Sneé Péter Nagy orosz Orlando

Nyikita Mihalkov: A szibériai borbély


69 KByte

Az érzékeny lelkek korán megszimatolhattak valamit, már első budapesti látogatásakor ajzott hölgyek koszorúja vette körül Nyikita Mihalkovot. Filmmel vagy film nélkül, csakugyan gyönyörű férfiú. Kitűnő színész is, az Etűdök a gépzongorára (1976) után pedig nagynevű rendező. Hivatalosan úgy fogalmaznék: az orosz kultúra meghatározó egyénisége, reprezentánsa. Mindent tud, amit a mozgóképről tudni lehet. Többet is annál, mint amennyit kellene. A lassúság fortélyainak tudoraként most eleven sodrású posztmodern alkotással jelentkezik, holott az általános vélekedés szerint egy ilyen divatos világkáprázat előidézése a technikai lehetőséggel bőségesen ellátott amerikai rendezők kiváltsága, s legföljebb a környékükön sertepertélők vehetik át az eszelős tempót, és csak nekik lehet elegendő a merszük vad képi orgiákba bocsátkozni. Mekkora tévedés! A modern tér és időszemlélet Nyikita Mihalkovtól sem idegen. Olyan, könnyen fogyasztható történelmi látomást produkál, amiből előírásosan kilúgozta a históriai szemlélet legcsekélyebb jelét is. Akként követi, éli és teremti a korszerűség új módiját, hogy közben meg sem karcolja a dolgok felszínét, és a filmes mesével szembeni várakozásainkat teljes mértékben kiszolgálja. Amerikai standard szerint készült hibátlan műremekének témája nem egyéb, mint a szláv kultúra ez idő szerinti egyetlen - nyugaton is kelendő - exportcikke: a nagy orosz lélek. Az a szlavofil princípium, aminek valóságos létéről megoszlanak a vélemények (noha újabb reneszánszát éli a nemzet-karakterológia "tudománya"). Bármint legyen is, a szovjet világhódítás eszméjének leáldozását követően egyetlen hivatkozási pontul ez maradt a régi kommunisták és az új fasiszták egymás mellett élésének korában. A kaviárral és a gengszter históriákkal együtt mohón habzsolja a lassan tanuló, ám könnyen feledő Nyugat közönsége.

1905-ben, az utolsó boldog békeévben (feltehetően még a csuzimai ütközet előtt) egy amerikai hölgy levélben világosítja fel gyermekét mindaddig gondosan titkolt származásáról. Némileg megkésik vele, csemetéje már egy katonai kiképzőtábor lakója, az ostoba nézőt viszont egykettőre meggyőzi, hogy nem állít valótlant. A szenvedélyes konokságát vér szerinti apjától öröklő fiú persze csak aprócska tű, melybe egy mellékszálat fűz a (nagy orosz) teremtő. Fontos öltéseit inkább az anyára bízza, kinek históriája korábban, 1885-ben kezdődik. A nemzetközi kalandornő akkor érkezik Oroszországba, hogy - mai szóval élve - lobbyzzon egy korosodó amerikai feltaláló érdekében. Megpuhítsa az állami pénzek elosztásában kulcsszerepet játszó tisztet, a kadétiskola tábornokát. Rutinosan elcsavarja a katona fejét. Mi több, annyira magába bolondítja, hogy még a házasság gondolata is felötlik a szerencsétlenben. Ám közbeszól a végzet. Szenvedélyes szerelemre lobban egy ifjú kadét iránt. A fiú botrány okoz. Kényszermunkára ítélik, és Szibériába száműzik. Kedvesének tíz esztendejébe kerül, amíg kieszközli, hogy felkereshesse. Addigra már családapa lett a legényből. Soha nem tudhatja meg tehát, hogy a csábos idegen is szült tőle egy gyermeket. Ennyi a bonyolultnak és emelkedettnek semmiképpen sem nevezhető történet, melyet az író-rendező kanavászul használ csupán. Az efféle nyers alapon hatásosan mintázhatja ugyanis a hagyományos (nagy orosz) ideológiát és bravúros öltésekkel tetszeleghet.

Nincs semmiféle, még idő-tartama sem annak a húsz esztendőnek, amennyivel hőseinek életéből gazdálkodik. A hölgyek és urak felett nyom nélkül múlnak az évek (csekély különbséget sem fedezhetünk föl a bevetésre induló démon és a katonafiát meglátogató anya csábereje között). Megnyílik előttük a tér, s akként helyezkedik el, és úgy formálódik minden, ahogyan a legerősebb hatás elve kívánja. A kadét nemcsak a tiszti rang várományosa, hanem műkedvelő énekes és színjátszó is. Iskolájától a Figaró házasságának előadásával búcsúzik. Természetesen ő alakítja a címszereplőt. Fia híven követi ismeretlen atyjának példáját, s kész vállalni a küzdelmet egy szadista kiképzőőrmesterrel csak azért, mert ragaszkodik Mozart zenéjének helyes megítéléséhez. Erről kitartásával, valamint hangszeres játékával győzi meg felettébb képlékeny lelkű elöljáróját. Miként egy jól felszerelt katonai táborhoz illik, kéznél a harmónium. Ott áll a sátor végén. Közvetlenül a meredek partszegélyig tolva a festői látvány kedvéért. Amihez a szakadékos peremre kellett építeni a szálláshelyet is, de mit meg nem tenne újoncaiért a világ legjobb hadserege? 1905-ben például gázálarccal gyakorlatoztatja őket, hogy módjukban álljon felkészülni a világtörténelem első gáztámadására 1917-ben Ypernél. Hasonlóan bölcs előrelátással szerelik föl a kadétiskola növendékeit is húsz esztendővel korábban, tehát 1885-ben, az első világháború táján rendszeresítendő ismétlőfegyverekkel, azok ugyanis könnyen kezelhetőek és látványosak. Anakronizmusról mégsem beszélhetünk, az csak kialakult történelmi viszonyok között érvényes fogalom, ilyesfélékre viszont itt nem bukkanunk. Mintha leoltották volna odafönt a villanyt, az idő kikapcsolódott. Nem siet és nem totyog. Megszűnt. Időtlen figurák bolyonganak konstruált eszmék keretében. Teszik a dolgukat: magatartási, viselkedési mintákkal szolgálnak. Szeretnek, isznak - vagyis vedelnek: dva szto gramm, jisoráz! - és duhajkodnak. Az orosz medve még poharát is elrágja. Kijózanodásul pedig a (nagy orosz) télben a (nagy orosz) folyó jeges vízét loccsintja (nagy orosz) testére. Ifjonti alakban gyöngéd, szemérmes, szűz. Elereszti a bombákat hajigáló, orvul háztetőről lövöldöző forradalmárt, és hasonlóként cselekednék a felajánlkozó nővel is, rajongásának tárgyával. Úgy kell megerőszakolni. Annál vérmesebb szeretővé válik később. Ha szenvedélyét fenyegetve érzi, nem ismer se istent, se embert. Párbajt vív legjobb barátjával, vetélytársát pedig kész megostorozni a cárevics előtt, noha tudja, mi jár ezért. Társai akkor sem hagyják cserben, amikor esztelenségek sorozatát követi el és szakadatlanul bűnhődniük kell miatta. Értelmük kikapcsolásával példaképükké avatják. A dekadens Nyugat Rómeóját még kétségek gyötörték kurta éltében, hasonlóak meg sem kísértik a nagy orosz lelket. Valamennyi megtestesülésében makulátlan, szenvedése pedig magától értetődő.

Ismerős feltevés? A káprázatos tempó és a nyers hatásvadászat ellenére az újabb stíl mögül elősejlik a régi, hagyományos világszemlélet. Idézet idézet hátán. Ami az elmúlt húsz-huszonöt évben sikeres megoldásnak, hasznos leleménynek bizonyult, itt tolong, hogy egymásba kapcsolódva létrehozzon egy üres keretet, melyben egymás mellé kerül Herzog mániákus konkvisztádora és az irodalmi gondolkodás frissítője, Bahtyin. Mintha karnevál-teóriájának leegyszerűsített változatát csodálnánk. Olyan véletlenszerűen kerül elő minden és annyira egalizált, hogy eredeti feladatára és összefüggéseire alig emlékeztet már. A didaktikus történetmondást áttűnések tarkítják és gyermeteg ismétlődések utalnak a lehetséges kapcsolódásokra, a cselekmény hurkabelét pedig kusza látvány tölti meg. Sebesen villódznak a képek, és nyomukban szertefutnak a gondolataink. Önálló szisztémába nem rendeződhetnek, csupán az őseredeti alapmintázatot követhetik. Kimosdott, gondosan sminkelt arcokba bámulunk, firnisz szagú díszletek riogatnak. Mindenütt a hivalkodó turista-folklór és nem hiányozhat a (nagy orosz) birodalom kérkedő militarizmusa sem. Bizarr összecsendülések keltenék a művészi látomás képzetét. Sokértelmű már a cím is: A szibériai borbély egy gépszörny neve, amit fakitermelésre használnak, ugyanakkor hősünk száműzetésbeli foglalatosságát is jelöli (bár fodrászolni nem látjuk, csak puskával a kézben, amint vadászik éppen, mivel az látványosabb és férfiasabb tevékenység egy falusi figaró munkájánál - képzeljük el a kitaszított Montaguet, amint frizurát igazít!), továbbá kulturális allúzióként a Mozart operában játszott szerepére figyelmeztet.

Miután az alkotói szemlélet nem értékalapú, az eltérő motívumok és elemek megférnek egymással. Függelmi viszonyoktól, a világ hierarchikus berendezésének ábrázolásától idegenkedik Nyikita Mihalkov, a mellérendelést ismeri csupán. Filmjében hasonló szerep jut a csóknak, mint a pofonnak, s bármikor fölcserélhető a fájdalom a gyönyörrel. A tiszta értelem fényénél nincs elválasztva még a jó a rossztól. Sorsról sem szólhatunk. Csupán a végzettel találkoznak szereplői, és vonakodás nélkül hajtanak fejet előtte. Egyikük sem lázad, észhez térülni vagy észhez téríteni nem akar. A téboly csillapítását nem tekinti feladatának, vakon szolgálja kiismerhetetlen urát.

Ha modorbeli újításai közepette így visszakanyarult a múlt századi ajánlatokhoz, nem mulaszthatja el Mihalkov azt sem, hogy tilalomfákat döntögessen játékos kedvében. Amikor szembefordul a (nagy októberi) szocialista forradalom alaptételével, és emberinek rajzolja, mi több, vezetésre termettnek mutatja a cári családot, megsérti az utolsó előtti szovjet tabut is. "Szeressék az alárendeltjeiket!" - köti tisztjeinek lelkére a régens. (Ilyesféle intelem aligha hangozhatott volna el korábban a cárevics környezetébe tartozó szájából.) Azután fölcsendül a régi himnusz. A Napóleonról vagy Hitlerről megértő módban fogalmazott első művel a Szovjetunió utódállamaiban is lezárul majd az irányított művészet korszaka és bevégződik - ami csak nemrég kezdődött - a tradíciók kiüresítő korszerűsítése. A félszeg, suta, fűt-fát összehordó és mindent egybemosó (nagy orosz) posztmodern pedig betölti feladatát. Nem tartozik képviselőire sem többé, miként tovább. Nyikita Mihalkov előtt máris felötlött a műfajváltás lehetősége. Neve ott szerepel a (nagy orosz) politikában. Lehetséges államelnök-jelöltként emlegetik.


77 KByte

48 KByte

73 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap