Boronyák Rita Ahol a kicsik nagyok lesznek

Interjú a film rendezőjével, Bernard Martinóval

30.kép: 15 hónapos fiú (Másfajta ülés) lsd.: Dr. Pikler Emmi: "Mit tud már a baba?" - 152-153pp 46 KByte	Bernard Martino francia dokumentumfilmes filmet forgatott a budapesti Pikler Intézetről, közismertebb nevén a Lóczyról. Ebben a csecsemőotthonban három-, de legfeljebb hatéves korukig maradhatnak azok a gyerekek, akiket a családjuk nem tud, vagy szomorúbb esetben nem akar felnevelni. Az intézetet 1946-ban alapította Pikler Emmi (1902-1984). Az intézményben a gyerekeket a mai napig az ő elgondolása alapján gondozzák. A filmnek elvben nem lehetne visszhangja, hiszen a gyerekek személyiségi jogai miatt nem lehet moziban látni. A sajtóban itt-ott azonban mégis szó esik róla, mert meghívott közönség megnézheti. Orsós László Jakab egyértelműen lelkesedik érte Van egy film (Népszabadság, 2000. február 18.) című cikkében. Elégedett magával az alkotással is, ám bővebben foglalkozik azzal, amit a "félrevezető érzelmek ébresztésének kikerülése" néven nevez. ("Szeretet, figyelem és komolyan értett tisztelet jár ki ebben az intézetben minden gyereknek, de soha nem áltatják azzal ezeket a kicsiket, hogy otthonra találtak. Várj még, bírd ki valahogy, bízzál bennem, segíteni fogok, mindjárt lesz családod, szárba szökhetnek az érzelmeid egy nő iránt, aki az anyád lesz, de akit most látsz, az nem a mamád, kicsikém.") Bogár Zsuzsa pszichológus, az Országos Család- és Gyermekvédelmi Intézet munkatársa más nézetet vall. (Volt egy film, Népszabadság, 2000. március 21.) Szerinte "elég furcsa az az elképzelés, amely úgy véli, csupán szigorúan strukturált terveket kell összebarkácsolni, és máris zárójelbe tehetjük az ösztöneinket". Nem tartja ugyanis elképzelhetőnek, hogy pár hónapos korukban "ösztönszünet"-re lehetne rávenni a csecsemőket. Ő úgy véli, ha a gyermeknek lehetősége van mély érzelmi kapcsolatot kialakítani valakivel, akkor később nagyobb bizalommal fordul majd saját vagy örökbefogadó leendő szülei felé, vagyis nem megnehezíti, ellenkezőleg, megkönnyíti a gyerek dolgát, ha alkalma van valakit mélyen megszeretni. Bernard Martinóval, a film rendezőjével telefax segítségével készítettem interjút. Elküldtem neki a kérdéseket, ezeket ő csoportosította, és összefoglalva válaszolt rájuk. A filmjében szó esik az 1956-os forradalomról. Arról azonban nem tett említést, hogy az ötvenes években a bebörtönzött ellenzékiek gyerekeit Pikler Emmi intézetébe vitték. Miért? Pikler Emmi munkásságának magyarországi recepcióját sem tárgyalta. A maga korában, és még sokáig egyáltalán nem volt népszerű, mert ő volt a Rákosi-rendszer hivatalos gyerekorvosa. Véleményem szerint ha filmjének az volt a célja, hogy az intézet bezárása ellen küzdjön, ezzel az ellenérzéssel is számot kell vetnie. Bernard Martino: Egy dolgot világosan kell látnia: én nem azért jöttem Budapestre, hogy Pikler Emmit szentté avassam, és a Lóczyt nem keverem össze sem Lourdes-dal, sem Fatimával. A célom az volt, hogy a lehető legtöbb ember tudomást szerezzen arról, hogy létezik Budapesten egy hely, ahol idestova ötven éve személyiségként kezelik a kisbabákat, ahonnan az árva vagy elhagyott gyerekek emelt fővel és épen kerülnek ki, a többi intézetből pedig összetörten, és egész életükre megnyomorodnak a mély és tönkretevő érzelmi frusztráltság miatt. 1947 óta több száz gyerek került ki ebből az intézetből, aki valóban a saját életét éli, miközben mi, akiknek mégiscsak voltak szüleink, legfeljebb a túlélésünkért küzdünk. Az, hogy ezek a gyerekek tényleg élnek, annak köszönhető, hogy egyszer egy Pikler Emmi nevű asszony kitalált valamit, akinek a szelleme továbbra is működteti ezt az intézetet, és akinek az elképzelései lassacskán az egész világon elterjednek. Lehetetlen, mondja erre nekem Ön, hiszen Pikler kommunista volt, következésképpen közösségpárti és vadul antiindividualista. Igen, tényleg paradox kissé, hogy az egyénnel kapcsolatos egyik legtiszteletreméltóbb kísérletet a kommunista blokkban dolgozták ki. Mindazonáltal ez tény, és a sikeres végeredmény kétségtelenül megvan, ott van. Nem lehetséges, hogy az Ön generációjának Pikler-szemlélete hamis, netán túlzó? Nem lehet, hogy nem minden kommunista volt hatalomvágyó bürokrata, és voltak köztük jó emberek is, akik ugyanúgy áldozatai voltak a rendszernek, ami csak nevében volt szocialista? Mi bizonyítja ezt? Az, hogy Sztálin igen sokat megöletett azok közül, akik kitüntették magukat a spanyol polgárháborúban és az ellenállás során! Higgye el, én is hallottam arról, hogy az ellenzék gyerekeit a Lóczyba vitték. Tudom, hogy sok magyar számára Pikler Emmi a gyűlölt kommunista rendszer egyik láncszeme volt. Tudom azt is, hogy a férjét, aki ellenzéki volt, szintén bebörtönözték. Mindez persze érdekes, de számomra nem ez a lényeg, legalábbis ha az ember olyan filmet akar csinálni, ami nem marad Magyarország határai között. Pikler Emmi természetszerűleg nem volt ártatlan kóristalány. Hogy milyen mértékben paktált le a rendszerrel, arról én nem tudok, gondolom, Ön sem. Csak jelezném, hogy utalok erre, a könyvének címe kapcsán: "A szocializmusban nincs árva gyerek". Erről többet beszélni számomra a dolog túlbeszélése lett volna. Ami pedig munkásságának recepcióját illeti: mióta felelős valaki azért, amit mások csinálnak a gondolataiból? Ha Franciaországban Le Pen kisajátítja Jeanne d’Arc-ot, azért Jeanne d’Arc a felelős? Mit tehetett volna Nietzsche és Wagner azellen, hogy bekebelezzék a nácik?! Számomra úgy tűnik, hogy azok, akik az Önök országában Pikler ideológiáját hivatalosként erőltették, átformálták és egyszersmind el is árulták gondolatait. A franciában van egy közmondás, biztosra veszem, hogy létezik magyarul is: "Ments meg, Uram, a barátaimtól, az ellenségeimmel elbánok magam is!". Még egy gondolat az Ön és sokak Pikler Emmi és munkássága iránt érzett ellenérzéséhez. Kíméletlen leszek: ez merőben magyar magánügy. Számomra olyan, mint egy régi börtönrács, amivel a Lóczy-s gyerekek egész egyszerűen nem törődnek! Nincs anyjuk, a biológiai szükségleteiket pedig ki kell elégíteni, amit a gondozónők tesznek meg. Számukra (és számomra is) ez a lényeg, és ezért nincs kedvem fanyalogni. 1956-ban, amikor az orosz tankok bevonultak Budapestre, a Rózsadombon a gondozónők békét és biztonságot sugároztak a gyerekeknek. Negyven év múlva, még mindig a Lóczy utcában, miközben katonák fosztogattak, erőszakoskodtak és öltek madártávlatban onnan 300 km-re, Boszniában, Horvátországban, Koszovóban, már más gondozónők hajoltak más gyerekek fölé, rendíthetetlenül ugyanazokat a gesztusokat tették, ugyanazokat a szavakat mondták, ugyanazokkal a hangsúlyokkal. Pikler Emmi tanítását követve, szó szerint a testükkel alkottak védőpajzsot a barbárság ellenében. Én láttam ezt, és arra gondoltam, hogy akiket így nevelnek, azokból nem lesz erőszakos vagy gyilkos felnőtt. "I had a dream". Pikler Emmi, Martin Luther King, ha eltekintünk az ideológiai határvonalaktól és a politikai kontextustól: ugyanannak a harcnak a részesei. A filmje tulajdonképpen a Pikler-módszer dicsérete. Szerettem volna, ha kicsit kritizálja is ezt a metódust, anélkül ugyanis számomra propagandafilm-íze van. Én személy szerint elég jól ismerem Pikler Emmi munkásságát. Szerintem a módszere nagyon (nekem túl) beszabályozott, merev, nincs benne elég hely az egyéni kezdeményezésnek. Ez voltaképpen érthető is, hiszen intézményes keretek között történő gyereknevelésről van szó. De hogy még azt is előírja, hogyan emeljük ki a csecsemőt az ágyából, az engem szabályosan sokkolt. Azt pedig, hogy a gondozónő ne puszilhassa meg a kisbabát, kimondom, noha nem illik ilyen sarkítottan fogalmazni: számomra embertelen és elfogadhatatlan, noha egyenes következménye ennek a módszernek. Bernard Martino: Miért akarja, hogy kritikával illessek egy olyan kísérletet, amivel mélységesen egyetértek? A szakmámban, csakúgy, mint az életben, megvan az ideje bírálatnak, a kritikának, s aztán eljön a megalapozott dicséret korszaka, aminek semmi köze nincs a propagandához. Vannak olyan időszakok, amikor az a munkánk, hogy a zárt rendszerben való gondolkodást kizökkentse, máskor pedig iránytű módjára azt kell mondanunk a közönségnek: "arra van észak", habozás és fenntartások nélkül. Nem azt, hogy "talán erre van észak", hogy "körülbelül erre, ha...". Nem, egyszerűen: erre van, és kész. A felnőtt-gyerek kapcsolatot tekintve a Lóczy "biztos" hely. A legtöbb felnőtt csecsemőkhöz és kisgyerekekhez való viszonya eléggé zavaros, az emberek nem képesek ösztönös érzelmeik és indíttatásaik között dönteni. Nagyon fontos tudnunk, hogy létezik egy ilyen "kétségbevonhatatlan" hely. Azon ritka helyek közül való, ahol iránytűnk mutatója nem pörög veszettül. Úgyhogy sajnálom, de részemről nem tudok kritizálni. Ez át is vezet a kérdése második részéhez. Mit jelent az, hogy "túl" szabályozott, "túl" szigorú? Egy anya, a szülők cselekedhetnek ösztönösen a saját gyerekükkel, kezdeményezhetnek bármit, alapvető joguk van a tévedésre. Ugyanis mindennek dacára stabil hátteret, viszonylagos állandóságot biztosítanak a gyereknek. Egy intézetben a pedagógusnak, a gondozónőnek nincs joga a tévedéshez, mert a legkisebb tévedés is csak még mélyebbre nyomja a gyereket abba a kaotikus világba, amelybe születésekor belezuhant. Muszáj tehát átgondoltan, tudatosan viszonyulni ehhez a problémához, az ösztönöket pedig ez esetben akasszuk szögre. Ellenkező esetben ugyanis árthatunk a gyerekeknek. Kívülről nézve ez talán "túl", de a gyerek szempontjából sohasem: ez a szélsőséges szigor a garanciája annak, hogy valódi életet, nem lassú haldoklást ígérnek neki. Választani kell: vagy azt csináljuk, ami számunkra "elviselhető" (ez azt jelenti, hogy ami nekünk, felnőtteknek kényelmes), vagy pedig azt, ami a gyereknek létszükséglet. A külső szemlélő számára bizonyára sokkal jobb volna, ha szabad folyást engednénk az egyéni kezdeményezésnek, de a gyereket és alapvető szükségleteit sokkal kevésbé vennénk azzal figyelembe. Az én válaszom tehát "igen" arra a kérdésre, hogy a legkisebb részlet is számít akkor, ha egy gyerek körül, akit mélységesen traumatizált az anyjától való elszakadás, biztonságot nyújtó környezetet akarunk kialakítani. Az is, hogyan vesszük ki az ágyából. Jó, de hát a puszi! Valóban "embertelen és elfogadhatatlan" volna az, ha nem kap puszit a gyerek? Családban élő gyerek számára kétségtelenül! (Noha az iránta érzett szeretetnek nem fokmérője, mennyi puszit kap). De az intézetben? Először is, a Lóczyban senki nem tiltja, Anikó, a gondozónő téved. Éppen csak nem ajánlott. Ugyanis ha az intézetben a gondozó elkezdi puszilgatni a gyerekeket (vagy bármilyen más, hasonló késztetésnek enged), akkor meg kell bizonyosodnia afelől, hogy ugyanúgy MINDEGYIK gyerek puszit fog kapni, az édes kicsi, teljesen egészséges szőke kisfiú is, és a nyálcsorgató szellemi sérült is. És mivel feltételezhető, hogy a gyerek kedvet kap a puszilkodáshoz, biztosra kell venni azt is, hogy minden gyerek MINDIG megkapja a maga pusziját, amikor csak kedve támad, és nem csak akkor, amikor a felnőtt érzelmei úgy diktálják. Ha az ember nem tudja garantálni ezt a fajta egyenlőséget és folyamatosságot, akkor a puszi nem az embertelenség csökkentése, hanem az erőszak növelése. Az intézetben az a legfontosabb, hogy a gyerekkel való kapcsolat minden másodpercében tiszteljék a személyiségét, és ne alázzák meg a gyengédség ilyen-olyan külsődleges jeleivel. Elég jól ismerem az intézetben nevelkedett gyerekeket. Nem mindegyikük szép. Az Ön filmjében csupa szép gyereket láttam. Bernard Martino: Nem tartottam szereplőválogatást a forgatás megkezdése előtt a lóczys gyerekek között, hogy melyikük mennyire fotogén! Nem minden lóczys gyerek szép, de egyet sem láttam közülük, aki tényleg igazán csúnya lett volna. Más intézetben, vagy családban ellenben láttam ronda, sőt visszataszító gyereket. A legtöbbjük nagyon szerencsétlen volt. Persze vannak kevésbé szép gyerekek, de egy gyerek attól csúnyul meg és válik visszataszítóvá, ha nem tisztelik a személyiségét. Nem is képzelné az ember, hogy az a szenvedés, amit a szeretetlenség és a tiszteletlen bánásmód okoz, mennyire el tudja torzítani egy gyerek arcát. Egy alapjában véve nem szép, ám szeretett és tisztelt gyerek sohasem visszataszító. A Lóczy esetében pont ez a helyzet. Az intézetben nevelkedett gyerekeknek általában árva a szemük. A Pikler Intézetbeli gyerekeknek nem. Ahogy ezekre a szemekre gondolok, meggyőződésem: a Pikler Intézet munkájának folytatódnia kell, és igen, szüksége van propagandára. Bernard Martino: Ez a lényege annak, amit ez a film adni akar. Kezdetben a masszív előítéletek (vö. az Ön első kérdései) elfedték ezt, és majdnem lehetetlenné tették ennek a tapasztalásnak a feltárását. A film végén azonban, mint az Ön reakciója is bizonyítja, részletkérdéssé válik a tartózkodás, és előtűnik a lényeg: az a fantasztikus kapcsolat, ami a Lóczyt árva és elhagyott gyerekek nemzedékeihez fűzi. Örülök, hogy ilyen hatással volt Önre ez a film, mert számomra és még sokak számára a Lóczy az emberség és a tudás kitüntetett terepe. A bezárását kis túlzással a khmer templomok vagy az alexandriai könyvtár eltűnéséhez tudnám hasonlítani. Annál én sokkal jobban tisztelem mind a Lóczyt, mind a közönséget, hogysem propagandát fejtenék ki. A közönségnek nincs szüksége arra, hogy "eladják" neki a Lóczyt, a közönségnek egyszerűen joga van ahhoz, hogy esélye legyen tudomást szerezni ennek a helynek a létezéséről. Ön a filmben nem akarta a nézőt a családi élet megannyi szörnyűségével sokkolni, ezt meg is értem. A Pikler Intézet célja azonban végső soron mégiscsak a gyerekek családba való visszavezetése. A filmben maga a család azonban némileg sematikus. A valóságban azért ez sokkal problematikusabb, különösen, ha ezeknek a gyerekeknek a családjaira gondolunk. Bernard Martino: Ha filmet forgatok, igyekszem nem cenzúrázni magamat. Azért nem mutattam meg a "családi élet megannyi szörnyűségét", mert egyszerűen nem erről akartam beszélni. Ennek dacára értem a kérdését. Nem volt célom, hogy az intézményes gyereknevelést szembeállítsam a családdal, és a film nem válasz azok számára sem, akik azt gondolják, hogy a gyerek számára minden egyes esetben a család a megoldás, sohasem az intézet. Azt hiszem, egy gyerek számára egy jó család, vagy akárcsak egy nem túl rossz család minden esetben jobb, mint egy jó intézet. Még a Lóczynál is jobb. Ellenben azt is hiszem, hogy sok gyerek számára sokkal jobb volna a Lóczyban, mint a saját családjában vagy a nevelőszüleiknél. A gond csak az, hogy vannak gyerekek, akik szenvednek akár a családjukban, akár az intézetben. És sajnos azt is hiszem, hogy a "boldogtalanság spiráljának" nevezhető jelenség létezik. "Véletlenül" az intézetben rosszul kezelt gyerekek gyakran nem túl jó, sőt kifejezetten rossz családba kerülnek. A sikertelenség és a további szenvedések forrása az, hogy ezeknek a családoknak az örökbefogadási késztetése igen bonyolult, és tele van ellentmondással. A Lóczy esetében szerintem pont fordítva működik ez: a gyerekek egyfajta "boldogság-spirál"-ba kerülnek. Először is, az intézet igen gondosan választja ki és készíti elő a "gyerekeit" befogadó családokat. De főként azt gondolom, hogy mivel a Lóczyban tisztelik a gyereket, tiszteletreméltó egyéniséggé is válik a gyerek. A Lóczy képes magához vonzani azokat a szerető és szeretetreméltó családokat, akiket világos örökbefogadási késztetés vezérel. A Lóczyba nem azért jönnek, hogy "megmentsék" a gyereket. A Lóczy-ból olyan gyerekeket fogadnak örökbe, akik rendben vannak, akiket a leendő szülőknek kedvük van fölnevelni, akiknek át akarják adni azokat az értékeket, amikben hisznek. Akárhogy is van, mindenképpen működik a dolog. Azt gondolom, az Ön filmje nagyon fontos alkotás. Nagyon szép, nagyon mélyen érinti az embert. Talán provokatívnak érezte a kérdéseimet, ez esetben elnézését kérem. Bernard Martino: A válaszaim ugyancsak provokatívak voltak, ne mentegetőzzék.
"Felül, feláll" lsd: Anyák könyve - 318p. 25 KByte
108.a,b ábra: Lemegy kapaszkodva oldali irányban; 109. ábra: Lépcsőn lemegy oldalirányban kapaszkodás nélkül lsd.: Az egészséges csecsemő... -116p. 20 KByte
34. kép: 11 hónapos fiú (Az egyik láb térdel, a másik talpon áll) lsd.: Dr. Pikler Emmy: "Mit tud már a baba?" -160-161pp. 77 KByte
9. kép: 3 hónapos fiú (A két kezére bámul) lsd.: Dr. Pikler Emmy: "Mit tud már a baba?" -120-121pp. 29 KByte
47 KByte
61 KByte