Palotai János Mi harminc?

A 30. magyar filmszemléről

Kádár Miklós Mihály: Atelier 65 KByte	– Mennyi? – kérdezi a kapitány a hajógépésztől. – Harminc – hangzik lentről a válasz. – Mi harminc? – kérdezi újfentről. – Mi mennyi? – szól a viszontválasz. Ezt a klasszikus viccet csupán azért idézzük fel, mert a félreértésre, az el-beszélésre – ami egy rendszer elemei között létrejöhet – a szemlék is szolgáltatnak példákat. Kezdjük mindjárt az elején, a spottal. Ezt vetítették minden film előtt, ami elvileg mottója, vizuális jele a 30. filmszemlének. A felfelé repítő lift nyomógombjain a (szemle)számok mellett egy-egy kép a díjnyertes alkotásokból, az utolsó üres, s csak a megállást jelző szín villog. A piros szín persze a vészhelyzet jelzése is lehet, amibe a szemle, a filmgyártás az utóbbi években került. Ezért találóbb lett volna a lift helyett – ami lejáratott közhely – a hullámvasút, melynek pályáján mindig van zuhanás, "üresjárat": hol a szemle marad el, hol a film. De a liftes dobozba nem látunk bele, s nem látjuk jól a felidézett képeket sem. (Ez utalás lenne a film tűnékenységére, az eltűnés esztétikájára?) Amit mutat, az arctalan, személytelen (a filmeket cipelő ember is derékba van vágva). Mintha a lift – a szemle – egy automata lenne. A szemlék történetének ismeretében tisztázni lehetne, mennyiben vált nyitottabbá – a dokumentumfilm, a video befogadásával – , és mennyiben maradt zárt. Mi változott, és mi nem – a fundamentalizmustól az eklektikáig. S közben hogyan lett intézménnyé, (al)rendszerré. De ez már külön – szervezetszociológiai – tanulmány tárgya. A spot készítőitől nem ezt várjuk el, csak azt, hogy a jel és a jelölt "ne beszéljen el" egymás mellett. A spot – mint egy rossz reklám – mediatizáltságot sugall. (Erre példa annak a kereskedelmi tévének az önreklámja is, ami a szemlére készült.) Egyszóval, alighanem jogos igény a tiszta és eredeti beszéd a jövő képíróival szemben, akik olyan műhelyben tanulnak, mint az Iparművészeti Főiskola, amely pozitív példákkal, animációs filmekkel is szolgálta a szemlét. Marxizmus helyett nárcizmus A magyar film egyik értéke az egyéni hang, a személyes vallomás, ami nyomaiban most is felfedezhető volt – a személyeskedő önvallomás mellett (Aussi, Atelier Nyári mozi, Egy tekerőlantos naplója, Három). Ezekben a készí tőnek a kamerához és a témához való viszonya gyakran eggyé válik, egyfajta öntetszelgéssé, önismétléssé. Kis túlzással szólva: ha korábban elvárás volt a marxizmus, most itt a nárcizmus, ami "világdivat" lett nemcsak a filmben, hanem a valóságban is. A rendező számára a film már nem annyira arra való, hogy felfedje vele a jelenségek mögötti valóságot, mint inkább arra, hogy párbeszédet folytasson a kamerával. Ez fedezi – rögtönzéssel – az eszmeiséget (Három), a művészetet (Egy tekerőlantos naplója), vagy a készí tő lelkivilágát (Ács, stb) az agresszivitástól, a nagyképűségtől a szorongásig, illetve az elvárásoknak való megfelelésig. Így aztán csak jelenségek halmaza látható, ami nem válik automatikusan jelrendszerré. Nem alakul ki egységes mese, mert az nem a filmen belül található, hanem a rendező viszonyában saját tárgyához, kamerájához. Vélhetően a kamerában találják meg a stabil pontot a világban. Ami egyébként összefüggéstelen; a jelenségek egyformán valószerűek. Az egyén élete események sorozata; múltja és jövője cselekvéssor, jelene viszont üres, amit tettekkel kell(ene) kitölteni. Az egyén nem szilárd, nincs belső magva, lényege. Csak a tárgyak, a dolgok rendelkeznek vele. Mivel nincs szilárd valóság, a hagyományos morál is megbízhatatlan, csak a jelenségek rendezésére, magyarázására szolgál. Az ember már nem azért cselekszik, mert meg akar valósí tani bizonyos eszméket (jóság, tisztesség), hanem hogy esetleg önmagát felfedezze. Így minden tett egyedi, nincs (vagy alig van) társadalmi előzménye, mintája, s mások szemében is motiválatlan, mivel nincs már szilárd Én, amire a motiváció épülhetne. Innen az öncélú cselekedet látszólagos értelmetlensége. Minden cselekedet a folytonos újrateremtés, a "szabadság" állapota. Ez viszont teljes felelősséget követel(ne) az egyéntől – aki viszont mintha épp ettől akar(na) szabadulni, s passzí vitásba, sztoicizmusba, tárgyszerű létbe menekül. Így az ember mint tárgy – előtt a világ nem jelenségek, hanem véletlenek végtelen sorozatává válik, és semmit sem tehet megváltoztatásáért. A 6:3 ennek fonákját érzékelteti, ami keveredik a kifordított mesével, a demitizálással. Mintha tévhit lenne, hogy a múltból lehet tanulni, hogy a valóság megmagyarázható, értelmezhető. A jelenségek világában nem kifejező arcokkal, értelmes tényekkel kerülünk szembe, hanem megfejthetetlen képekkel, enigmákkal. Láthatók voltak más minőségű filmek is. Sajátos reflexió a filmkészítés-barkácsolásra az Egy tél az isten háta mögött – azaz Kelet-Európában. Csakhogy ez a régió valójában a múltat, a hermeneutikát éli meg, s nem a posztmodernt, amit a talált anyagok eklektikus összebarkácsolása sugall. Az így létrehozott film sajátos egyedi világa elszakad a – steril – külvilágtól. Itt a filmszerű "árnyak" ugyanolyan "valósak", mint a mozin túli külvilág, beszélhetünk ugyan idézésről, de nem paródiáról, ami feltételezné a valóságos dolgot. Ezért emelhető ki Jancsó "lámpása" a narcisztikus mezőnyből. Nemcsak önmagára reflektál, önidézése nem válik önismétléssé, hanem öniróniájával párosul. Mindez azt jelzi, hogy a nárcizmus beválhat alkotó, újító embereknél, akik új elképzelésekkel tudnak érzelmileg és értelmileg is reagálni új helyzetekre. Ebből az aspektusból figyelemre méltó Kamondi filmje is, amely látszólag egy alkimistáról szól, de benne rejlik a filmcsinálás ars poeticája. Az alkimista és a szűz, valamint a Simon mágus más szempontból is "kulcsfilmek". Rávilágítanak, hogy a felvilágosodás (Párizs) az egész emberiség közösségével váltotta fel a kereszténység átfogó egységét (Róma). "Humanitása" – mint átfogó érték – alapot adott valamennyi emberi szabadságjognak, a racionalitásnak, s az ezeken alapuló új kommunikációnak. A humanizmus azonban kritika tárgya lett, mivel az embert a civilizált – európai – emberrel azonosította, s így agresszív természetű kategóriává vált, nem tűrve meg saját világán belül a sajátszerűséget, a relativitást; a tolerancia nevében az intolerancia eszköze lett. El-beszélés és elbeszélés A valóságra való reflektálás korábban művészeten kívüli akadályokba ütközött. Emiatt a film úgy tehetett, mintha elfogadná a látszatot valóságként, s a tagadás burkoltabb formáját választotta. Nemegyszer eljutott a látszat közvetlen leleplezéséig, máskor megtartotta a dokumentálás látszatát. Azaz tagadta a létező és a kvázi valóságot egybemosó, s a látszatot tudatosan megőrző reprezentatív "dokumentálást", igyekezett nyíltan felvállalni a látszatszerűség teremtett jellegét, jelezve, hogy az a műépítkezés technikai keretét jelenti csupán. Ennek következtében a dokumentumfilm is teremtett világgal dolgozott, amely csak látszólag ugyanolyan, mint a miénk. Ez az idősebb korosztály tagjait érintette. Az ő drámájuk volt úgy tenni, mintha dokumentumfilmet csinálnának. E "dokumentarizmus" hagyománya azonban nélkülük is folytatódott. Számos áldokumentum- és áljátékfilm volt látható – de nem mindig nézhető – a szemlén. A fiatal(abb) generációt a paradigmaváltás érintette meg, amely a filmművészetben a látási élmény megváltozásával járt együtt. Új elméletek – (poszt)strukturalizmus, hermeneutika – hatására más fogalmi optikán szemlélve a tényeket (ha ugyanazokat is), egy másik világot láttak, láttattak. Ezt érzékeltette az Egy tekercs valóság, amely a Balázs Béla Stúdióban készült, de már alig hasonlítható össze az ott készült korábbi munkákkal. Már Bódy Gábor szólt egy új, jeltudatos(abb) realizmusról, amikor meg kell keresni azt, ami jelent valamit, s a képből ki kell hagyni a hagyományos értelemben vett jelentőket. Az eredeti szociológiai és pszichológiai jelentéseket új összefüggésbe kell hozni egymással, s egyetlen közeg jelhordozóiként kell felfogni az izolált megnyilvánulásokat. (Ezzel megkérdőjelezte a dokumentarizmus valóság fogalmát.) Ám a közegért folyó küzdelem ára gyakran a közönség elvesztése... A néző, a kritika s a szakma egy része ugyanis többnyire még a régi fogalmi rendszerben gondolkodik, így a különböző paradigmák talaján állók érvei ma sem számítanak egymás számára érvnek. Ami a szemlén is tapasztalható volt. Ma már nincs hivatalos ideológiai kánon, de érezhető egy új kanonizálódás, sematizálódás különféle patentok, sablonok, sémák átvétele "jóvoltából". Mí g az egyik vitán a közös alkotóműhelyek hiányát kifogásolták, azt, hogy a filmesek nem a szellemi műhelyek, hanem a mecénások köré "sűrűsödnek" – a filmekben a témák "rokonsága", a feldolgozás hasonlósága, a nagyfokú "adaptációs készség" mintha épp ennek az ellenkezőjét mutatná. Így lesz az akciófilmből nemcsak financiálisan olcsó "akciós" film. Az Európa expresszben nemcsak a vonat fut mellékvágányra. Ahogy körbe-körbe jár, becsapva a rajta utazókat, úgy tesz a film is a nézőkkel: körbejárja, elsütögeti az akciófilmek patronjait, így akarva-akaratlan önmaga paródiája lesz. (A mintakövetésben persze lehetne ellenpéldát is találni. Többen nem hódolnak be az amerikanizálódásnak, és a saját útjukat járják.) De utaznak a motívumok, a témák, a szerepek, a szereplőket alakító színészek is vándorolnak egyik filmből a másikba. Érdemes lenne ezen elgondolkozni. Kétségtelen, hogy a kezdő filmes nehezen tud kitörni a pénz- és referenciahiány ördögi köréből, de ezen nem segít a filmtörténeti ismeret hiánya. Ha valaki úgy veszi át Tarr Béla egyik filmjének címét (Kárhozat), hogy nem is hallott róla, az nem igazán jó önreklám, arra nincs mentség. De hogy aki már "befutott", miért tesz tiszteletkört önmaga körül... Ezek már nemcsak esztétikai, de etikai kérdések is. A morál társadalmi szinten is hiánycikk. Ezt jelzi az a sok bűnnel foglalkozó film, melyek alapján a szemlét akár police-filmfesztiválnak is lehetett volna titulálni. Érdemes lenne "kivizsgálni", mi ezeknek a filmeknek az üzenete. Azután, hogy túljutottunk az 56-os terror, a diktatúra hullámán, ezt miért követi a magánbűnök – közerkölcsök? – ábrázolásának árja. Eközben nemcsak a rendőrség, az intézmények képének pozitív formálása történik, hanem annak a szorongásnak, aggodalomnak a kivetítése is, amely a civil szféra erózióját, megsemmisülését félti az erőszaktól. Az antiszociális – magányos – hősök dominanciája egyben a nézők azonosulását válthatja ki. Így lehet a Visszatérés negatív főszereplője az "erény" mintaképe. E filmek aktuális üzenete visszajelzésként is felfogható: a társadalomban nő a rendpártiak tábora. (Akikre a filmipar ugyanúgy számí t, mint a politika.) A bemutatott (perem)léthelyzetek mögött felfedezhető a kitaszított posztmodern ember sajátos szorongása. Az üzenetekről szólva érdemes lenne a filmek verbális tartalmát, szövegszintjét is elemezni. Mikor és hol lesz a társadalmat összetartó erő a beszéd, és melyik filmben választja el az embereket egymástól a teljes befelé fordulásig. Hogyan jelzi a nyelv elvesztése a személyiség elvesztését, s mi a szerepe a nem verbális közlésnek. Talán ezért is válik a kommunikáció a legfontosabb értékké, kinccsé, "varázserővé" a Simon mágusban, és Az alkimista és a szűzben, s ezért jut szerephez más filmekben a multikulturalitás (Közel a szerelemhez, Sitiprinc), az identitás, az integritás, mint az említett szorongásérzet egyfajta feloldása. Mindez nemcsak a filmek szereplőire, de a készí tőire is vonatkoztatható. Elvesztenék egyéniségüket, ha nem lenne "saját" nyelvük: ideértve a formanyelvet és az elbeszélést. Külön elemzést lehetne írni e filmek mese szerkezetéről; hogyan viszonyulnak a Propp-féle modellhez, az adaptációtól a fonákjáig, s ki minek tulajdoní t varázserőt – a történetnek vagy a képeknek. Mennyiben jelenítenek meg, tükröznek, lepleznek le vagy el, mennyiben szimulálnak. E felvetések alapján talán nem téves a következtetés, hogy a Szemle – szellemileg – nem volt haszontalan. (A díjazás az értékelés koherenciájának és konzekvensségének problémáját jelzi... Másrészt, hogy ebben a struktúrában újra lehetne gondolni a művész-iparos viszonyt. S ha hozzátesszük, hogy a versenyző (játék)filmek negyede "nézhető" – talán anyagilag sem lesz az. Summázva: jobb volt a tavalyinál - csak nehogy a következőnél is jobb legyen...
Salamon András: Közel a szerelemhez 45 KByte
Can Togay: Egy tél az isten háta mögött 67 KByte
Kamondi Zoltán: Az alkimista és a szűz 52 KByte
Enyedi Ildikó: Simon mágus 49 KByte