Kövesdy Gábor Hullahopp a nagyteremben

30. Budapesti Független Film Szemle

A független filmészítők "hivatásos" társaiknál néhány héttel korábban ünnepeltek: ők is a 30., jubileumi filmszemléjüket rendezték meg decemberben, a kortárs művészet új budapesti fellegvárában, a Trafóban. A korábban amatőrökként ismert filmkészítők mára szinte semmiben nem hasonlítanak egykori elődeikre; más művek készülnek más körülmények között.
A változásokról és a filmekről a zsűri két tagjával, Kovácsy Tibor újságíróval és Xantus János rendezővel Kövesdy Gábor beszélgetett.

Mi volt az, ami meglepett titeket, amire nem számítottatok?

Kovácsy Tibor: A dolog színvonalán, a látott filmek minőségén lepődtem meg.
Unalmas, érdektelen vagy együgyűen amatőr alkotás egyáltalán nem volt. Látszott, hogy azok az emberek is, akik esetleg kezdők, képben vannak a filmes nyelv területén. Még a rossz filmek esetében sem tapasztalt az ember hányavetiséget, még ezeket is gondos, odaforduló attitűd jellemezte. Mindenki tisztában volt vele, hogy a filmkészítés nemcsak öröm és önmegvalósítás, hanem munka is.

Xantus János: Valóban a filmek nagy része jó volt. Mindenki a film felől közelített. Régebben volt egy érdekes jelenség az amatőrfilmeknél: készítőik többsége annak örült, hogy egyáltalán létrejött egy mozgó kép. Azt hiszem, ez mára már nem jellemző, helyét átvette a tudatos képi gondolkodás. A mozgókép egyszerűen a mindennapi élet részévé vált.

Emlékszem, néhány éve, amikor egycsapásra elterjedt a video és kiszorította a hagyományos filmet, mindenki azt jövendölte, hogy az egyszerű és olcsó technika éppen a filmes tudatosságot rombolja majd szét. A mostani tapasz-talatok ezek szerint nem ezt igazolják.

X. J. Én is emlékszem ezekre a jóslatokra, de régebbről, az amatőrfilm klasszikus - celluloid - korszakából arra is, hogy sokan egyszerűen elvoltak azzal, ha sikerült egy felvétel. Ezzel hatalmas munkát tudtak le, és többre nem is törekedtek. Azóta viszont eltűnt ez az attitűd.

Van-e még egyáltalán értelme hagyományos amatőrfilmezésről beszélni?

K.T. Elég nagy energiát fektettek a szervezők, a MAFSZ részéről most is az "amatőr" helyett a "független film" kategória hangsúlyozására. Ezt a distinkciót bizonyos fokig értem, de nem tartom olyan fontosnak, hogy ezt a két dolgot elkülönítsük egymástól. De ha ezen túllépünk, azt válaszolom, persze hogy van amatőrfilm: ahol nem áll a filmkészítő mögött szervezett infrastruktúra, nem foglalkozásszerűen űzi ezt, stb. Ilyen filmkészítők tehát vannak. De ezen a szemlén is volt sok olyan ember, aki nem mondható hagyományos értelemben amatőr filmkészítőnek.

Valóban, az "amatőr" és a "független" kategória elválasztása annak idején más szempont alapján történt. Függetlennek a struktúrán kívüli, de hivatásszerűen és komoly alkotói ambíciókkal rendelkező filmezők tartották magukat, szemben az amatőrökkel, a hobbifilmesekkel, akik nem akarnak sem struktúrán belül, sem azon kívül hivatásszerű filmkészítők lenni.

X.J. Az amatőr eleve bántó, pejoráló volt, amihez hozzátapadt a gyengébb minőség címkéje. Holott csak azt jelentette, hogy az ember szereti azt, amit csinál, és pusztán az örömszerzés motiválja. Ez kötötte most is össze a filmek nagy részét.

A függetelenek arra törekedtek, hogy struktúrán kívüli, de egyenrangú félnek ismerjék el őket. Eközben a mozgalom közösségteremtő, önszerveződő jellege háttérbe szorult. Az a benyomásom, hogy a klasszikus hobbifilmesek, akik nem művészetről akartak beszélni, csak találkozni szerettek egymással, már nem járnak fesztiválra, otthon maradnak.

X.J. Megváltozott a film társadalmi szerepe. Aki a 60-as években a gyerekét filmezte, az tettet hajtott végre és "filmes" volt - ma ugyanez rutinszerű gyakorlat.

K.T. Igen, de erre valóban ráépült egy önszerveződés: hiszen kevesen voltak, ismerték egymást, tudtak a másikról, tapasztalatokat cseréltek, eszközöket kölcsönöztek egymásnak. De ez valószínűleg csak a dolog újdonsága miatt volt érdekes. Ha találkozik két ember, aki mondjuk kávéházi asztalokat gyűjt, az nekik még érdekes, de ha már mindenki azt csinálja...
Viszont van egy probléma is ezzel. A függetlenség 89-ig politikai tartalmú dolog volt. Most ugyanezt az eladhatóságtól való függetlenségként vagyunk kénytelenek értelmezni: lényegében azt jelenti, hogy fütyülök a kereskedelmi struktúra elvárásaira. Tehát a független nem felel meg ezeknek, de ugyanakkor mindenki célja az, hogy minél nagyobb közönség számára készítse a filmet. Ez a mai független film egyik nagy ellentmondása.

X.J. Igen, és talán ebből a szempontból is érdekes, hogy nem volt igazán a nézőt próbára tevő film, ami azelőtt nagyon gyakori volt. Komoly kulturális identitás volt a függetlenek között, hogy nem törekedtek arra, hogy meg lehessen nézni a filmjüket, és valóban próbára is tették a nézők tűrőképességét. Az itt látott filmek többségét nyugodtan lehetne a televízióban is vetíteni.

K.T. Ha a díjazott filmek közül néhányat megnézünk, - például Domokos János Vend vidéke, vagy a KVB Csenyéte című filmjét - akkor azt látjuk, hogy ott a "függetlenség" abban áll, hogy akik csinálják, azokat csak a tárgy érdekli és a saját viszonyuk ehhez a tárgyhoz, ezen kívül semmi: sem a közvetítői, sem a nézői igények.

X.J. Igen, bár egy hosszú dokumentumfilmnél nehéz is lenne más megközelítést találni, például olyan külső szempontot, hogy na, ez nagyon cukor lesz a nézőknek.

K.T. Poénra mehetne...

X.J. Az inkább a rövidebb műfajban él.

K.T. Emlékszel biztosan a 70-es évek eleji Balázs Bélás dokumentumfilmekre.
Ezek a filmek bizonyos értelemben "poénra mentek", hiszen a filmek végén az jött le, hogy milyen lehetetlenül hülye ez az egész rendszer, ami itt van: mennyire vakon követnek emberek bizonyos teljesen külsődleges dolgokat. Itt ez a fajta poénra menés is hiányzik; nem politikus, nem militáns, nincs ellenfélképe. Csak a probléma érdekli, és a helyzetben lévő emberi reagálások, gesztusok.

X.J. Néha az ARTE-n lehet látni hasonló filmeket, csak mondjuk azok Tanganyikában készültek.

K.T. Most, hogy mondod ezt a Tanganyika-dolgot, itt valami olyasmi is van, hogy Tanganyika valami kalandos érdekességet hordoz, ami pont az egészen apró, ismeretlen részletekben van. Ezek a filmek is így működnek, - ez lehet bennük a "poén" -, a hétköznapi emberek apró gesztusaiban, felemás reakcióiban mennyi egzotikum van, és a végére kiderül valahogy, hogy ebben vannak valamilyen módon igazi, tiszta értékek.

X.J. Plusz a néző nem azt érzi a végén, hogy jaj istenem, valamit tenni kell, hanem hogy valamit megtudott a világról.

Mennyire széles a független filmek műfaji skálája? Vannak-e más típusú filmek, mint a filmgyártás kereskedelmi struktúrájában?

K.T. A néhány perces, egészen rövid filmek ilyenek, és azok a filmek, amik nekünk nem igazán tetszettek; az önboncolgató, mélyen átélt életérzés-filmek.
Ezek azért nincsenek máshol, mert nem futnak ki semerre: a szerző annyira el van foglalva saját boncolandó problémáival, hogy megfeledkezik a filmről és a nézőről is. Itt az aprólékosság másféle, mint a dokufilmeknél: a filmes saját magát nézi, nem a tárgyát.

XJ. Ha azt nézzük, hogy mi a különbség mondjuk a tv képernyőjén megjelenő professzionális filmek és ezek között, akkor megint csak oda kell visszatérnünk, hogy mi az amatőrfilm. Nem a műfajok mások gyökeresen szerintem. Én más szembeszökő különbséget látok: ezekben a filmekben sokkal nagyobb arányban van jelen az öröm. A filmkészítés öröme, egy problémával való foglalkozás öröme, ami átjön ezeken az anyagokon. Ez hiányzik nagyon sok vásznon és képernyőn létező filmből és műfajból.

Az összes ilyen fesztivál kapcsán felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetne ezeket a filmeket hozzáférhetővé tenni, más szóval forgalmazni? Szükség van-e egyáltalán erre szerintetek?

K.T. Ha egy független filmet valamilyen szinten jól megcsinálok, akkor betehetem a létező forgalmazási-értékesítési csatornákba, de attól a perctől kezdve ott a veszély, hogy elvész a dolog szabad hamvassága, és pont azért, mert onnantól kezdve már van mire kacsintgatni.

Ezt a dilemmát is oldhatná, ha kiépülne végre egy olyan intézményrendszer, amely a készítés-bemutatás-terjesztés főbb problémáira megoldást kínálva a független filmkészítők számára teljes életmű létrehozását tenné lehetővé.

X.J. Azért van itthon is valami, bár nem tudom hogyan viszonyul ez más országok helyzetéhez. De nézzük csak, ugye van a MAFSZ, a BBS, a Duna Műhely, vannak fesztiválok, mint az OFF vagy a Médiawave, - egy csomó valami, ami már-már egy hálózat lehetne, és anélkül van, hogy valaki, mondjuk egy észnél lévő kulturális kormányzat megtette volna azt az egy-két mozdulatot, ami ahhoz kellett volna, hogy ebből egy frankó intézményrendszer jöjjön létre.

Ez az; amíg a részelemek nem állnak össze, addig az a Tibor által említett probléma van, hogy a rendszer bizonyos pontján ki kell lépni, ha valakit további ambíciók fűtenek. Jonas Mekasnak nem kellett sehová integrálódnia ahhoz, hogy életművét megteremthesse, soha nem kellett azon gondolkodnia, hogy kilépjen az általa választott filmkészítési keretek közül.

K.T. Ne felejtsd el, hogy a függetlenség politikai értelmezésének megszűnése óta még csak kilenc év telt el. Nem tudni, vannak-e egyáltalán olyan emberek, akik hosszú távon is ezt a fajta fimlkészítést választanák, és nem inkább mondjuk a főiskolára mennek, és csatlakoznak az úgymond fősodorhoz.

Vissza is fordíthatjuk ezt a kérdést: nézzük mondjuk az elmúlt tíz évet, amikor a tehetséges független filmesek, mint például Ács Miklós, Szőke András, Bollók Csaba, a Közgáz Vizuális Brigád és mások a nagyobb ambíció és nagyobb lehetőség miatt kilépni kényszerültek az addigi keretekből, és a hivatalos struktúrák felé fordultak. De számomra úgy tűnik, hogy nem igazán tudtak sikerrel betagozódni azokba. Kivétel talán csak a KVB low budget koncepciója, de ott éppen a struktúra átformálására, saját képükre alakítására történt kísérlet.

X.J. Nem hiszek abban, hogy eleve nem tudja tolerálni őket a rendszer, és úgy látom, mostanában el is mosódnak a határvonalak, hála istennek. Ahogy a színházban is elmosódik az éles határ kőszínház és alternatív színjátszás között. Van valamiféle átjárás. És éppen most tudtam meg, hogy Stefanovics Angéla, a nagydíjas Óz a nagy varázsló című film egyik rendezője és színésze a főiskolán első éves. És még valami: ma egy nagyfilm forgatásán olyan mennyiségű és jellegű problématömeggel találja szemben magát az ember, amivel nem biztos, hogy tudna vagy szeretne foglalkozni. Lehet, hogy az őt nem inspirálja, hanem agyonnyomja. Más köti le, mint amivel foglalkoznia kéne.

K. T. Szerintem a dolog másképp működik. Van egy adott élethelyzet, amelyben valaki elkezd valamit csinálni. Tudomásul veszi, hogy ez így működik, az adott keretek között. Eszébe jut valami, amit szeretne, és ennek érdekében vállalja, hogy pl. anyagilag úgy marad, ahogy van.

X.J. Igen ez valóban fontos, és általában erről nem esik szó, vagy nagyon leegyszerűsítik a kérdést, hogy "szegény tehetséges éhező művészek, nem jutnak lehetőséghez". Most például az jut eszembe, hogy dolgoztam tavaly a Mozgó Ház Társulással, és ott az egyik fiatal színművész 3-4-5 naponta evett csak, nem volt pénze. Megkérdeztem tőle, hogy miért nincs valaki, aki őt etetné? Azt mondta, hogy akkor őbelőle kimenne a szufla: neki az adja az energiát, hogy éhezik.

Ez rendben van, ha a dolog nem kényszer, hanem választható. Nem ez az egyetlen indittatás, amely kamerát adhat valakinek a kezébe. De a példa jól utal a belső szabadság fontosságára.

K.T. Valóban ez kötötte össze ezeket a filmeket, és - visszatérve az előző kérdéshez -, itt valóban komoly alternatívát kínál az elég tisztes polgári jólétet biztosító médiaipar.

X.J. Bocsánat, csak annyit ehhez, hogy az én kollégáim, az úgynevezett hivatásos filmrendezők nagyrészt éheznek, leszámítva egy szűkebb réteget, amelyik pedig boldogtalan, mert nem azt csinálja, amit szeret - vagy már nem is tudja, hogy mit szeretne csinálni. Aki jó egzisztenciát szeretne, az nem megy ma már filmrendezőnek.

K.T. Tehát ezek szerint arról beszélünk, hogy magának a filmkészítésnek nincsenek meg manapság a normális feltételei, függetlenül attól, hogy "független film" készül-e ?

X.J. Bocs, de ki kell szaladnom, mert újra pénzt kell dobni a parkolóórába...

Az elején azt kérdeztem, hogy mi lepett meg leginkább titeket. Befejezésül megkérdezem, mi volt a legnagyobb csalódás?

X.J. Az, hogy az alkotók testületileg elhúztak a díjkiosztás után.

K.T. Ez hiányzott nekem is, sőt, mindazok ellenére, amit elmondtunk róla, a független filmezés rendkívül individualizáltnak tűnik. Akkor telt meg a terem, ha valakinek sok ismerőse volt. Igen ritkán fordult elő, hogy az alkotók megnézték a többiek filmjeit: nem voltak kíváncsiak egymás filmjeire. De olyat sem láttam, hogy szünetekben emberek néhány fős csoportokban izgatottan beszélgettek, vitatkoztak volna. Nem beszélgettek egymással, mintha nem akarták volna megismerni egymást.

X.J. Sőt, a késő éjszakáig nyúló zsűri-értékeléseken sem mutattak aktivitást.
Nem fordult elő, hogy valaki valamibe beleszólt volna, kérdezett volna, vitatkozott volna. Nem igazán érdekelte őket a másik filmje. A dolog ott csúcsosodott ki, amikor a díjkiosztás után mindenki elhúzott, és a záróbulin a kongó nagyteremben három zsűritag járt csak hullahopp-táncot. Úgy éreztem magam, mint a profi szakmában, ahol az emberek nem kíváncsiak egymásra.
Úgyis tudja mindenki, ki milyen filmet fog csinálni jövőre.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap