Marik Noémi Egy néma sikoly

Neil LaBute: Férfitársaságban

45 KByte

Hogy egy nőt átvernek - mindennapos történet. Hogy egy nőt azért vernek át, mert így akarnak bosszút állni az egész női nemen a megtiport férfiúi büszkeségért - ez is megesik. De hogy egyszerre két férfi tegye mindezt egy és ugyanazon nővel, s hogy e nő a tetejében még fogyatékos is legyen - már kacifántosabb história. Ám erről szól Neil LaBute kisköltségvetésű első filmje. Peregnek szép sorjában az események, annak rendje s módja szerint: két hősünk, azok a bizonyos minden hájjal megkent urak vagy más szemszögből azok az "állat férfiak" elhatározzák, hogy a rajtuk esett sérelmet (tudniillik mindkettőjüket épp elhagyta a barátnője) egy náluk gyengébben torolják meg, hogy azután életük végéig ezen röhöghessenek. Remek alkalom adódik, amikor hat hétre vidékre kell utazniuk, s ott belebotlanak egy felettébb csinos, ámde süket gépírónőbe. Hevesen udvarolni kezdenek hát neki, s elhalmozzák kedvességgel, figyelemmel, virágcsokorral. A fogyatékossága miatt eddig nem sok férfit látott lány persze lubickol az új szerepben: horogra akadt. S egy-két jó pillanatban eldadogott kósza, őszinte vallomás, már elég is, hogy az urak az ujjuk köré csavarják. Hanem aztán váratlanul (vagy nem is olyan váratlanul) fordul a kocka, s dugába dőlni látszik a terv: az undorból kíváncsiság, szánalom, majd vonzalom lesz. S ekkor kezdődik csak igazán a harc, most már a két férfi között. Megkezdődik két machó harca egy nőstényért. No persze, nem egyformák az esélyeik. Már csak ilyen az élet. Egyikük (Chad) jóképű, magabiztos, szórakoztató és kellőképp laza - ő az örök csábító: másikuk (Howard) kopaszodó, alacsony, zavart és unalmas, afféle kötelességtudó kis güzü. A lány persze nem az alacsony, kopaszodó kis köpcöst választja. Már csak ilyen az élet. (?) Ezért büntetésül meg kell tudnia - ki mástól, mint a kis köpcöstől -, milyen gonosz tréfát űztek itt vele. Hogy csupán kellék volt a férfiak öngyógyító, önbecsülés-javító tréningjében és terápiájában. Jön tehát az összeomlás és a kétségbeesés. A slusszpoén, hogy az igazi vesztes mégis épp az egyik öngyógyító lesz. Neil LaBute filmje azonban mégsem erről a kegyetlen csábítási és átverési történetről szól igazán. Neil LaBute átver minket, csak úgy tesz, "mintha" - mintha egy megcsavart szerelmi háromszög-történetet mesélne el. Pedig valójában magáról a háttérről szól, az egy-két vonással rendkívül élesen és pontosan felvázolt fehéringesek világáról. A teljesítményorientált, törtető irodai életről, egy érzelemnélküli, emberszörnyetegeket gyártó, modern barbár világról. A szokatlan szögű, rögzített, "kandikamerás" felvételek a film elején már jelzik is, hogy e filmmel majd bepillantást nyerhetünk valahova. A hivatali cápák ("hivatali patkányok"),a színlelés és a törtetés mestereinek - korunk hőseinek - mindennapjaiba. Irodák, hivatali WC-k, éttermek és repterek - sehol egy intim zug (leszámítva a "szeretkezés" miatt kiiktathatatlan ágyat). Itt még a nyakkendők is egyformák. A kamera csempész csak némi intimitást ebbe a rideg, kegyetlen, hivatali világba. Amely világban csak az marad(hat) talpon, aki képes teljesen kizárni az érzelmeit, és átgázolni másokon. Aki képes gúnyolódni egy süketnémán, megleckéztetni és megalázni egy beosztottat (letolatni vele a gatyáját a karrierje érdekében - hogy megnézze elég tökös-e -, végül pedig csak egy kávét hozatni vele), hidegvérrel hazudni, a barát ágyán szeretkezni annak választottjával, durván lepocskondiázni minden volt ismerőst, s szinte szadista kegyetlenséggel, szenvtelenül figyelni az áldozatot. Aki pedig megenged magának egy kis érzelmet (például beleszeret kísérleti alanyába, s tanulni kezdi annak süketnéma nyelvét) - elveszett. Itt már nincsenek arizonai álmok: a repülő ki van kötve, fel van lógatva, s már csupán egy makett a hátuk mögött. És még mindig tartogat meglepetést a film. Chad, a győztes férfi rendezetlenül, összetörten és roskadtan bámulja a tv-t otthonában. Úgy tűnik, ő sem úszta meg szárazon a történteket - ő is csak éppoly kiszolgáltatott és sérülékeny, mint bárki más. Már nyugodnánk is végre meg, hogy hát rideg hivatali világ ide, rideg hivatali világ oda, az ember legbelül mégis kikezdhetetlen, s rendíthetetlenül és makacsul megmarad érző lénynek. LaBute azonban nem hagy meg minket ebben a kényelmesen reményteli lelki nyugalomban, mely szerint győz a jóság, a szépség és a szeretet. Egy pillanatra ugyan még felvillantja a humánus befejezés lehetőségét, amikor kiderül, hogy Chad hálószobájában mégis ott a nő. Ám ezekkel a késleltetésekkel, félrevezetésekkel is csak megtéveszt minket, hogy elodázza a végső pofont, s végképp lerántsa elsekélyesedett elvárásainkról a leplet. Úgy játszadozik velünk, akár egy jó krimiíró olvasójával. (Ennél a filmnél azonban a recenzens sajnos kénytelen lelőni a poént, mert az nem pusztán poén, hanem maga a film veleje.) A hálószobában lévő nőről ugyanis kiderül, hogy nem Christine, hanem a régi szerető, aki még csak el sem hagyta Chadet - tehát így bosszút se igen kellett állni érte. Vagyis az igazi bosszú, derül ki csattanóként, valójából nem is a nők, hanem a társ, a barát ellen irányult. Rendkívül kegyetlenül kitervelve, s lélektelenül végrehajtva. Így nem csoda, hogy mikor az váratlanul szembesül becsapatásával (eddig ugye ő volt az egyik becsapó), végképp összetörik, s Welles aranypolgárához hasonlóan a kétségbeeséstől és az elárultatástól kótyagosan támolyog a lépcsőn, majd végül elhányja magát. (LaBute remekül idézi meg a filmklasszikusokat.) A süket nő pedig így még eszköznél is kevesebb volt: csupán egy eszköz eszköze. Persze nem kellene annyira meglepődnünk a fejleményeken, hiszen e fordulat kellőképp elő van készítve. Már a kezdetektől gyanakodnunk, éreznünk kellett volna, hogy itt valami nem stimmel. Hisz a szebbik bánata nem is olyan hiteles, s az általa kitalált bosszúhadjárat is valahogy sántít, motiválatlannak tűnik például, miért kell épp egy és ugyanazon nőt szédíteniük. A "Meg kell bántanunk valakit!" mondatnál is fura kaján vigyor jelenik meg Chad arcán, barátja szétgurult dollárjaiból is zsebrevág néhányat, s faxolásai is minduntalan célt tévesztenek - ott károsítja meg Howardot, ahol csak éri. A kis köpcös meg hol letolt gatyában (a WC-n), hol paprikajancsiként, papírsüveggel a fején (a búcsú partin) jelenik meg előttünk. S hogy miért Chad bosszúja? Az is benne van a filmben. Csak össze kell szedegetnünk. Hiszen LaBute észrevétlenül belecsempészte filmjébe, már megmutatta, hogy Chad alkalmasabb Howard munkájára, képzettebb és rátermettebb is (Howard csak kapkod, bizonytalan és idétlenül haverkodik). Csupán egy évvel később végzett - így egy olyan világban, ahol csak a rideg racionalitás s a teljesítmény számít, és mindig győz az erősebb, joggal érzi Chad igaztalannak a döntést, hogy mégis Howard lesz az ő főnöke. Egy mindenkori győztes ezt nem is tűrheti, neki mindig győznie kell, különben felborul e világrend - ő nem lehet gyenge, ő nem lehet a gyengébb. Szó sem lehet itt barátságról, kötődésről vagy holmi együttérzésről és megértésről - itt csak nyomulás, ambíciók, karrierizmus és egoizmus létezhet. Szeretkezésében is ő az, akit kiszolgálnak: a jól bevégzett munka után, igazi győztesként, régi kedvese orálisan elégíti ki. A rosszízű játszma dermesztő, fekete társadalmi filmmé formálódik, amelyben LaBute pontos látleletet ad korának társadalmáról. Így történhet, hogy mikor Howard felkeresi Christine-t új munkahelyén, hogy szólni próbáljon vele, a rendező elveszi a hangot a meghallgatásért ordítozó kétségbeesett szerelmestől. Howard reményvesztett néma "sikolya", a film végén, a rendező sikolya - a mi sikolyunk. Értünk, ellenünk. LaBute tele van indulattal és haraggal, mégis hideg- és tisztafejű. Egyszerre jellemzi filmjét a düh és a dokumentarista szenvtelenség. Ezért képes igazán hatni s odasózni filmjével, és talán ezért képes sorra elnyerni a filmfesztiválok díjait is.