Egy szőke fiatalember közeledik feléd, kedves Eco. A szagát nem érzed. Talán azért, mert nincs neki; vagy azért, mert messze van, vagy mert más szagok ékelődnek kettőtök közé, vagy talán azért, mert náthás vagy. Fura, mert valamilyen szagának mégiscsak kellene lennie. Szőke, mondom: de ez a szőkeség kissé kormos, mintha valamilyen ősi patinával volna befedve, amelyet a gazadag, északi államok barbár, polgári szőkesége kizár és megtagad. Nem mondhatnánk, hogy fajilag szőke. Talán csak a sors tréfája az egész. Vagy az ismeretlen családfáról (a Kitettek, az Ártatlanok, az Angyalosok, vagy az Éhenkórászok közül) valamelyik forróvérű ősanyja lépett félre az idegenből jött hideg zsoldosok közül valakivel.
Túl sok is ez a szőke hajtömeg, mintha kucsma lenne; de a szél szétfújta ezt a kucsmát, és most egyetlen tincs ágaskodik fölfelé, és (a szél csöndesedésével) aránytalanul magasodik a keskeny arc fölé. A keskeny arcon réveteg szempár. Bizonyára barna, de a belső tűz elhomályosítja, mintha ősi proletárbetegségek sárgájával festené át hirtelen. Ezzel a sárgán pettyezett pillantással néz körül, hogy is mondjam, ugrásra kész mozdulatlansággal. Majd kiugrik a szíve. A helyzete miatt érzett aggodalom szinte megbénítja, mintha egy vállfára volna akasztva. Ezt a benyomásunkat csak fokozza az öltözet, amelyben parádézik. Arany gombos kék zakó van rajta, amelyből nyaka köré tekert hosszú kendő, vagy szemérmetlenül színes sál kandikál elő. Lábszára vékony a tengerészköpeny alatt . A nadrágja kopott. A lábán rövid csizma. A zakó zsebéből gyűrött könyv lóg ki. Arcának sápadtsága, népi vonásai, az ellentét haja piszkos és kormos szőkesége és bőre halványbarnája között, ruhája feltűnő szegényessége, vékony lába: mindez nápolyi férfit sejtet; talán Nápoly környékéről, például a Mazzonik földjéről származót. Igen, inkább paraszt (valami tengerhez közeli vidékről), mintsem tengerész. Na de a zsebéből kilógó könyv (Dante olcsó kiadásban)? És az a bámész tekintet, amelynek bizonytalanságát nem álcázza félénkség vagy gyűlölet, mint a szegény emigránsokét? És valóban egyre közelebb megy hozzád, és mintha csak átlátszó lennél, azt suttogja feléd: "I love Benedetta."

Miközben leírtam neked ezt a fiatalembert (kistotálban), ahogy közeledik feléd és mond egy mondatot, amint látod, anyanyelvünk írott jeleit használtam. Ha egy kongresszuson találkoztunk volna Frascatiban vagy Palermóban, akkor a beszélt nyelv jeleit használtam volna.
Azt azonban még nem tudhatod, hogy szavaimmal a valóságos vagy a filmbeli Jerry Malangát írtam-e le.
Mondhatod, hogy csalok. Nem. Én analitikus és nem technikai leírást adtam. Sőt - metaforikus kétértelműséggel, becsületességből - még a "kistotál" kifejezést is használtam, ahogy a scriptekben.
Már nagyon sokszor elismételtem, hogy a Valóság Kódrendszere és a Film Kódrendszere ( a kinematográfiai langue-é, ami nincs, hiszen csak az egyes film-parole-ok léteznek) megegyezik egymással.
Én ennek a kódrendszernek a nevében kísérletezem Jerry Malanga azonosításával, vagy inkább "egy Amerikába emigrált nápolyiéval, aki visszatért Olaszországba és magatartásában a nápolyi folklór és a beat folklórjának elemei különös egyezéseket mutatnak". Ez az egész második leírás - élénk és művészi stílusával - egy olyan ismereti kód segítségével jött létre, amely a valóságos és a filmbéli Jerry Malanga felismerésére egyaránt alkalmas.
Korántsem így van. Megtréfáltalak. Ez a Malanga kistotálban, akit oly élénk színekkel festettem le neked, se nem a valóságos Malanga (az utcáról vagy a szalonból), se nem a vetítővászonról való.

Milyen Malanga hát akkor?
Nem mondom meg neked, mert folytatni akarom a tréfát.
Majd csak később árulom el, s ezzel kényszerítlek arra, hogy kövesd a gondolatmenetemet.
A te ragyogóan megírt könyvedből Jegyzetek a vizuális kommunikáció szemiotikájához (amelyet, remélem, nemcsak a firenzei diákok forgatnak majd haszonnal) hiányzik néhány alapvető megállapítás.

A. A megismerési kódok elvben végtelenül hosszú sorát elemzed: ezek elsődleges és legegyszerűbb alapelemei sokszor megegyeznek egy másik, hogy úgy mondjam, mögöttes kódrendszer végső, legbonyolultabb elemeivel. Többször is úgy tűnik, mintha már-már eljutnál a valamennyi kódrendszert ALAPJÁT adó kód elemzéséhez. És akkor megtorpansz. Úgyhogy olyan érzésünk támad, mintha a könyved egy szakadék szélén íródott volna. E szakadék peremén nem nézel át. Odaérkezel, majd egy szórakozott pillantás után máris visszafordulsz. Ez a minden más kódrendszer ALAPJÁT adó kódrendszer az érzéki megismerésé, amit te a pszichológia, vagy tudom is én, melyik tudományág körébe utalsz, és könyvedben mint olyan tényt emlegetsz, amit más helyen kell megvizsgálni és megvitatni.
Ha végiglapozom a könyved, mindazokat az eseteket fel tudom sorolni, amikor nem lépsz tovább. Megemlíted a fizikai valóság érzéki felfogásának tényét, de aztán ezzel kapcsolatban mély, valóban feneketlen hallgatásba merülsz.

B. A 142. oldalon, amikor nagy körültekintéssel - amiért igen hálás vagyok (lásd némely egyetemi professzorok hebehurgyaságát) - , megvizsgálod az én dilettáns megállapításaimat, azt írod: "Ezek a megállapítások megdönthetik Pasolini elméletét is a Filmről, mint a valóság szemiotikájáról, és azt a meggyőződését, hogy a filmnyelv elemi jelei a valóságos tárgyaknak a vásznon reprodukált képei (mely meggyőződése, már tudjuk, nagyfokú szemiotikai naivitás -(kiemelés tőlem), ami ellentétben áll a szemiotika alapvető célkitűzésével, hogy a természeti tényeket kulturális jelenségként értelmezze, és nem pedig fordítva a kulturális tényeket természeti jelenségként)."

Kedves Eco, a dolgok épp ellenkezőleg vannak, mint ahogy te értelmezed. Hogy én naiv vagyok, az kétségtelen; sőt, mivel nem vagyok kispolgár - mániákus erőfeszítéseket teszek azért, hogy ne legyek az -, nem félek a naivitástól: örülök, hogy naiv és néha talán még nevetséges is lehetek.
De te nyilván nem is pontosan ezt akartad írni: eufemisztikusan írtál "naivitást" "felkészületlenség" helyett. Még a kétségtelen felkészületlenséget is hajlandó lennék elismerni, de nem ebben az esetben. Mert minden zavaros mondat, amit erről a témáról írtam (hogy a Film kódrendszere azonos a valóság kódrendszerével az Általános Szemiotika keretei között), arra irányul, hogy a Szemiotika végérvényesen kultúrává tegye a természetet. (Jó párszor elismételtem már, hogy a valóság Általános Szemiotikája olyan filozófia lenne, amely a valóságot nyelvként értelmezi.) Én azt akarom, hogy a végsőkig elmenjünk. Nem akarok megállni a szakadék pereménél, ahol te megtorpansz. Azaz semmilyen dogmát nem kívánok elfogadni: ezzel szemben te akaratlanul két dogmát is fenntartasz: magának a szemiotikának és a laicizmusnak a dogmáját.

Én tökéletesen laikus vagyok, gyerekként meglógtam a katekizmus órákról, nem bérmálkoztam, apám nem volt hívő, anyám hite egy elfeledett lágysággal telített világból merítkezett, s még a misék látogatására sem kényszerített. A családban tehát még antiklerikalizmus sem volt (ami tápot adhatott volna misztikus utánérézéseknek). Eléggé racionális is vagyok, így ha lázadnom kellene a polgárság mítosza, az értelem mindenhatósága és mindenütt jelenvalósága ellen (ld. Goldmann), ezt bensőséges racionalizmussal tenném.
Tegyük fel tehát ad abszurdum - és jól emeljük ki ezt az "ad abszurdumot" - , hogy létezik egy Isten. Azaz változtassuk kultúrává a természetet az egyetlen bizonyítást nem igénylő módon. És szenteljünk ennek a bizonytalan kérdésnek nem több, mint fél oldalt.

Ha létezne a Vallomások Istene, vajon mit szólnának hozzá a "szémák" tudorai? És vajon állíthatná-e Jakobson, hogy a "tárgyak" (azok a bizonyos természeti tárgyak és dolgok, mint a kövek, fák, orrok, üvegek stb) "saját maguk jelei" és mint ilyenek "saját magukat tárják fel"? Vagy esetleg a természet megszűnne "természet", azaz önfeltáró tautológia lenni annak a szakadéknak a mélyén, amelyben hagyod elsüllyedni a hozzá fűződő érzéki kapcsolatainkat? Az érzéki kapcsolatokat, amelyekre a természeti valóságról szerzett ALAPVETŐ (de nem kevésbé KÖLCSÖNHATÓ) kódrendszer szabályait követő pszicho-fizikai tudásunk épül?

Most pedig mivel laikusok között kellemetlen Istent emlegetni, nevezzük őt inkább Brahmának és rövidítsük B.-vel.
B. léte (védikus-spinózai értelemben) azt az állítást, hogy "a valóság nyelv" így alakítja át megfellebbezhetetlen és indoklást nem igénylő kijelentésből valamilyen módon értelmessé és funkcionálissá: "a valóság B. nyelve".
Kihez beszél B.? Például Umberto Ecóhoz. (Ő persze, mivel úgy hallottam régebben erősen katolikus volt, most B.-vel szemben meglehetősen zavarban van.) Tegyük fel, hogy B. ebben a pillanatban Umberto Ecóhoz szólva Jerry Malanga haját használja fel végső jelként. De mi a különbség Jerry Malanga haja és Umberto Eco szeme között? Mindkettő része a valóságnak, amely egy megszakítás nélküli kontinuum, egységes test, amennyire én tudom. Jerry Malanga haja és Umberto Eco szeme tehát ugyanahhoz a Testhez tartoznak, a Valóságos, a Létező, a Lét kézzelfoghatóságához; és amennyiben Jerry Malanga haja "önmaga jeleként" feltárulkozó "tárgy" Umberto Eco szeme számára, akkor nem párbeszédről van szó, hanem monológról, amelyben a Valóság végtelen Teste beszél saját magával.

Ezen a ponton nyugodtan megszabadulhatunk B. zavarbaejtő jelenlététől (én ezt megrendülés nélkül teszem, mint vallástalan laikus, aki nem hisz a laicizmus dogmájában), és egyszerűen azt mondhatjuk, hogy a "Valóság beszél magával": a "szémák" más "szémákhoz" szólnak egyetlen egységen belül, ahol feltárulkozás és megértés, kérdés és válasz azonos egymással (az adó és a vevő nem különül el).
Te azt veted ellenem, hogy a "valóság tárgyai" nem válhatnak a film másodlagos artikulációjának egységeivé. Azonban magad is rámutatsz, hogy a kódok kölcsönhatásban állhatnak. Nem látok hát okot arra, hogy az Ur-kódrendszernek, azaz a valóság ismereti kódrendszerének legkisebb egységei, tehát az önfeltáró tárgyak, miért ne válhatnának ugyanakkor egy másik, magasabb szinten épülő, technikai értelemben kulturálisabb kódrendszer alapegységeivé.
És nem te magad írod-e ezt (49. oldal)? "Egyszerűsítésről egyszerűsítésre haladva a strukturalista álma végső soron a Kódok kódjának, az Ur-kódnak a felfedezése, amely lehetővé tenné, hogy hasonló ritmusokat és kádenciákat (azonos elemi műveleteket és viszonyokat) találjon minden emberi magatartásban, a biológiailag és a kulturálisan meghatározottakban is."

Miért hagytad, hogy felverjenek ebből az álomból? Talán félsz az álmoktól? És miért van az, hogy a strukturalista álmodozhat, a szemiotikus pedig nem? És ha a szemiotikus is álmokra vágyna, találhatna-e jobb módszert az Ur-kód azonosítására annál, hogy "a valóságot nyelvként " és nem pedig különböző nyelvek rendszereként határozza meg?
"Ez az Ur-kód - teszed hozzá - az emberi tudat mechanizmusában gyökerezne, és nem különülne el a szervi folyamatokat irányító mechanizmusoktól." Akkor hát miért torpansz meg minden alkalommal, s elégszel meg csak utalásokkal azzal a percepciós kóddal kapcsolatban, amellyel a természeti ember a természetet érzékeli?
Később (99-100. oldal) még ezt írod: "... Az első dolog azonban, amit a szemiotikai kutatásban szem előtt kell tartani az, hogy nem minden jelentést hordozó jelenség magyarázható nyelvészeti kategóriákkal."
Nos, a vizuális kommunikáció szemiotikai magyarázatára történő kísérletben épp ez lenne az érdekes: a szemiotika bizonyíthatná, hogy független a nyelvészettől.

És végül, mivel léteznek a szigorúan vett vizuális kommunikáció (festészet, szobrászat, rajz, grafikus jelrendszerek, film vagy fényképészet) jelenségeinél sokkal kevésbé megragadható jelek, a vizuális kommunikáció szemiotikája segítséget adhatna más kulturális rendszerek szemiotikai meghatározásához (mint amilyen a használati tárgyaké, az építészeté vagy az iparművészeté).
Nagyszerű! De akkor miért ne tegyünk még egy lépést előre a fizikai és emberi valóság totális kultúrává változtatása érdekében, miért ne vizsgáljunk meg még sokkal bizonytalanabb jeleket is, olyanokat, amelyek a fizikai és emberi valóság teljességére vonatkoznak, például a "szinkronikus jeleket" (Peirce meghatározása szerint)?

A jel minden fajtájának meghatározásához hozzárendelhetjük - te állítod ezt - a vizuális kommunikáció egy jelenségét. A "szinkronikus jelhez" például Mona Lisa arcképét vagy egy esemény élő közvetítését a televízióban...
Remek! De még mindig a közvetlen pszicho-fizikai megismerés szintjénél maradva, nem felel-e meg a vizuális kommunikáció egy jelensége annak a "természetes szinkron jelnek is", amilyen például a hús-vér (habár már néhai) Mona Lisa, vagy az Inter-Bologna meccs maga, amit az idei november egy vasárnapján játszottak és a Bologna egy vitatható tizenegyes miatt sajnos elveszített? Vagy ezeket a "valóságos szinkronikus jeleket is" a kultúrává nem változtatható természet limbuszába akarod zárni?

Mi más lett volna Leonardo szeme, vagy az a nyolcvanezer szempár a vasárnapi meccsen, mint a megismerés részese a "természetes szinkronikus jelek" érzékelése révén?
Egyébként te magad is azt írod - váratlanul elégikus hangulatba kerülve: "Miközben az égen szétömlő rózsaszín fényből a közeli napkeltére következtetek, ezzel máris egy általam már ismert jel felhívására válaszolok."
Bizony B., B. az, kedves Eco, aki elmondja magának a rózsaszín fény szinkronikus jele és a te figyelő szemed segítségével, hogy új nap van születőben.
Ezen a szinten találhatják meg a szemiotikusok az Ur-kódot.

És Morris szavain keresztül, aki csodálatos intuícióval utal ugyan rá, de nem viszi el a végső következtetésig (az Általános Szemiotikáig), íme már el is jutottunk a kérdés lényegéhez: "Egy személy arcképe csak egy bizonyos pontig ikonikus, de soha nem teljesen az, mivel a festett vászon nem olyan, mint a bőr és nem tud beszélni vagy mozogni, mint a személy, akiről a kép készült. A film már ikonikusabb, de még mindig nem teljes mértékben." Ezt állítja Morris, te pedig megjegyzed: "Természetes, hogy egy ennyire a szélsőségességig vitt gondolatmenet Morrist (és a józan megfontolást) a fogalom szétzúzásához vezeti: <Egy tökéletesen ikonikus jel mindig jelölő mert ő maga is jelölt>: ez pedig azt jelenti, hogy Erzsébet királynő tökéletesen ikonikus jele nem Annigoni arcképe, hanem a királynő maga (illetve egy tudományos-fantasztikus alakmása)."

Az igazság álnok, elátkozott és szemérmetlen, nem ismer gátat vagy kötelező irányt! Te mondtad ezt tréfálkozva. Tény, hogy mi valamennyien és a valóság minden tárgya vagy eseménye is "önmaga ikonikus jele". De ez nem elég: te magad utaltál egy lehetséges sausurre-i katalogizációra, amikor szellemesen a tudományos-fantasztikumra hivatkoztál: az "alakmás", amelyről beszélsz, nem lenne egyéb, mint az "élő langue" elvonatkoztatása az "élő parole"-ból, azaz Erzsébet királynő valóságos személyéből.

Tehát az a nyelv, amellyel B. spinózai értelemben saját magával beszél szintén felosztható "langue"-ra és "parole"-ra!

Nos jó, akkor most felvázolom néhány sorban azt, aminek legminimálisabban meggyőző kifejtése is egy egész tanulmányt igényelne.
Amennyiben a valóság nyelv, akkor értelemszerűen csakis sausurre-i módon működhet, mert annak ellenére, hogy a szemiotika függetlenedett a nyelvészettől, nincs olyan jelrendszer, amely ne válna szét absztrakcióra - ez a kód (langue), és konkrétumra - ez az élő jel (parole). Vegyük hát az angol királynőt. Az angol királynő csak mint önmaga ikonikus szimbóluma létezik a "parole" keretében, azaz konkrét pszichológiai, fizikai, erkölcsi, személyes, szexuális, testi valóságában: de a langue kodifikált és kodifikáló szintjén mindebből "elvonatkoztatható" egy absztrakt angol királynő is: bár az angol királynő ezen a szinten is önmaga elvont ikonikus szimbóluma marad, de minden konkrét, személyes és megismételhetetlen jellemzőjét elveszíti, és publikus, szociális, anagrafikus adat lesz. A konkrét személy tehát mint "parole" önmaga ikonikus jele, az absztrakt - társadalmilag besorolt - személy viszont mint "langue" válik azzá. És mindaz, ami igaz az élő és tudatos emberekre, mint amilyenek mi ketten és az angol királynő vagyunk, igaz az állatokra, a dolgokra, az eseményekre: az élő szinkronikus jelekre, a szémákra is. Összetéveszthetetlen, markánsan egyedi fizikai jelenlétükkel ezek szintén önmaguk konkrét figurális szimbólumai: ugyanakkor figurális szimbólumai önmaguknak az általánosításokban, a rendszerezésekben, a nemek és fajok szerinti felosztásokban, tehát az általánosban és a publikusban stb. megnyilatkozó "langue" szintjén is.

(1967)

Jegyzet

Ez a levél töredékes maradt. De be szeretném fejezni legalább a viccet, amit Ecónak elkezdtem.
Nos hát az a "szőke fiú", akit a levél elején az olasz nyelv írott-beszélt jeleivel bemutattam, és aki így a nyelv kódrendszerének segítségével dekodifikálhatóvá vált, nem egy valóságos "szőke fiú", nem is egy "szőke fiú" a filmvászonról. Ez a szőke fiú a színpadon van.
A rendszerek rétegezettségében a mögöttes rendszer gyakran kínálkozik alapanyagul a következő réteg "kettős artikulációja" számára. A "szőke fiú" (vagy az angol királynő) fénykép, festmény vagy szobor is lehetne. Tehát nagyon sokféle jelrendszerben lehetne önmaga ikonikus jele a megfelelő rendszer speciális kódrendszere szerint. De soha nem válhatna kodifikálhatóvá egyik jelrendszerben sem, ha mindenek előtt nem lenne dekodifikálható a Valóság jelrendszere, mint az Önfeltáró vagy Elsődleges Nyelv speciális kódrendszere szerint, amely tehát a Kódok Kódja.
Mindez nem a kulturális kódokat (irodalom, film, nyelvészet), teszi természetivé hanem ellenkezőleg, a természetet avatja kultúrává: beszéddé változtatván a teljes életet.

1971. január 15.

(Csantavéri Júlia fordítása)

1971. január 15.