Köteles Anna NYITNI "KÉK"

Helyzetkép a III. OFF filmfesztiválról

Mi lehet az oka, hogy ekkora népszerűségnek örvend egy filmfesztivál, amely ennyire amatőr? Miért van az, hogy nemcsak azok nézik végig e többnyire sete-suta szárnypróbálgatásokat, akiknek - zsűriként és szakmabeliként - kötelező? Hiszen jelen világunkban minden a profizmust élteti. Mindenből a legjobb, a legdrágább, a legcsillogóbb és a legérdekesebb kell. Ezt hirdeti a sajtó, a divatvilág, a reklámok, az üzleti élet és a politika. Nos, akik az OFF-ra ellátogatnak, azok néhány napra vagy félreteszik előítéleteiket, vagy sosem voltak maximalisták. Mert itt nem lehet. Igenis, az OFF-on nyitottnak és toleránsnak kell lenni. Felteszem, többek között ezért ingyenes a részvétel. Ugyanis, amiért nem kell fizetnünk, azzal szemben az igényeink sem olyan nagyok. Az első napon még lelkesek vagyunk. Elhatározzuk, hogy valamennyi létező alkotást végignézünk. Gondolatban megveregetjük a vállunkat, hogy milyen jófejek vagyunk, mert - nem törődve sznob ismerőseink fanyalgásaival - eljöttünk ide. A vetítőterem zsúfolásig megtelt, ennek ellenére sikerül egy jó kis helyet vadászni magunknak. Elégedetten hátradőlünk, és hagyjuk, hogy hasson, aminek hatnia kell. Végignézzük az első blokkot, de közben lehervad a mosolyunk. Aztán újabb filmeket látunk, most már azonban dühöngünk. Merthogy nem az igaziak. Tolerancia ide, nyitottság oda, nem ehhez vagyunk szokva. Esetleg néhánynak egy-egy tényező a mentségére szolgál: a színjátszás, a rendezés, a történet. De hogy egy film úgy összességében, amúgy istenigazából jó legyen, az nem létezik. Azon morfondírozunk, hogy otthagyjuk az egészet, és beugrunk a közeli Corvin moziba a legigénytelenebb akciófilmre. Az legalább leköti az embert. És ekkor történik meg a csoda: az utolsó blokkban valóban találunk igényes, érdekes filmeket! Na ez az a pont, amikor a néző hinni kezd az OFF-ban. Rádöbbenünk, hogy megérte. Nem csak nekünk, mindenkinek. Alkotóknak, zsűrinek, szervezőknek. Olyan ez, mint egy sportverseny, ahol azt érezzük, esélytelenek vagyunk. És amikor végül győzünk, egycsapásra átértékelődik minden. Ráadásul azonnal megoszthatjuk a véleményünket az alkotókkal, vagy a zsűrivel. Nincs szükség - ennek hiányában - arra, hogy álmainkban véget nem érő beszélgetéseket folytassunk a csodált színésszel vagy rendezővel. Mindenki elérhető, egyenrangú fél. Akár mi is lehetünk a másik helyében. Reménytelen próbálkozás lenne ennyi filmről átfogó képet adni. Sőt, kategóriák is csak halványan léteztek, bár az alkotók igyekeztek tipizálni filmjeiket. A címek mellé biggyesztett dokumentum, etűd, játékfilm stb. megnevezés csupán támpontot adhatott. A kísérletezés velejárója, hogy stílusok és minták keverednek, legtöbbször teljesen szertelenül. Ez még önmagában abszolút belefér a fesztivál image-ába. Sosem azért nem tetszett egy film, mert rosszul volt elmondva. Sokkal inkább sehogy sem volt elmondva. Érthetetlen zagyvaság hosszú perceken keresztül. Ilyenkor lett volna szükség az értelmezésre, amitől magyartanárunk haja égnek állt anno: "az alkotó azt akarja mondani, hogy...". Ami ijesztő, hogy néha maguk a rendezők sem tudtak segítséget nyújtani ebben. Legidegesebb a zsűri által "bölcsész attitűd"-nek elnevezett jelenségtől voltam. Ilyen esetben a filozófiai mondanivaló adná a film magvát, már ha érthető lenne. Egy hang, esetleg a képernyőn átúszó sorok jelennek meg időről időre, tulajdonképpen céltalanul. Ezek az alkotások számítottak a legamatőrebbeknek, mert szinte semmit sem használtak fel a filmnyelv lehetőségeiből. A technikai tudás hiányát sajnos nem leplezte a tartalom. Az ismételő-kísérletezéssel szintén nem tudtam mit kezdeni. Az alkotó bejátszásokat, filmrészleteket vágott egymás mellé, a végtelenségig. Ha nyilatkozott volna a zsűri előtt, valószínűleg csak annyit mondott volna: "Jó hecc volt." Hát szerintem nem. Kritizálni egy lelkes kezdeményezést, amelynek velejárója a csetlés-botlás, nem szép dolog. Egy tanulságot azért mindenképpen levontam a kevésbé szerencsés próbálkozások kapcsán: szimpatikusabb, ha az alkotók önkritikusak, és nem akarják görcsösen bizonyítani, hogy filmjük nagyon is jó, csak a néző és a zsűri hülye. A dokumentumfilmek okozták idén a legkellemesebb meglepetést. Nekem a "top three" a Szia nagyi, jól vagyunk!, az Úszóház a város szélén, és az Ők és ők. (Az első kettőt a zsűri is díjazta.) Mind a témaválasztás, mind a szereplők bemutatása telitalálatnak számított. Az alkotók élethűen, mindemellett egyénien, szeretettel mutatták be hőseiket, hogy a néző ugyanilyen melegséggel a szívében mulatott a mongol család videóüzenetein a nagyinak, és az egyszerűségével bájos házaspáron, akik az áramot a folyón át akarták a házukba vezetni. Az Ők és ők című riportfilm a párkapcsolat örökké érvényes dilemmáját járta körül. Hálás és valamennyiünket foglalkoztató téma, amely sokszor derültséget okozott a közönség soraiban. Döntően hozzájárult a film sikeréhez, hogy a riporter merész és változatos kérdéseket tett föl az utcán megszólított embereknek. Sajnáltam, hogy a zsűri nem volt ezen a véleményen. Egy fiatalos fesztiválon lehet-e népszerűbb a diákos ökörködésnél? Tarantino filmjeinek hangulatát idézte a Hasfelmetszők vérhorror-paródiája Ganxta Zolee zenéjére, de erősen igénybe vette a rekeszizmaimat a Bruce Lee-t ironizáló Total kung-fu III. nevezetű alkotás is. A képregény-kategóriában nyertes Könnyű lányokkal keménykedni pontosan ettől, a diákújságok folytatásos lányregényeit idéző ábrázolástól lett izgalmas. Bélyegezzenek ám meg engem a prűd jelzővel, a pornó-bejátszás szerintem túl erős volt. Nem árt eldönteni, hogy az ember humoros vagy polgárpukkasztó akar-e lenni. Ennél a közönségnél ráadásul szükségtelen volt a "pukkasztás". Sokkolás-kategóriában a Diet light vitte a pálmát: mintha a Kriminális és a Forró nyomon képsorai olvadtak volna össze egy groteszk videoklippé. Feszes szerkezet, kíméletlen képsorok, szöveg és feliratok. Erőszak és brutalitás, amelyről nem tehetjük meg, hogy tudomást sem veszünk. Remélem, a jövő híradója nem fog idáig fajulni. Végezetül néhány szó a szervezésről. A Blue Box mozi tökéletesen megfelel a fesztivál atmoszférájának. Egy ilyen rendezvény nem a Corvinba való, még ha anyagilag elérhető is lenne. Hátránya ellenben a Blue Boxnak, hogy nem lehet elférni, és a vetítés minősége sem megfelelő, ami nem mindig a filmek számlájára írható. Erre akkor jöttem rá, amikor a Trafóban levetítették a díjnyertes filmeket. Döbbenetes volt a különbség. Ne azért legyen egy alkotás vesztésre ítélve, mert nem halljuk rendesen a szöveget. Jó ötlet a teaház, mert lehetőséget nyújt arra, hogy eldőlve egy kényelmes fotelben, füstölő-illattal körüllengve pihenjük ki a vetítések fáradalmait. Ami zavart, hogy a fesztiválra bemerészkedő, kéregető környékbeli gyerekek - átlag életkor tíz év - itt szívták el az anyukájuknak kikunyerált cigiket. Ez egy nyitottságról szóló rendezvényen is túlzás. A díjkiosztó hangulata kicsit ellentmondásosnak tűnt. Nem értettem, miért kellett Angéla, a transzvesztita showgirl. Persze, elvárható egy kis színfolt a díjkiosztón, de ha már OFF, akkor legyen eredeti. Előadhatott volna Angéla saját számokat is a saját hangján. Láttam már ilyet, az valóban érdekes. Ez ellenben mesterkélt volt, és nem illett a díjazás vidám, kötetlen hangulatához. Az egyik zsűritag viszont annyira laza volt, hogy azt sem tudta, éppen melyik filmről beszél. Szerencsére az OFF-on nem orrolnak meg ezért. A zsűri több tucat díjat kiosztott, a legagyamentebb (bringás, vasút, a legjobban néző néző, vérdíj, fényfelfedező) kategóriákban. Volt, amikor nem értettem őket, dehát nem vagyunk egyformák. Az alkotók általában kicsit meg voltak szeppenve. Kíváncsi vagyok, mire használják majd a filmszalagokból készült táskát azok, akik ezt a szellemes ajándékot kapták. Végignézve a filmeket és megismerve sok-sok ember véleményét, igazolva látom azt a meggyőződésemet, hogy az OFF-ra is elsősorban a szórakozni vágyás hajtotta az érdeklődőket. Mert bármennyire tagadnánk, arra a filmre szeretünk beülni, ami leköt, megmozgatja a fantáziánkat, de közben kikapcsolódást nyújt. És ha megtaláljuk azt, amit keresünk, jövőre sem fogjuk kihagyni.