Kárpáti Ildikó Elfelejtett emberek dicsérete

Wim Wenders: Buena Vista Social Club

Ry Cooder és fia, Joachim 43 KByte	Egy átlagos kubai utca omladozó házaival, céltalanul bóklászó, szakadt ruhás embereivel, rozzant, házilag összetákolt járműveivel, árva gyerekekből és gazdátlan kutyákból összeverődött hordáival egy európai vagy észak-amerikai ember rémálma lehetne. Mégis van itt valami, pontosabban csak itt van meg valami, amiért egy európainak vagy egy észak-amerikainak - ebben az esetben Wim Wendersnek és Ry Coodernek - érdemes ide jönnie. Ez a valami pedig nem csupán a zene, hanem egy egészen más világ, más életfelfogás, a kiismerhetetlen és mindenütt jelen lévő szabadság. Sokáig azt hiszem, egyszerűen csak zenét hallgatok. A rég elfelejtett kubai együttes, a Buena Vista Social Club egykori zenészeit próbálja felkutatni egy Los Angeles-i zenész. Fáradozása sikerrel jár: a hajlott korú zenészek a régi könnyedséggel éneklik lemezre egykori slágereiket. Aztán - mivel még mindig azt hiszem, hogy egyszerűen csak zenéről van szó - meghallgathatom őket egy amszterdami koncerten, majd a New York-i Carnegie Hall-ban. Ennyi a történet. Pontosabban ennyi lenne, ha nem kellene egyszerre rájönnöm, hogy nem egyszerűen "csak" zenét hallgatok. Idős embereket látok, nem kiemelkedően tehetségeseket - még zenélésben sem azok -, mégis bölcseket, hiszen mögöttük van hetven-nyolcvan, Kubában leélt év tapasztalata. Már barna arcukat szántó vonásaik is tanulmányra érdemesek, puszta hallgatásukat hallgatni is élmény, hát még rekedtes éneküket. Az amerikai ember úgy érzi, igazgyöngyöt talált a nagy kubai szemétdombon, és olyasféléket mond, hogy ezeknek az embereknek a megismerése "egyedülálló élmény" és "tapasztalat" volt számára, meg hogy Kubában valami misztikus zenei energia ("music energy") van a levegőben, amiből a szegény amerikai feltöltődhet. Pedig Kubában valami sokkal félelmetesebb van a levegőben: az igazi szabadság élménye. Paradox módon, történelmileg nem túl megalapozottan támad ez az érzésünk, mégis tagadhatatlanul valóságos, szinte megfogható. Belülről jön, a kubai emberekből, és ezeken a pusztuló utcákon hömpölyög. Annak a szerencsétlen európainak, aki jó ideig könnyedén veszi ezt az érzést és a kellemes kubai dallamok könnyű varázsaként könyveli el, egyszer csak rá kell döbbennie, hogy ez a zene sokkal nehezebb üzenetet hordoz. Olyat, ami európai embernek - nem is beszélve az amerikairól - végképp elviselhetetlen: a mindenféle anyagiasságtól, nyereségvágytól, fogyasztási mániától mentes, igazi lelki szabadság ígéretét. Az egyik szereplő olyasmit mond: zenélni olyan, mint játszani. Talán ezért mondják sok nyelvben úgy: játszani egy hangszeren. Vélnénk ebből, hogy a filmen látott zenészek szórakozással töltötték az életüket, felelőtlenül viselkednek és hoznak döntéseket. Pedig sokkal inkább azt jelenti, hogy a zenével az egész emberiség fájdalma kifejezhető - és ezek a kubai zenészek képesek is kifejezni -, s mindezt mégis súlytalanul, mintha nem is lenne semmi baj, szinte csak úgy mellékesen, és mégis az élet alapvető feladataként. A kubai zenészek nem erőlködnek, nem akarnak sikeresek lenni - persze jól esik nekik a siker -, nem hajtanak semmire; egyszerűen zenélnek. Csak a zenéért élnek, az életük csak a zene. Nincs is ennél sokkal több Kubában, de úgy tűnik nem is nagyon kell. Az élet itt egész másról szól, mint amire az ideruccanó európai vagy amerikai szocializálódott. Neki van itt mit tanulnia, és talán ezt érzi meg leghamarabb. Ry Cooder is csak annyit tud, hogy az egykori zenészek, akiket keres, bármelyik sarkon befordulhatnak, talán éppen az előbb ment el mellettük, csak fel kéne ismernie őket. Felismerni. Éppen ez a legnehezebb az idegen számára. Felismerni és megérteni, sőt elfogadni egy másik kultúra értékeit. És belátni, hogy az a másik, látszólagos primitívsége ellenére is lehet érettebb, élettelibb és értékesebb a saját, nagyra becsült civilizációjánál. A lét elviselhetetlen könnyűsége ez az, ami olyan koncentráltan jelen van Kubában. A kubai ember számára a lét valóban könnyű, és az európai ember számára valóban elviselhetetlen ez a felismerés. Wim Wenders filmje éppen ettől a felismeréstől jó. Pontosabban attól, hogy megadja a felismerés lehetőségét a nézőnek. A film képei egy meghatározhatatlan ponton egyszer csak többet kezdenek jelenteni önmaguknál, egyszer csak kezdenek többet mutatni idős emberek arcánál. Wenders kézi kamerája (egészen pontosan: stady cam-je) addig sétálgat, tekereg egy-egy éneklő vagy beszélő személy körül, míg sikerül valami lényegit megmutatnia, valami általánosan igaz emberit láttatnia a konkrét jeleneten túl. Wenders lassan lebegő kamerája zeneiséget is sugároz, mintha egy dallam szárnyán közlekedne maga is. De emellett egy észrevétlen szellem lebegése, a kubaiakat körülvevő láthatatlan aura érzékeltetője, mely misztikusságát megőrizve teszi mégis láthatóvá ezt a szellemet. A szereplők körül egyre szűkebb köröket író kamera határozottan valami felsőbb jelenlétét sugallja ugyanakkor mérhetetlen magányt is. Az idős férfi egy padon ül a parkban - ezer éves, akár a fák körülötte -, és az életéről mesél. Wenders először egészen messziről szemléli, csak lassan, kimérten mutatja meg a kiválasztott arcot a nézőnek, mintha féltené, óvni akarná a saját maga által képviselt nyilvánosság, a meg nem értés fájdalma elől. Mert "ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan", így Wenders is csak annyit tehet, hogy óvatosan céloz arra, amit észre kell venni. Ám ami igazán lényeges, az a fülnek is hallhatatlan, így még zenével alátámasztva is nehéz dolga van a rendezőnek. Éppen ezért nem értem, miért kellett feliratozni a dalok szövegét is. Ezek a dalok - mint a népdaloktól kezdve minden értelmes dal - nyilvánvalóan nem arról szólnak, ami a konkrét szövegük, tökéletesen érthetőek magyar fordítás nélkül is. Talán jobb lett volna, ha hagyják, hogy a dalok kellemesen elringassanak - egészen a tudatalattinkig hatolva hassanak ránk -, minthogy helység- és személynevek kibetűzésével próbálkozzunk - melyek valószínűleg csak a rím kedvéért kerültek a szövegbe. Szóval a férfi egyedül ül a padon, a riporter nem látható, a zenész a körülötte terpeszkedő semmibe beszél. Mielőtt végleg elnyelné szavait a légtér, épphogy összeszedi őket az éppen arra sétáló kamera. Nem Wenders hibája, hogy nem akad beszélgetőpartnere ennek a sokat látott embernek. A világ mostanában nem nagyon kíváncsi arra az életszemléletre, ami ezeknek a zenészeknek annyira a sajátja. New York zsúfoltságában még szembeötlőbb magányuk. Ez itt az igazi szemétdomb, amire gyöngyszemek tévedtek. A néző által mostanra megkedvelt arcok tanácstalanul nézegetik a házakat, az üvegfalak azonban visszaverik a tekinteteket. Ez a világ nincs felkészülve a befogadásra, hiába jött el a hegy Mohamedhez, az már csak önmagába zárult világában él, nem képes megnyílni új tudás előtt. Hát akkor miért lenne szegényebb Kuba? Ott ezeket az embereket mindenki szavak nélkül is érti, még ha olykor meg is feledkeznek róluk egy időre. Pedig ők élni tudtak, úgy igazán, a saját törvényeik, és nem multicégek agymosó hadjáratai által diktált előírások szerint. A világ ezen elhagyatott sarka még őrzi ezt a tudást, és Wenders nem tesz mást, mint számot ad róla. Importálni nem tudja, ilyesmit készen átnyújtani nem lehet senkinek. Csak emlékeztet rá, hogy mik is a valóban fontos dolgok, mik is a valódi értékek és valódi történetek New York felhőkarcolói alatt. Persze, csak amíg az utolsó zenészek is meg nem halnak. Persze, csak amíg a hirtelen fellángolás után ismét el nem felejtjük ezeket az arcokat.
Ibrahim Ferrer és Omara Portuondo 47 KByte
Orlando López, Joachim és Ry Cooder, Eliades Ocohoa, Ibrahim Ferrer, Juan de Marcos González és Pío Leyva 63 KByte
Orlando López, Compay Segundo és Omara Portuondo 46 KByte