Hosszú utazás Fellinivel I.
Teljes, kétoldalú bizalmatlanság
Felkérték Fellinit, hogy írjon előszót a filmszínészi munkásságomról szóló
könyvhöz, amolyan életrajz volt. Fellini azt mondta: "Én és Marcello ritkán
találkozunk. Eltekintve attól persze, amikor filmet forgatunk együtt. Talán ez is a
barátságunk egyik alapja: olyan barátság, ami nem csinál úgy, mintha, ami nem
kötelez, nem ír elő semmit, aminek nincsenek szabályai, határai. Igazi, szép
barátság, ami a teljes, kétoldalú bizalmatlanságra épül." Igaza volt. Pontosan
így állt a helyzet.
Csak akkor láttuk egymást, ha szükségét éreztük a találkozásnak. Fellini
felhívott: "Van kocsid?" Fölösleges kérdés volt mindig. "Persze, hogy
van." "Hát akkor gyere értem. Menjünk ki a Vecchia Pinetába, és főzzünk
magunknak egy rizottót halász módra." Mire lementünk a tengerre. Mindenféléről
beszéltünk. Vagy elmesélte a következő filmje témáját. Akarta látni, mit szólók
hozzá. Nem mintha a véleményemnek nagy fontosságot tulajdonított volna, de Fellinit
mindig izgatta, hogy az emberek mit szólnak az ötleteihez, a terveihez.
Az első találkozás
A fregenei tengerparton történt, ahol Federicónak villája volt. Az édes élet
miatt hívott ki. Tőlünk néhány lépésnyire, egy-egy napernyő alatt ült Ennio
Flaiano, akkoriban a jobbkeze a forgatókönyvírásban.
Természetesen nagyon izgatott voltam. Fellini meg rögtön bűvölni kezdett azon a
varázsfuvola hangon: "Óóóó, Marcellino!" (Mindig mindenkit becézett,
szerintem azért is, hogy "nyugton" maradj.) "Marcellino, kedves, hogy örülök,
hogy látlak. Van egy filmtervem, Dino De Laurentiis a producer. Hanem De Laurentiis Paul
Newmannek akarja adni a főszerepet. Hát nem vitás, Paul Newman nagy színész, sztár,
de túlságosan jelentős. Nekem egy semmitmondóbb arc kell." Cseppet sem éreztem
magam sértve. "Remek. Itt vagyok. A semmitmondó arc." "Na igen. A főhős
amolyan szoknyapecér. Nem lehet olyan egyéniség, mint Paul Newman." "Rendben van
- mondtam. Aztán, hogy mutassam, hogy azért van bennem is egy szemernyi önérzet,
hozzátettem: - Szeretnék belenézni a forgatókönyvbe." Persze csak játszottam a
szakmabelit. "Természetesen! - mosolygott Fellini, és odaszólt Flaianónak: -
Ennio, lennél olyan kedves és idehoznád a forgatókönyvet Marcellinónak?"
Mire Ennio Flaiano, azzal a maga nekem-minden-mindegy módján odahozott egy dossziét.
Kinyitottam. Nem volt benne semmi. Kivéve egyetlenegy olyan karikatúrát, amilyeneket
Fellini megállás nélkül rajzolt. A rajz egy férfit ábrázolt, amint úszik a
tengerben, a nemi szerve olyan hosszú, hogy leér a tengerfenékig, és azt a nemi
szervet, mint Esther Williams filmjeiben, sellők táncolták körül.
Természetesen elpirultam, sőt sárga lettem, meg zöld, meg mindenféle színű. Ezek
aztán jól megvicceltek! Megértettem, hogy túllőttem a célon, amikor a
forgatókönyvet kértem. Mit tehettem? Azt mondtam: "Hát, igen, nagyon érdekesnek
találom. Hol kell aláírnom?"
Ez volt az első találkozásom Fellinivel.
Az édes élet hat hónapja
A legszebb ideje talán nemcsak színészi, de egész emberi életemnek.
Sodrósunk, mint valami szélfútta jókora bárkában, hol ide, hol oda, örökös
ünnepi hangulatban, mert Fellinivel nem voltak drámázások. Eltekintve az ilyen-olyan
pénztelenségi gondoktól, vagy mert valami nem érkezett meg a forgatás helyszínére
időben. Neki a filmezés valójában játék, ünnep, folytonos ünnep.
Csak ismételhetem, hogy mennyi örömre emlékszem ezekből a napokból. A forgatás
majdnem hat hónapig tartott, de hat évig kellett volna tartania. Egyre újabb epizódok
jöttek, újabb összetalálkozások. Túl szép időszak volt, túlságosan szép!
Helikopter, hajnalban
Az édes élet forgatása alatt nem volt időbeosztás. Forgattunk, amíg Fellini
nem fáradt el. Emlékszem, egy szer egy álló éjszakát átforgattunk a Via Venetón.
Hajnalban hagytuk csak abba. Húsvét napja volt. "Most mit csinálunk, Marcello?
Maradjunk együtt. Menjünk be a Café de Paris-ba, reggelizzünk meg."
Bementünk, mint egy rakás iskoláskölyök. Maritozzo, cappuccino, miegymás.
"Menjünk aludni, jó, Federico?" "Aludni?!" "De hát huszonnégy órája
talpon vagyunk - mondtam. Nem kellene már lefeküdni?" Akkoriban Fellininél
laktam, mert Giulietta Lengyelországban forgatott egy filmet. "Tudod, mit csinálunk,
Marcello? Kimegyünk a Via Salariára, az Urbe repülőtérre! Kihívjuk a pilótát, aki
a film elején a helikopterével visz téged meg a Krisztust... Repüljünk el a teraszok
fölé, ahol azt a sok lányt láttuk!" "Húsvét vasárnap hajnala van!"
"Menjünk, csak menjünk!"
Semmi sem tudta visszatartani. Életemben nem találkoztam nála tántoríthatatlanabb
pofával.
Lány a teraszon
Szóval kimegyünk az Urbe repülőtérre. Kopogunk, csengetünk, végre előjön egy
álomittas őr. "Mit akarnak? Kit keresnek?" "A pilótát." "Itt ugyan
nincs senki." Mire Fellini felhívta otthon telefonon a pilótát (nem emlékszem a
nevére), felkeltette. Az meg a nagy rendező iránti tisztelet jegyében jött, és
előhúzta a helikoptert. "Te meg most, Marcello, hívd fel azt a csínos kislányt, és
mondd meg neki, hogy jöjjön az ablakhoz, mert valamit kell neki mondanod." A
helikopter felszállt.
Körberepültük az egész Parioli negyedet, amíg végre megtaláltuk azt a lányt azon a
teraszon. Integettük neki, de csak megijesztettük, látszott, attól fél, hogy a
helikopter a nyakába zuhan. Nem volt mit tenni: "beszélgetésem" a lánnyal
elmaradt. Mire Fellini körbevitt bennünket Róma fölött. "Ha már itt vagyunk,
ugorjunk ki Ostiába is."
Ilyen fáradhatatlan volt, ilyen megállás nélkül kíváncsi rá, hogy mit csinálnak
az emberek, mindig kész az olyan kalandokra, mint A bikaborjakban, amikor a téli mólon
az egyik alak azt mondja a másiknak: "Mennyiért ugranál bele most a tengerbe?" A
fiatalok szoktak ilyesmiket mondani, csakhogy Fellini felnőtt korára is magával
hurcolta ezeket a fiatalkori dolgokat. Ez volt a varázsa, ez a mindenre kész
frissesség. Nem kellett a dolognak nagyszerűnek lennie, fő, hogy szórakoztató,
váratlan legyen.
Fellini-féle egyéniségek kerestetnek
Minden alakja egyéniség volt, kivétel nélkül. A kurvától a buziig, a paptól a
nyomorultig, mind így vagy úgy szórakoztató volt. A lényeg az volt, hogy ne legyen
színész jellege. Mert azt Fellini ki nem állhatta. Nem bírta a színészeket, akik
színészekként viselkedtek.
Imádta az arcokat, mert az ő filmjei főként képekből álltak össze. Hogy filmjeihez
"arcokat" találjon, Fellini mindig Nápolyba ment. Volt, hogy elkísértem én is,
például a Zenekari próba előtt.
Hirdetést adott fel a nápolyi újságba: "Fellini színészeket keres. Jelentkezni
lehet holnap reggel 10 órától ebben és ebben a szállodában, ezen és ezen a
szobaszámon."
Kopogás. "Tessék!" Belépett az első nápolyi. Ahhoz a filmhez Fellini
zenészeket keresett. Megkérdi az alakot: "Milyen hangszeren játszol?" "Én
semmilyenen, de a fivérem, az egy zseni!"
Kérdem én: melyik másik rendező figyelt volna oda egy ilyen őrült válaszra? Fellini
azon nyomban leszerződtette a pasast.
Nápoly hemzsegett az efféle csudás alakoktól. Ez az egyik oka, hogy imádom ezt a
várost.
Hosszú utazás Fellinivel II.
A kedves hazug
Úgy csinált filmet, mint senki más. Micsoda filmezés volt! Olyan, amitől
kitalálták a mondást: "Micsoda rumli! Micsoda kupleráj! Mint egy
filmforgatás!" Fellini meg azt mondta: "Én ebben a kuplerájban tudok a legjobban
gondolkozni. Ha mindenki ott áll körülöttem, és várja az igét...
Összezavarodok." Paradoxonokban látott.
Fellinit sokan hazugnak tartották. Az is volt. ("Hazug", ez a fantázia
mértékegysége, mint már sokszor mondtam.) De sosem hazudott súlyos dolgokat, kedvesen
hazudott, hogy mindannyian jobban érezzük magunkat, elégedettebbek legyünk.
Boszorkányosságai egyike
Fellini, a rendező össze tudta tartani ezt a rakás egyéniséget, s legnagyobbaktól
a legkisebbekig, hogy mindannyia, színészek és statiszták egyaránt, úgy érezzük
magunkat, mint jó barátok, valami remek házibulin.
Mindenkinek a nevét megjegyezte, az utolsó sorban álló statisztáét is. "Maria,
húzódj egy kicsit jobbra!" Képzeljék csak el a statisztát, aki hallja, hogy a
nevén szólítják. Tűzbe menne a rendezőjéért. És ez csak egy Fellini sok
boszorkányossága közül.
Csak egy semmiség. Felliniről vastag könyveket lehetne írni. Írtak is.
Hosszabbítsátok meg az ujjait!
Szeretetét a színészek, az ő színészei iránt olyan dolgokban is kifejezte, amit
senki más rendezőnél nem tapasztaltam. Talán, mert az ő történetei mások voltak.
Hogy mire ki nem terjedt a figyelme! Reggelente a sminkesnek azt mondta: "Ide ma egy
kicsit több feketét raktál, mint tegnap." Hogyan látta meg, fogalmam sincs. Azt
akarta, hogy a színészei tökéletesen nézzenek ki.
Giuseppe Rotunnónak, kedvenc operatőrének gyakran mondta: "Vedd szépre! Muszáj
szépre venned!" Mire Peppino a reflektor mellől egy bottal hadonászva mutatta,
hogy keményítsem meg az állkapcsomat, mert Fellini azt mondta: "Tésztaképed van,
mint egy jellegtelen kisembernek." Máskor meg akarta hosszabbíttat az ujjaimat.
"Hogy a fenébe hosszabítsuk meg az ujjait?" "Mit tudom én, húzzatok rájuk
kis műanyag tokocskákat!"
A 8 és 1/2-ben, miután nem tudta meghosszabbíttatni az ujjaimat (azt mondta,
parasztkezem van), hogy mégis entellektüelnek nézzek ki, kitalálta, hogy
szőrtelenítsék le a mellkasomat. "A szőrös mellkas túlságosan férfia. Azt
akarom, hogy az én entellektüelem törékenyebb, finomabb legyen, legalább a
külsejében." Mire nekem estek a gyantával, és letépték a szőrömet. Mivelhogy
az egyik jelenetben, abban a híres kúriában majdnem látszik a meztelen felsőtestem.
"Úgy csináld, hogy szépek legyenek!"
Igaza volt, amikor azt mondogatta: "Úgy csináld, hogy szépek legyenek!" Mert
a színész összekötő az alkotó és a közönség között. Ha a közönséget nem
bűvöli el egy arc, egy test, nem érdekli a történet sem. Ismétlem, egy másféle
filmművészetről beszélek itt, amelyikben ennek jelentősége volt, mint fiatal
koromban a hollywoodi filmekben. Néha, ha meglátok egy régi filmet a tévében,
észreveszem, hogy például Joan Crawfordnak mindig árnyékban van az arca, és csak a
szemét világítják be, azt a gyönyörű szemét!
Szegény Rotunnónak agyon kellett törnie magát, hogy én szebb legyek, és időnként
nem mondom, hogy szép voltam, de... nem vitás, kiaknázták a lehetőségeimet.
"Most mit csináljak? Mit mondjak?"
Eltekintve attól az első alkalomtól ott, a fregenei homokon, többé sosem kértem
Fellinitől a forgatókönyvet. Pedig öt filmet forgattunk együtt. Szép szám. Talán
ezek voltak a legfontosabb filmjeim. És a legszebbek. Mindmáig ilyen filmekről
álmodozom. Minek kell ide egy forgatókönyv? Ha elmondják pontosan, milyen a figurám,
lényeges, hogy tudjam, mi történik másnap reggel? Hát nem érdekesebb, ahogy vele
csináltuk?
Reggelente, amikor megérkeztem, ott találtam magam a díszletben, szemben a többi
szereplővel, helyzetekkel. És egyszerűen azt mondtam: "Federico, most mit csináljak?
Mit mondjak?" "Hát odamész ahhoz a nőhöz, ott, és mondasz valami ilyent,
hogy 'Már vártam...' Aztán az utószinkronig még kitaláljuk."
Így aztán nemcsak a színésze, hanem inkábba nézője voltam annak, ami körülöttem
történt. Nem hiszem, hogy lehetne ezt a mesterséget jobban csinálni. Világos, hogy
így nem lehet mindenkivel. Vele lehetett.
"Ans-Fruns-Ahs-Wans-Fhuns-Sonn-Sohn!"
Mélységes vonzalma a tengerhez... Miért kellett mindig Ostiába, Fregenébe
rohannia? Persze, a tengerparton született, Riminiben. Élete utolsó napjaiban is,
miután Svájcban megoperálták, Riminiben szeretett volna egy kicsit pihenni, abban a
Grand Hotelben, ami a filmjeiben úgy megdicsőült.
Nem akartam meglátogatni. Túl nagy volt a felhajtás körülötte. Mindenki nyakát
törte, hogy lássák: micsoda jó barátja ő Fellininek. Az egész nagyon színház
volt, nagyon mozi. De elmentem meglátogatni Ferrarában, ahol felerősítő kúrára
fogták. Ott senki nem volt vele.
- Ó, Marcellino! - kiáltott fel, amikor a szobájába léptem. Fellini az én
szememben mindig szép volt. Szép férfi, hatalmas, kifejező szemekkel. Amikor
megláttam ott, a keskeny kórházi ágyon, összeszorult a szívem.
- Látod azt a keresztet a falom, Marcellino? Időnként elrepül, leír egy kört
felettem, aztán visszamegy a helyére. Meg az orvosok, amikor belépnek, icipiciknek
látom őket. Azt hiszem, az altató teszi, amit az operáció előtt kaptam.
Hallucinációkat okoz, tudod, és eltelik egy kis idő, amíg az ilyen méreg teljesen
felszívódik a szervezetben. Én meg addig ilyen furaságokat látok.
- Amilyen kiapadhatatlan fantáziád van - mondtam neki -, nem lehet, hogy ezeket a
fura víziókat te találod ki magadnak?
- Tudod, mi történt a múltkor? Riminiben voltam, a Grand Hotelben, elvesztettem az
egyensúlyomat, és lecsúsztam az ágyról. Kerestem a telefont, hogy segítséget
hívjak, de az éjjeliszekrényen csak egy csokor spárgát találtam
- Egy csokor spárgát?
- Igen. Nekem annak tűnt. A valóságban a saját kezem volt, a saját ujjaim. Egyszer
csak kinyílt az ajtó, és láttam, hogy bejön (a földön feküdtem) két lábacska
fekete csatos lakkcipőcskében. Fölemeltem a tekintetemet, pontosan úgy, mintha egy
kamerával panorámáztam volna, és megláttam egy kétgombos nadrágocskát, amilyen a
Miki egéren szokott lenni. Még feljebb néztem, hát látom, hogy egy kisgyerek áll
ott. Mondom neki: "Fuss, hívjál segítséget." Mire a gyerek:
"Ans-Fruns-Ahs-Wans-Fhuns-Sonn-Sohn!" Hát nem német volt!
Elámultam, hogy miket talál ki Fellini avval a senki máséval össze nem téveszthető
iróniájával.
- A gyerek kiment. Kis idő múlva hallok valami kaparászást az ajtón, aztán bejön
két ember egy hordággyal. "Vigyázz, ne verd le a falat" - mondja az egyik, mire
a másik: "Fogd meg a lábánál, de vigyázz, ne verd le a tökét!" Felkaptak és
elvittek.
- Te, Federico, ez lehetne egy fantasztikus első képsor egy filmben - lelkesültem.
- Így kezdődhetne, aztán... Igen, aztán befejeződhetne a parti fövenyen Riminiben,
miközben hangszórókból mindenfelé a te filmjeidnek a zenéje, Nino Rota zenéje
árad. Figyelj csak, az egész Rimini egében végződik majd, a tengerparton, ennek a
csodás zenének a hangjainál.
Fordította: Zalán Magda
A Tertia kiadó szíves hozzájárulásával közöljük a szöveget
96 KByte
37 KByte
36 KByte
| | |