Sneé Péter Az adóhatóság művészete

Pedro Almodóvar: Mindent anyámról

Eloy Azorín (Esteban) 80 KByte	Majd két évtizede, mikor először észlelték, hogy lezárult a filmművészet nagy korszaka és valami más következik, mert aminek addig tapsoltak, különféle okokból - leginkább talán a nehezen meghatározható korszellem kimerülése miatt -, immár folytathatatlan - lépett pályára Pedro Almodóvar. Szerencsés alkalom? Az idő kegye talán mégsem elegendő ahhoz, hogy valaki népszerűvé váljék. E mindentudónak látszó, s akkoriban harmincas éveit taposó spanyol keményen megdolgozott a sikerért: írt, zenélt, képregényeket gyártott, és egyike lett azoknak, akik a búcsú felé taszigálták öregeinket. Filmjeinek szinte valamennyi kockája arról tanúskodik, hogy befellegzett a hatvanas évek művészetének. Lezárult az ideológiailag balos, ám a teljességre áhító humanista alkotások kora. Szertefoszlott a dolgok kedvező alakulásához fűzött remény és az önerőbe vetett hit. A széles tablókat és az intenzív lélekábrázolást most a részletek világa követi. Nem több, amire jogosultnak vélik magukat az ezredvég kismesterei, mint apró mozaikok felvillantása. Egyetemes mondandójuk, amivel utána kiabálhatnának távozó közönségüknek, nincs - a káosz ünneplésén felül. A televíziós képernyő, hol munkáik előbb-utóbb felbukkannak, alkalmatlan a míves ábrázolásra. "Nem jön át" semmi, elvesznek a cizellált részletek. Amelyikük versenyben akar maradni, a mutatkozás módjára ügyel. Törekvésének legfőbb célja, hogy minél átütőbb legyen. Vad, nyers effektusokat keres, kábítószeresek vízióit idéző beállításokon mesterkedik és tébolyult ritmusváltások, meghökkentő, figyelmünket erőszakkal kisajátító képi-, nyelvi- és zenei motívumokra vadászik. Esetleges harmóniájuk, végső kicsengésük nem érdekli, mint ahogyan az sem fontos a számára, mivégre kerülnek filmjébe, milyen tartalmi igazolást nyerhetnek. A megjelenítésben érvényesül a tehetség, míg a közlésben nem. Méltatói szerint Pedro Almodóvar tavalyi filmje az oeuvre kimagasló darabja, dúsan honorálták is érte. Begyűjtötte a cannes-i Legjobb rendezőnek kijáró elismerést, az Arany Glóbuszt és Oscar-díjra jelölték. A rendező mindössze ötven éves, ereje teljében van még, ennek ellenére César-t kapott életművéért. Megrendült kritikusok méltatják arányérzékét világszerte. Összefüggésteremtő képességéről mesélnek, és bűvészeket megszégyenítő ügyességét emlegetik, amivel "érzelmeket kever őrülettel". Legendás nyitottsága a szexuális másság favorizálásában merül ki, noha a homoszexualitás vagy a transzvesztitizmus nem érdem, hanem sajátosság. Egyik legszemélyesebb magánügyünk, hogy kivel bújunk ágyba szívesen, mégis életforma- és értékválasztássá stilizálódik fel, sőt, fontos próbatételünkké emelkedik: e késztetés révén alkalmasabbnak látszunk a társadalmi anomáliák észlelésére. Segítőkészebbnek tűnünk, jobban figyelünk a másikra, türelmesebbek és sokoldalúbbak lehetünk. Mintha a megsokszorozott identitás önmagában is gazdagítaná a személyiséget. Az egyoldalúan produktív macho szemléletnek bealkonyult ezen az ezredvégen. Mindent anyámról hősnője - mivel csak hősnői lehetnek, hősei nem - romantikus csodalény. Koránál fogva akár Berend Iván nagynénikéje lehetne, de még így, romjaiban is vonzó asszony. Tekintete fiatalosan csillog, s legapróbb porcikája is a feladatra hangolódik. Cecilia Roth lenyűgözően alakítja Manuela figuráját, kinek sokoldalúságán csak ámulhatunk. A szervátültetések hátterében dolgozó egészségügyi menedzser-csapat megbecsült tagja, mindamellett leleményes nyomozó, bátor testőr, odaadó ápolónő, hihetetlen munkabírásával csupán helyzetfelismerő képessége vetekszik. Elrendezi a családi perpatvarokat, felkarolja a gyengéket, megbékíti a féltékenykedőket. Pontos orvosi diagnózissal szolgál, s az sem okoz gondot neki, hogy beugorjon egy színházi szerepbe. Otthonosan mozog az élet valamennyi területén. Nem ismer társadalmi távolságokat, éppolyan szívélyesen köszönti az utcán lófráló nőimitátort, mint az elegáns műteremlakásban pingálgató állítólagos festőnőt. Számára nincs megoldhatatlan dilemma, még a szeme előtt halálra gázolt fiát is "föltámasztja": ugyanattól a 17 esztendeje nem látott és időközben nővé átoperált, egyébként AIDS-es férfitől tesz szert újabb, egészséges gyermekre, aki az elhunyt Estaban apja volt. Mellé szegődik a csoda és nem hagyja el. Megannyi varázslatos lénnyel kerül kapcsolatba. A szappanoperák köznapi idiótáival szemben, akik éppen olyanok, mint én, ők az egyedi, a különleges megtestesítői. Agrado, a "Kellem" éppen nemi erőszak áldozatául esnék, s amikor Manuela megmenti, első dolga mégis a szadista támadó ápolása és útba igazítása. Bár élettere eddig az utca volt, készséggel szegődik el a színházhoz mindenesnek. Korrekt, megbízható partner, sőt, alkalmi felléptével megmenti társulatát a csődtől. Huma Rojo, a nagy színésznő persze leszbikus és amellett erős dohányos (ami maholnap a másság jelévé válik egészségesebb tájakon). A legkevésbé sem fennhéjázó, kedves, szerény és kítűnő pajtás. Kolléganője, egyben barátnője ugyan kábítószerezik, így némileg megbízhatatlan és labilis idegzetű, de sötétebb vonásokra benne sem lelünk. Rosa nővér, az önfeláldozó szociális gondozó pedig csak azért nem kerülhet a szentek közé, mivel apáca létére jelentéktelen ballépést követ el: teherbe esik, ami természetesen nem befolyásolja kedvező megítélését. Az isteni gondviselés eszköze, ő szüli meg az elveszített gyerek mását. E meleg, baráti légkörből kirekednek a mocskos és alávaló férfiak. Kár szót vesztegetni rájuk, a színpadon Tennessee Williams érzéketlen hímei képviselik őket, s megformálóik az életben sem igen különböznek szerepüktől. Visszatetszést keltő vagy szánalmasan leépült, gondozásra szoruló figurák. Végzetük elől legföljebb akként menekülhetnek, ha sürgősen átoperáltatják magukat nővé. E rikító színekkel pingált, excentrikus alakok sehogyan sem tudnak helyzetbe kerülni, noha éppen szituáció-teremtő készségéért dicsérik az író-rendezőt. Kínnal-keservvel hozza össze őket, találkájuk kimódolt, dialógusaik verítékszagúak. Miután az egyes fordulatok nehezen indokolhatóak, a szüzsé formálása közben nem is vesződik felépítésükkel. Bár csodaszerűen, de kiszámított rendben következnek az események. Amint felbukkan egy motívum, bizton számíhatunk rá, hogy a következő jelenetben már kulcsszerepet kap. Manuela egy szívátültetést propagáló kisfilmben szerepel, és fia halálakor ugyanazok az orvosok tolják elébe a transzplantációs felhatalmazást, mint a szimulált helyzetben. Rose teherbeeséséről hallva azonnal tudjuk, itt az új Estaban. Szülés előtti búcsúmondatára menten rávágja Almodóvar a temetési jelenetet, így söpri el fölöslegessé vált szereplőjét az útból. Ekkora szerkesztői tálentummal néhány évtizede még a főiskolai felvételit sem pályázhatta volna meg a spanyol Nemzeti-, valamint Európa-díjas rendező, kit mellesleg az Irodalom- és Bölcsészettudomány Tisztjévé avattak és a Becsületrend Lovagjává ütöttek. Ami kétségtelenül a megnövekedett tolerancia jele. Ha ennyire mondvacsinált és minden ízében hamis a történet, ha meseszövése ennyire primitív és ilyen laposak folyvást lelkiző figurái, miért zeng az ujjongók kara? Mindenekelőtt a rendező merészségét ünneplik. Noha sejtelme sincs a filmkészítés alapjairól, bátran ringbe száll és viszonylag mérsékelt költségvetése dacára nemcsak fölveszi a versenyt Hollywood közönségcsalogatóival, hanem kiütéses győzelmet arat felettük. Téma- és szereplőválasztása elhiteti velünk, hogy komoly művészfilmet készít, holott darabja a negyvenes évek olcsó amerikai kamarajátékainak sablonját követi. Leleményesen házasítja a bevált formákat és a lappangó (eddig teljesen ki nem ölt) nézői igényeket. Ügyesen mímeli, hogy a valóság rejtett zugaiba kalauzol el, megannyi szubkulturális lénnyel hozva össze minket. Földagasztja a mellékkörülményeket, a korábban fontosnak vélteket pedig jelentéktelenné degradálja. Nem egyszerű értékzavar, amiről tanúságot tesz, hanem elképzelt világrendünk kifordítása. Az iskolában kedves és hasznos vonások gyanánt fejünkbe vertek haszontalanságként málnak le rólunk, és megtanuljuk, hogy egyedül rejtett késztetéseinkben, lappangó vágyainkban találhatunk magunkra. Az is-is, a valóságkép kikerekülése pillanatnyilag nincs napirenden. Mindössze arra kell ügyelnünk, hogy viselkedésünkben és megjelenésünkben elüssünk a - nem utolsó sorban éppen e mozgóképkultúra révén - kommercializálódott világtól. Ötletekkel is szolgál ehhez, ugyanolyan szabványosakkal persze, mint korábban, legföljebb élénkebb mintázattal. Tréfaként sem vehetjük komolyan, hogy érzelmileg gazdagodunk a szilikonos műmellek révén, s még hátralévő éveinknek drámai mélységet kölcsönöz, ha szert teszünk egy kis AIDS fertőzésre. Életünk átláthatóságából és tervezhetőségéből kiábrándultan fordulunk ismét a passziók felé? Akármi legyen is az okunk rá, nyoma sincs a múlt élveteg korszakaiban honos rafinált bensőségességnek, bonyolult jelrendszernek. Ahol szellemükre és találékonyságukra hagyatkoztak eleink, ott a képalkotás és a hangi környezet kialakításának technikájára apellálunk most. Szemfülességünkre legföljebb a nézőpont kiválasztásakor lehet szükség. A lankadó figyelem ébrentartásához szokatlan nézőpontot kell választanunk. Unalmas látvány a jegyzetelés? Írjunk kamerára! Követhetetlen ugyan a mozdulat és nem fejez ki semmit, azon felül, amit legalább annyira jól mutathatna más szemszögből is, viszont ritkán alkalmazzák. Általában visszafogottan, kevés műkönnyel dolgoznak az alkotók - nehogy hatásvadásznak minősítsék munkájukat az ingerlékeny kritikusok? Bíztassuk a színészt: ordítson csak, bömböljön kedvére, játéka életszerű benyomást kelt majd! (A The Sunday Times Magazine cikkírója szerényen és némi joggal spanyol giccskirálynak titulálja Almodóvart.) Beállításaink poszterre emlékeztessenek! Bárhol merevítsük ki a képet, meg kell állnia helyét az újságok reklámoldalán is. Fontos alkotótárssá avanzsálnak tehát a világosítók. Tarka fényeik a vakító fehértől az éji feketéig a legkülönbözőbb erővel villannak fel. Olyan elektromos szűrőrendszerrel dolgozik az operatőr, amitől életre kelnek és harsányan ágálnak a halovány színek is. Alkalmazhatunk a hátteret is legapróbb részletekig élesen mutató optikát (Esteban otthona) éppen úgy, mint a körvonalakat sejtelmesen feloldóakat (alagútbeli robogás). Nem kell visszariadnunk semmitől, érvényes konvenció nincs, akármi megjeleníthető és akárhogyan. Szamárfüles népszerűsítő kiadványok a mozi gyermekkorának jeleként értékelik az idő múlásának naptártépő, újságot lapozgató ábrázolását? Feliratozzunk: "két hónappal később"! Bajmolódunk az utazás toposzával? Rögzítsünk felső gépállásból két sínpárt, az egyiken megy a hősnő vonata, a másikon meg jön. A lehető legegyszerűbb formákat keressük, s akkor bízhatunk az interaktív néző egyűttműködésében. Majd ő elrendezi, amihez a rendezőnek nincs kedve. Harmóniára lel ott is, hol annak szándéka sem fedezhető fel. Minek játszunk ilyen lelkesen? Talán egy igazi filmre vágyunk és mindenre készek volnánk a művészi élményért cserébe. Ha nem kapunk, majd képzelünk magunknak. Szépnek látjuk a csúfat és rafináltnak a primitívet. Tartalmasnak ítéljük az üreset, izgalmasnak az unalmasat. Pedro Almodóvar olyan mesterséges világba kalauzol, amiről sejtelmünk sincs, így bármit elhiszünk neki. Az anyaságtól kezdve a gyerek miatti aggodalmon át a szolidaritásig, illetve az új élet reményéig sorra felmondja az élet hívószavait, ekként csendíti meg érzelmi harangjainkat. Én a tragédiára vagyok fogékony, együtt sírok tehát a gyászoló anyával. Másvalaki az obszcén humort kedveli és harsogva nevet a kamionsofőrből utcalánnyá vedlett Agradon, vagy a francia felvilágosodás racionalista szellemének kései híveként gúnyosan mosolyog a gömbölyödő apácán. Valamennyi nézőpont elfogadott. Bár kitüntetett is akad köztük, jelesül a feministáé, tilalmas csupán egy van: a lejárt szavatosságú múltbeli. Több vagy szorosabb meghatározottságot hasztalanul remélnénk, a művészet szabad. Másként képzeltük ugyan, ám a társadalmi és historikus máz lepattogzott időközben, s a szigorú életajánlások helyén laza kötetlenség terpeszkedik. Csupán annyit követel tőlünk: nézd meg a filmet, hogy legyen profit - azután tégy, amit akarsz! Nevelő szándékoknak, múzsáknak és más istenségeknek ehhez nincs már közük. Egyedül az adóhatóság alá tartozik.
Cecilia Roth (Manuela), Rosa María Sardá (Rosa anyja) és Penélope Cruz (Hermana Rosa) 92 KByte
Cecilia Roth (Manuela) és Penélope Cruz (Rosa) 98 KByte