| Johannes W. Betz | Gyomorszorító félelem |
|
A Nichts als die Wahrheit (Az igazat, csak az igazat) című filmről
 55 Kbyte |
1998 márciusában felhívott Bela Jarcyk a Player’s színészügynökségtől egy mozidarab újraírásának tárgyában. Így kerültem kapcsolatba Werner Koenig producerrel. Koenig a harmincas évei elején járó szikár, állhatatlan pillantású, mindig elfoglalt fiatalember, aki a totális lekötelezettség, a feldobott lelkesültség, és a szó szoros értelmében vett távollét között hintázik, és aki nehezen felbecsülhető partner a forgatókönyvírók számára. Ő a spiritus rectora egy feljövőben lévő filmgyártó konglometrátumnak, amely egy rakás pénzt keresett filmjogokkal való kereskedéssel, mellesleg néha egy-egy saját filmjét is forgalmazza. Eleddig egyetlen filmet gyártott csak, mégpedig a 14 Tage lebenslanglich-et. Erre felfigyeltem. Valóban Roland Suso Richter új filmjéről volt szó. A főszerepre Kai Wiesingert jelölték. Győztes csapaton sohase változtass. After the Truth Werner Koenig nagy gondban volt. Megszerezte Németország legjobb rendezőjét és egy kvalitásos fiatal színészt. A finanszírozási és a forgatási előkészületek teljes gőzzel folytak. Ugyanakkor volt első változatban egy forgatókönyve, amelyet angolul írt egy amerikai házaspár, Kathleen és Cristohper Riley. És ezt a könyvet, mondta nekem a telefonban, nem lehet megfilmesíteni. Riley-ék második kísérlete teljesen rossz irányba kanyarodott. Röviden: német szerzőre van szüksége, aki képes német történetet csinálni a könyvből. Elvállaltam. Richter és Wiesinger! Ez itt nem az álszerénység helye. Megkérdeztem: "Mennyi időm van?" Werner azt felelte: "Hat hét". Mengele él. Nem halt meg 1979-ben balesetben a brazíliai Embuban. 87 éves korában visszatér Németországba, mert "megérett az idő, hogy megértsenek engem az emberek". Bíróság elé kíván állni, hogy saját nézőpontját előadhassa. Rehabilitációt akar. Egy titokban működő neo- és régi náci szervezeten keresztül egy Peter Rohm nevű feddhetetlen ügyvédet választott védőknek, aki Günzburgból származik, és aki évek óta ír egy átfogó monográfiát Mengeléről, hogy végre választ kaphasson a kérdésére: "hogyan változhatott ördöggé a szüleim szomszédja?" Ekkor ismét elővett az a bizonyos érzés, hogy valaki megelőzött. A szerkezet briliáns a maga egyszerűségében. Miért nem én találtam ki? Miért két amerikainak kell jönnie, hogy ilyen játékos és mégis komoly formában össze merje kapcsolni a német múltat a német jelennel? Milyen messzire kell eltávolodni a náci Németországtól, hogy újabb területeket belássunk a felfoghatatlanból, és arról meséljünk, amiről tulajdonképpen nem lenne szabad mesélni? Tiszteletteljes tiszteletlenség Igen, létezik ez a tiszteletteljes tiszteletlenség. A legutóbbi időkből Spielberg Schindler listája, Benigni Az élet szépje. Vagy Bernhard Schlinktől a nagy hatást keltő Der Vorleser (A felolvasó), amely a tettest emberi dimenzióban ábrázolja, amennyiben arcot, jellemet ad a rémségnek, és határozott választ Peter Rohm kérdésére. A szürke árnyalatai A történet fogva tartott. Riley-ék forgatókönyve jelenetileg jól felépített, önálló és izgalmas volt. Sőt, egyes részek lélegzetelállítóan feszültek. Röviden: tökéletesen profi munka volt. A könyv egyetlen problémája, hogy a szerzők vajmi keveset tudtak Németországról. Amerikaiak megengedhetik maguknak, hogy Mengeléről szólva egy mellék-aspektusra koncentráljanak: "A halálba segítés akkor és ma". A németeknek ezt nem lenne szabad: Mengele az egyik legkeményebb kihívás mentalitásunk, és a 45 utáni generáció törékeny ártatlansága számára. További probléma volt, hogy Rileyék az amerikai igazságszolgáltatási rendszert feltételezték Németországban is: keresztkérdések, esküdtek, "tiltakozom, bíró úr!". Párbaj a védő és az államügyész között, a bíró mint döntőbíró, bűnös vagy ártatlan, fekete vagy fehér. Hiányoznak a szürke árnyalatok. A mi bírósági rendszerünk azon fáradozik, hogy megakadályozza a fekete-fehér festést. Kizárólag szürke színekből áll. Ez adja a kiindulópont feszültségét: mi történne, ha Mengele Németországban bíróság elé állna? Kibírna-e a mi rendszerünk egy ilyen formátumú vádlottat? Politikailag korrekt dolog lenne-e ebben a különleges esetben átmeneti világot feltételezni Jó és Rossz között? Április elején Kölnben találkoztam Roland Suso Richterrel. Éppen a De Bubi Stolz-Story (Bubi-Stolz története) című két részes tv-filmjét keverte. Ott volt még Bernhard Springer dramaturg, különleges ember, aki sokat ért a szemiotikához, és aki az elkövetkező hetekben és hónapokban értékes lektorom lett. Eredetileg Wernernek is jönnie kellett volna, de ő egyike azoknak a nyughatatlan producereknek, akik rakétával a fenekükben születtek. Éppen Cannes-ba ment filmet vásárolni, de mobiltelefonon ötpercenként bekapcsolódott a beszélgetésünkbe. A hős és a konfliktus Jellemző erre a tervezetre, hogy az első beszélgetések nem a történetről, nem a szerkezetről, nem a jellemekről és más hasonló dramaturgiai alapfogalmakról szóltak, hanem a film bemutathatóságáról. Nekem Roland végtelenül óvatosnak tűnt. Komoly, inkább csöndes férfi, aki fiatalabbnak látszik a koránál, és odafigyel az emberre. Elmondtam neki, mit gondolok a dologról. A véleménye egyértelmű volt: ez a befejezés nem maradhat. Peter Rohm vessen véget a történetnek, szálljon ki a védelemből és nyilvánítsa nem védhetőnek Mengelét. Ezt elutasítottam: "Nem jó. Ha ezt a történetet akarjuk elmesélni, Peternek kell a főhősnek lennie. A hős nem surranhat ki a történetből, mondván: tüntessétek el egyedül a szemeteteket. Neki kell végigvinnie a védelmet a keserű befejezésig. Ez az ő konfliktusa. Az egyetlen alternatíva az lenne, ha nem fognánk bele ebbe a történetbe." Mengele, "a halott csináló" Összesítés: adva van egy merész producer, egy briliáns rendező, két sztár, meg egy lélegzetelállító ötlet, amely azonban ilyen formában soha nem fog funkcionálni. Végül másként alakult, szinte mint egy fogadás: ha sikerül Peter Rohmot hihető, katartikus hősként megírnom, annak ellenére, illetve mert Mengelét védi, én győztem. Werner Koenig Cannes-ból vagy akárhonnan: "Szorít az idő!" Már akkoriban ki lehetett érezni a beszélgetésekből, hogy a pénzügyi oldal egyáltalán nincs biztosítva. A különböző pénzfolyósító fórumok nem hagytak kétséget afelől, hogy ezt az anyagot csak drasztikusan szűkre szabott keretekkel hajlandók támogatni. Körülbelül egymilliónyi összeg hiányzott még a tervezet megvalósításához. Változik a helyszín: a Rajna/Ruhr forgatókönyvműhely Kaiserwerth-ben, a kies düsseldorfi városrészben pár nappal később. Egy régi iskolaépület második emeletén - stratégiailag kiváló helyen, a háromcsillagos "Schiffchen" étterem, a Rajna parti patinás sörkertek, és Németország elismerten legjobb curry-s sültkolbász árudája között - lakik Charlie Möller-Nass. Charlie régi 68-as, kiváló akadémikus, aki meglehetősen ellenségesen viszonyul a német filmes és tévés világhoz. A piac csak annyiban érdekli, amennyiben magát és családját el tudja tartani belőle. Szenvedélyesen keresi a választ a kérdésre, hogyan lennének rendszerezhetők a kreatív folyamatok oly módon, hogy egy mesterséges intelligencia megértse és átvegye őket. Vagy hogyan lehet képezni valódi, élő forgatókönyvírókat, akik készek a kreativitást nem istenadta privilégiumnak, hanem a logika, a variációk játéka, és a véletlen eredményének tekinteni? Nagyjából ő a legjobb dramaturgia professzor, aki Közép-Európában pénzes szemináriumokat tart. Talán az egyetlen igazán jó. Elkötelezett logika- és szemiotika tudós, aki kerülő utakon érkezett a filmtudományhoz, és olyan, egymástól különböző korifeusokkal volt jóban, mint Umberto Eco, Francois Truffaut, és Edward Dmytryk. Most kaotikus irodájában szemináriumokat tart dramaturgok és producerek számára. Elsőként Peter Rohm alakjával foglalkoztunk. A Riley-változatban hiányzott belőle egy bizonyos konfliktus-meghatározó tulajdonság: az ügyvédi etika. Mi tehát meghatároztuk. "Minden vádlottnak jár egy védő. Én védő vagyok. Ha valóban komolyan veszem a hivatásomat, senkitől sem tagadhatom meg a segítségemet." Kötelességtudat nélkül nincs hős. Ha nem lennének ügyvédek, akiknek a Mengele-féléket is védeniük kell, a jogrendszerünk egy hajítófát sem érne. Márpedig a jogrendszer minden társadalom megbízható tükre. Itt két konfliktus rajzolódik ki: egyrészt az önmagával való küzdelem, vagyis hogy Suso Richter személyes álláspontja szerint ebben a speciális esetben meg kellene tagadni a vádlottól a védelmet. Másrészt a harc "jó fiúk" inkonzekvenciájával, akik Mengele ügyvédjét cinikusnak, sőt nácinak bélyegzik. Ennek következményeként konfliktus a feleséggel. Konfliktus továbbá a vád tanúival, akiknek a vallomását kénytelen megcáfolni. És mindenekelőtt a döbbenetes kérdés, valóban eljut-e odáig, hogy ezt az embert megmentse az igazságos büntetéstől. Ennyi már elég egy egész estét betöltő játékfilmhez. Védhető-e Mengele? Hogy átérezhessem Peter Rohm erkölcsi dilemmáját, két napra átvettem az ördög ügyvédjének szerepét. Charlie volt az ellenoldal, Voigt államügyész, s így néztük át a Mengele elleni eredeti tanúvallomások nagy részét. Számomra ez a két nap volt a legmegdöbbentőbb az egész alkotói folyamatban. Őszintén be kell vallanom, hogy lenyűgözött a szörnytettek következetes átfordítása jogászi értékelhetőségre, és egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy Mengelét valóban lehet védeni. Ahogyan bármely más sorozatgyilkost is. Igazán megkönnyebbültem, mikor a végén még mindig maradt elég konkrét bizonyíték a rémtetteire. Ám ha más szemszögből néztük őket, és ha a "korabeli orvos-etikai gyakorlatra" hivatkoztunk, új védelmi vonalat lehetett felépíteni. Tényleg a kegyelem angyala volt- e Mengele, midőn százezreket mentett meg a még rosszabb, még kínosabb, még lassúbb haláltól azzal, hogy kiválogatta őket a gázkamrákba, vagy a "kísérletei" részére? Törvényszéki rítus Az ilyen kérdéseknek egy bírósági tárgyalás során utána szokás járni. Tárgyalásról szóló film furcsa módon kevés van Németországban. Érthetőbb lesz, ha a német perrendtartás rituáléit és célirányát összehasonlítjuk az amerikaiakkal: azok ugyanis sokkal kevésbé drámaiak. Állítólag. Engem az értékrendek és a rituálék érdekelnek. A rituálék történelmileg kialakult, szimbolikus jellegű, de gyakorlati értékű cselekvési rendszerek. Rituálék nélküli társadalom elképzelhetetlen. Nem tudom, vette-e már valaki a fáradtságot, hogy egy német esküdtszéki tárgyalás szertartásos és rituális elemeit cselekményre lefordítsa - hirtelenjében csak Staudte: Rózsák az államügyésznek című filmje jut eszembe. A német perrendtartásnak saját szabályrendszere van. És lássunk csodát, nagyon jól dramatizálható és ritualizálható, könnyű a lényeges elemekre koncentrálni, és semmiben sem marad le az amerikai variáns koncentrált dramatikájától - legalábbis elméletben. Mengele bűnös vagy ártatlan voltát a könnyű halál és az eutanázia kapcsán vizsgálni német nézőpontból nézve egzotikus dolog. Amerikai dramaturgia-professzorok szívesen hangoztatják, hogy egy témára kell koncentrálni, és Riley-ék, a New Yorkban élő zsidó házaspár megfogadta a tanácsot. Soha nem találkoztam személyesen Riley-ékkel, sőt nem is beszéltem velük. Csak hetekkel később tudtam meg, hogy borzalmas módon veszítették el a gyermeküket, aki életmeghosszabbító készülékekhez volt kapcsolva. A szülőknek kellett dönteniük, hogy megadják-e neki az emberhez méltó halált, vagy fenntartják továbbra is ezt az állapotot. Az első alternatíva mellett döntöttek, így a gyerek meghalt. Ez a legszörnyűbb konfliktus, amellyel egy szülő csak találkozhat. Utána sokáig szenvedtek, majd megírták ezt a könyvet, amelyben a legszélsőségesebb "halálba segítőt" kiteszik egy olyan büntetőjogi pernek, ahol csak két válasz létezik: bűnös vagy ártatlan. Tartsuk meg mi is ezt a védési rendszert? Emellett döntünk. Nem csak tárgyalás-stratégiai, hanem társadalmi szempontból is van értelme. Az eutanáziával szembeni gát ugyanis észrevétlenül egyre kopik, elsősorban gazdasági megfontolások miatt. Mengele orvosi-jogi előfutárai, Binding és Hoche népgazdasági érveket vetettek be az érdekében. Így zárul be a kör a jelenben - egy okkal több, hogy etikánk aktuális állását éppen Joseph Mengelével szembesítve mérjük le. Profán gonoszság Ugyanakkor ez nem lehet minden. Az eutanázia kérdését a lényegre redukáltuk, és a per során arra koncentráltunk, hogy jogilag megvizsgáljuk a túlélők történelemkönyvekben is olvasható, vitathatatlan vallomásait. Ügyvédként ez Peter Rohm kötelessége volt. Párbaj zajlott közte és Voigt között, akinek profán gonoszsága annyira megrázott bennünket, hogy Charlie többször is oda akarta vágni az egészet. Ez az új kiindulópont nem érintette Riley-ék könyvének alapszerkezetét. A felépítés során azonban történt néhány súlyponteltolódás, amelyek összeadódva végül nyolcas erősségű földrengéshez vezettek. A 180 jelenetből tán csak 7-8 maradt meg úgy, ahogy Riley-ék megírták. E négy nap alatt új jelenetek és beállítások íródtak, mint például midőn Rohm a börtön kapuja előtt ül az autójában és tudja, hogy odabent a jobboldali radikálisok megbízásából a börtönorvos éppen el akarja tenni a védencét láb alól. Habozik, hogy közbelépjen-e, hiszen ezzel az ő összes problémája is megoldódna. Az óvatosak Félelemmel írni: miután elhatároztam, hogy egy ideig belehelyezkedem Joseph Mengele és Peter Rohm szerepébe, félni kezdtem. Persze nem az auschwitzi halálangyal belső életétől, és nem is attól, amit az ismeretlenbe tett eme kirándulás bennem vagy a készülő filmben okozhatna. Megelőlegezett rossz lelkiismeretként inkább az óvatos németektől való félelem bujkált bennem - különböző helyekről meg is kaptam a jóindulatú figyelmeztetést, hogy vigyázzak magamra. Május elejére elkészültem. A müncheni repülőtér egy konferenciatermében találkoztam Rolanddal, Bernharddal, Wernerrel és néhány más érintettel. Ismét a tartalom volt a vita tárgya - Peter Rohm integritását töviről hegyire megvizsgáltuk. Mindenki egyetértett. Körülnéztem. A teremben csupa harmincvalahány éves ember ült. Mind meg akarta csinálni ezt a filmet. Midőn ebben megegyeztünk, a dramaturgia került terítékre. Senki nem akart rövidítést (valóban, a nyers változat még 160 perc volt.) A finanszírozás kérdése még mindig nem tisztázódott. Egy ijesztően banális figura Folytak a szokásos átdolgozások a Rolanddal, Wernerrel, Martin Langer operatőrrel, és persze Bernhard Springerrel való találkozásokkal meg-megszakítva. Együttesen találkoztunk a frankfurti államügyészségen azzal a vádlóval, aki Joseph Mengelét egészen halálának hivatalos megállapításáig üldözte. Ő volt a jogi szakértő, aki az esküdtszéki tárgyalásunkat hitelesség szempontjából megvizsgálta. Semmi kifogása nem volt, csak annyit jegyzett meg: "Ha a német tárgyalótermekben mindig ilyen igazságosan és kollegiálisan történnének a dolgok, jóval több örömömet lelném a munkámban." Tanúvallomásokban lapozgattunk, és beleolvastunk Mengele dél-amerikai évei alatt írt naplójába, melyből egy ijesztően banális figura képe kerekedett ki. Annyira banális, hogy nem is tudtam mit kezdeni vele. Roland ezekből a részletekből állította össze a főcím alatti képsort. Az ő ötlete volt a golyóálló üvegből készült kalitka - erős metafora -, amelyben Mengele a tárgyalás alatt ülni fog. Egyre több részletet dolgoztunk ki. Csak a végét nem tudtuk eldönteni még két nappal a forgatás kezdete előtt sem. Úgy végződjék-e, mint Riley-éknél, ahol Rohm a megváltó morfiummal fenyegeti Mengelét, ezzel csalogatván elő legutolsó védőbástyái mögül? Nagyon jól beleillett a szituációba, de morális fogásként túl olcsó volt. Időközben pontosan definiáltuk Mengele célját: azért jött vissza Németországba., hogy learathassa azt, amit Auschwitzban vetett. A végső győzelme az volt, hogy siralmas valóját az auschwitzi halálangyal mítoszával összekötötte. Hogy hús-vér arcot kölcsönzött a rémnek. Ebben állt a győzelme. Götz George, mint producer Götz George időközben producerként beszállt a filmbe, és saját vagyonával vállalta a kockázatot, ami egy színésztől szokatlan döntés. Elmondhatjuk, hogy ő mentette meg a filmet. Ezen túl még a gázsijáról is lemondott, és ebben Kai Wiesinger is követte. Utójáték: Az elkészült filmet kétszer láttam a hivatalos bemutató előtt. Egyszer februárban a nyers változatot videón. 135 perc volt, és egészen jól megállta a helyét. Egészen a befejezésig - ott Roland verziója kerekedett felül. Peter Rohm védőbeszéde hiányzott. Mengele végső monológja úgyszintén. Csak Rohm összegzése volt meg: bűnös minden vádpontban. Azután beszáll a felesége mellé az autóba, és elhajt az éjszakai Berlinben. Leblende. Katasztrófa. 135 perc kínzó konfliktusok sora csak azért, hogy a hős a végén behúzza a farkát? A védőbeszéd A következő napokat a telefon mellett töltöttem, hogy elérjem Werner Koeniget. Bernhard biztosított róla, hogy mind a védőbeszédet, mind a végső monológot leforgatták, tehát az anyag megvan. Ő egyébként egyetért velem, de a döntés Werner kezében van. A repülő hollandiéban. Aki megállás nélkül úton van, és látszólag nem konzultál sem a titkárnőjével, sem az e-mail-jével, legalábbis az én személyemről nem. Nomen est ómen, de végül fenyegetéssel és könyörgéssel kicsikartam egy audienciát Koenignél. Münchenbe mentem, és lerohantam. Nem tudott teljesen koncentrálni, és minden pontban igazat adott nekem: a védőbeszéd bent marad, az autókázást kivesszük, és a film a tervezet szerint Mengele szenilis rikácsolásával ér véget. Csodálkoztam, hogy ilyen simán ment a dolog. Később megtudtam, hogy éppen azon a napon halt meg az édesapja. Másodszor július elején láttam a filmet a müncheni Mxx moziban. Szakmai vetítés a Scholz and Friend reklámügynökség embereinek - ők bonyolítják az országos reklámhadjáratot. |
