A lakatlan szigetre vetődött hajótörött palackba zárt, konkrét s informatív híradásával ellentétben a mi palackpostánk mozgóképeinek üzenete képzeletbeli, meditatív és érzelmes. Nem visszajelzést vár, csupán nyomot akar hagyni. Évezredek, évszázadok tapasztalataira, tanulságaira, a kollektív tudatra hivatkozik, miközben figyelmeztető jeleket küld az arctalan utókornak. Szeretné hinni, hogy joga van egy közösség nevében üzenni egy majdani közösségnek, s persze közben egyénekként is majdani egyéneknek.

E század lakói még nagy szavakban fogalmaznak, amikor társadalmi és egyéni létük determináns alakítóját akarják megnevezni. Azt mondják: történelem, errefelé meg pláne nagy T-vel, s ha történelem, akkor dilemmák. Az utóbbi kétszáz év arról szólt, hogy hogyan teremthető meg szabadság és modernizáció, függetlenség és polgárosodás (haza és haladás) összhangja, mi viszi előbbre a dolgokat, mi működik jobban: reform vagy forradalom, önállóság vagy birodalmi centralizáció, demokrácia vagy (hol fasisztoid, hol proletár, hol kemény, hol puha) diktatúra.

A 18. század végén, a nagy francia forradalom hatására indul a nyomorba, tudatlanságba ragadt, feudális Magyarországon néhány száz gondolkodó összeesküvésével a jakobinus mozgalom. A modernizáció fentről induló reformjának reménye, a jogrend, a függetlenség, a polgárosodás eszméi ütköznek össze a soknemzetiségű birodalom rendjét és egységét bármi áldozat árán is megvédelmező császári (központosított vagy despotikus?) hatalommal, s az erőszak mániákusaival. Elek Judit filmjének Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében képi és hangzó világa: puritán terembelsők, a leselkedők alatt nyikorgó padló, a függönyök és az ajtók mögött besúgók motozása, s a vizsgálat röpke szünetében a vastag, gótikus falak nyelik el a felvilágosult vizsgálóbíró s a tudós vádlott beszélgetésének szavait. A küzdelem eleve egyenlőtlen, s ugyanúgy beleroppan a törvénytisztelő hivatalnok, mint a naivan jószándékú, művelt nemes úr, a hazáját szerető katonatiszt, a plebejus költő-gondolkodó és a szervezkedés játékszabályaiba, a politika praktikáiba gabalyodott értelmiségi. Lugossy László filmje Szirmok, virágok, koszorúk a kétszáz éves nagy történelmi dráma második felvonása, a forradalom és a szabadságharc bukása utáni éveket idézi: 1849 és 1852 között játszódik. A megtorlás, az önkényuralom nyomása alatt mit tehet az, aki nem akar csak vegetálni? Szervezkedjen titkosan a szirmok, virágok, csokrok mintájára, sejtről sejtre, mint az Ezredes (kinek rejtélyes látogatása után elhurcolják a családot)? Beilleszkedjünk, alkalmazkodjunk, ahogy a hatalom megkívánja, vagy még annál is jobban, hogy megbocsásson, hogy elfelejtse, hogy harcoltunk ellene a hazáért s szabadságért?! Vagy: visszavonulni, némán őrizni emlékeinket, s amikor már nem lehet tovább tűrni, égő fáklyát gyújtani magunkból az elmegyógyintézetben, mint Majláth Ferenc egykori honvédfőhadnagy? Vagy kivándorolni Amerikába. Tanulni, dolgozni, gyarapodni (s felejteni) az Újvilágban, amely vonzza, beszippantja a tehetségeseket, az ambiciózusokat, azokat, akik az Óvilágban, különösen annak keleti felében, nem lehetnek önmaguk. A nép szupertehetséges fiait persze itthon is kiemelte a hatalmi elit. A két világháború közötti kormányok ugyanúgy, mint 1945 után, a népi demokrácia születésekor a kommunista párt.
A harmincas években a felülről indított reform, az elavult magyar közigazgatási rendszer átalakítása érdekében emelte ki a Teleki Pál tanszék vezette modernizációs kísérlethez A tanítványok, 1945 után a régi, kizsákmányoló rendszer felszámolásához, az esélyegyenlőségen, a társadalmi igazságosságon alapuló új társadalmi rend kiépítéséhez Zöldár. Mindannyiszor a bázisteremtés, a (káder-)frissítés céljából. Az egyiket a háború roppantja össze, a másikat az eszme önmaga ellentétébe forduló megvalósulása. Az egyén számára persze mindannyiszor az a kérdés: túlélni, alkalmazkodni, beilleszkedni vagy harcolni, hűnek maradni, belehalni? A valódi kérdés pedig az mindmáig!, hogy hol vannak a határok? A fenti történelmi korokban játszódó filmek mindegyike az árulásról (is) szól. A közönytől, amely megöli az apák hitét A tanítványok a barátok, földik, sorstársak úgymond ideológia-vezérelte elhagyásán, feladásán keresztül Szirmok, virágok, koszorúk, Zöldár a nagy árulóig, Martinovicsig. Ő a mindennek megfelelés, a császár jelképezte birodalom, a nemzeti függetlenség, a modernizáció, a polgári jogállam eszméinek, a tudomány és a művészet belső parancsainak megfelelés hőse és árulója. Egy átlagon felüli tehetség, egy szenvedélyes, eltorzult személyiség, aki magában hordta a kor szinte minden ellentmondását Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében.

Történelmi filmválogatásunkat az Idő van zárja. Rendezője, Gothár Péter előző filmjében, a Megáll az időben még szomorú tárgyilagossággal mutatja be, hogy a hatvanas években a társadalom megmerevedett, a sunyi vagy apatikus beilleszkedés, az áporodott konformizmus, a kommunikáció hiánya mindenfajta előrelépést, változást meggátolt. Az Idő van már a nyolcvanas évek közepe: a struktúra, a közeg és a kapcsolatok tébolyítóan abszurddá váltak, bezárultak s bezápultak. Halasi, aki 35 éves és mint mondja, még nem csinált semmit, még mindig egy senki, egy semmi, életének egyik holtpontján felsorolja, mit szeretne: "ha könnyebb lenne az életünk, ha tiszták lennének az utak, a sztrádák, a Hősök tere, a nyakunk, a hátunk, az ágyékunk, a lépcsőházunk, és a vécédeklik, a buszmegállók, szeretnők, ha nagyobb lenne a fantáziánk, ha bátrak lennénk és nagystílűek, kétségbeesettek és merészek, és vonzóak, szeretnénk együtt lenni és szeretnénk egyedül lenni, szeretnénk mind több szenvedélyességet és igazságot, szeretnénk, ha köszönésre köszönés lenne a válasz, az istenáldjon és az istenfizessen, egykomám "

Hol tartunk most, ehhez képest?

Az alkotók azért visszagrimaszoltak a történelemnek. Elek Judit 1981-ben készült filmjében Hajnóczy József alakját az agyonhallgatott ellenzéki költő, Petri György személyesíti meg, és a főbb szerepeket a híres "orfeósok"-ból lett Stúdió "K" nevű alternatív színház tagjai (Fodor Tamás, Gaál Erzsébet, Székely B. Miklós, Fazekas István, Oszkay Csaba). Erdély Miklós experimentális rövidjátékfilmjében, a Verzióban az ellenzék egyik vezéralakja, Rajk László játszik. Ez a film azonban már az évezred másik nagy kísértetéről, a mássággal való együtt-nem-élésről szól. Az egymáshoz szorult, szorított etnikumok, kultúrák és vallások egymás iránti intoleranciájáról, összeütközéséről, a bűnbak-keresésről, a kiszorítósdiról, a vak gyűlöletről, a generációkon át hurcolt izzó sérelmekről: cigányokról Cigányok, csángókról, svábokról Együttélés, zsidókról Verzió és szerbekről, horvátokról, albánokról, katolikusokról, mohamedánokról. A Verzió Krúdy Gyula nyomán idézi az 1882-es tiszaeszlári vérvádat, amelyben a helybeli rabbi kamasz fiát használták fel a helybeli zsidóság gyilkossággal való megvádolásához. Erdélynél a vallatás kamaradrámája átlényegül a kényszer és szabadság, a földhözragadtság és poézis, a mocsok és tisztaság csaknem rémisztőn játékos, romantikus párharcává. Minél erőszakosabban és durvábban adagolja Scharf Móric szájába a csendőrtiszt a gonosz, hazug mondatokat, annál inkább nekiiramodik, bont szárnyakat a fiú fantáziája. A kamaszfiú fejében a tagolt, brutális szavak nyomán álomszerű képek, jelenetek születnek az érzékiség ébredésétől a gyöngédségen, álmodozáson át a viszonzott szerelem beteljesüléséig.

Erdély filmje már nem is az etnikai-vallási gyűlölködés következményeiről, hanem társadalomfilozófiai szinten a mindenfajta diktatúra, erőszak, kényszer, intolerancia következményéről szól, a szabadságvágy születéséről, az emberi méltóság, az önkiteljesedés és a harmónia szükségéről és igényéről. Erről szól valójában Jancsó Miklós biblikus című, tavalyi filmje is, A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten , ez a nagyon mai, szabadszájú és alpári anekdota-füzér az egyszer lent-egyszer fentről, a korlátlan gazságról és az örök áldozatokról, meg a kitaszítottak iránti szolidaritásról. Mi mással lehetne zárni ezt a palackpostának szánt, ezred- és századvégi magyar mozgókép-sort, mint Enyedi Ildikó tündérmesei vallomásával az ő XX. századáról. A világegyetem, a természet, az ember örök polaritáselve elegyedik a század új, határtalan csodáival. Hiába akarja elpusztítani az emberiség önmagát (Buster Keaton groteszk ugrabugrája: feje ágyúcsőbe dugva s a keze a kanóc után kapkod), Edison első, távírón leadott mondata így kezdődik: Csodálatos a világ. Van remény, még bármi megtörténhet!

Haza, szabadság, polgárosodás, tolerancia, önfeláldozás, szerelem, poézis… Óvilági szavak a jövő század, a jövő évezred palackpostát kihalászó egyedei számára. Lesznek-e, s milyenek lesznek? Lesz-e még világ, szavak, érzelmek, ember? Annyi film készült, amely mind rémületes víziót fest a jövőről, a cyber-lényről (az Escape from New York-tól a magyar Meteón át a digitális, antropomorf akciófilmekig), ezek alapján alkotunk fogalmat arról, milyen (lehet? lesz?) az önfelszámolódás folyamata, látványvilága.

Enyedi Ildikó filmje Az én XX. századom befejezése: végtelennek tűnő száguldás egy végtelennek tűnő csatorna vízén. Dobjuk be mozgóképes palackpostánkat e képzeletbeli lagúna vizébe! Hátha lesznek, akik megtalálják. S hátha megértik.