Ozsda Erika: "Ne kamerázzá', kiscsávó!"
Salamon András filmrendező, igazi úriember. Kedves, figyelmes, megválogatja a szavait és nagyon odafigyel az öltözködésre. Filmjeiben viszont leginkább a devianciával foglalkozik. A nyomor, a szegénység és a kisemberek hétköznapjai érdeklik.
Salamon András filmkészítő
Salamon András
filmkészítő

71 KByte
1995-ben készítettél egy dokumentumfilmet családodról szól ez a film?Elveszett család címmel. A te

Igen. A négy testvér, a négy főszereplő közül az egyik az apám, Péter.

A filmből megtudjuk hogy a családnak megvolt mindene. Saját ház a Rózsadombon, személyzettel...

Gazdag család volt...

Mire te megszülettél mi maradt mindebből?

Semmi. Én anyám anyjával éltem, mert a szüleim elváltak. De a négy testvér anyját, a Sári nagymamát én is ismertem. Ő nagyon szeretett engem, még ezerszer jobban... nehéz lehetett neki, hogy az egyetlen fia egyetlen unokája nem vele él. Sári nagymama, akiről a filmben sok szó esik, balettáncosnő volt. Ő az, aki megjárta a koncentrációstábort és kopaszon, lerongyosodva jött vissza még abba a bizonyos rózsadombi házba. A legnagyobb baj az, hogy az apai nagyapámat nem ismertem. Salamon Jancsiról, aki okos, művelt, jó humorú üzletember volt, a filmben is sokat beszélnek. Na, ő igazán nagy hangsúlyt fektetett az öltözködésre, hihetetlenül tudott öltözködni. Sajnos vele már nem találkozhattam.

Elég sok fotó megmaradt a családról.

Igen, ez tipikus polgári vonás. Az ilyen család vigyáz a dolgaira.

Dehát sokszor kerültek olyan helyzetbe, mikor nem a fotó volt az első, amit menteni kellett.

Igen, bújkáltak, lakásról lakásra mentek. Ez tényleg érdekes, hogy sok mindent elvesztettek, de a fotók megmaradtak. A filmben látható fényképek a világ négy tájáról kerültek elő, Németországból, Amerikából, Izraelből és Magyarországról. Ennyi felé hullott szét a család, ezért is Elveszett család a címe. A film szereplői, akik ma olyan 50-60 körüli emberek, már korán hozzászoktak, hogy egy fotó fontos lehet. De egy toll vagy egy zsebkendő is. Minden tárgy. Talán érezték, hogy nem kell kidobni dolgokat, mert egyszer még jelentőségük lesz..

Ez a film az apai ágról szól. Milyen volt az anyai ág?

Az teljesen más. Az anyai ág Erdélyből, Nagyszebenből származik. A nagyanyám is nagypolgári családból való, a nagyszebeni postamester lánya. Ott is sok pénz volt, nagy házat vittek. Volt zongora meg bejárónő. Ez tényleg, mintha nagyon jó háttér lenne, de mire én megszülettem, ebből már semmi nem maradt. Se a nagyszebeni polgárságból se a pénzből, se a rózsadombi tradícióból. Az maradt, amit a génjeikben hoztak magukkal. Én egy zuglói, Hungária körúti házba születtem. Tíz évig a legjobb barátom a házmester fia volt és gyerekkorom legszebb emléke, amikor nyári estéken leszemeteltünk. A lakók kitették az ajtajuk elé a szemetet, a házmester pedig összegyűjtötte. Mi meg végigszemeteltük a lépcsőházakat. Sokszor jut eszembe, hogy ez az én nagy back ground-om : szemetelek ezzel a gyerekkel. Az általános iskolában az osztálytársaim fele görög menekült volt. Sok cigány gyerek is járt oda. A többiek pedig a legsúlyosabb alkoholista, lumpenproletár családok gyerekei voltak. Én az első években csak verekedtem. Meg kellett tanulnom, mert nagyon durva környék volt. Állandóan a grundon fociztunk, szóval se zongora, se könyvtárszoba, se nyelvleckék, semmi nem volt. Nagy harcban voltam velük, mert nem voltam közéjük való. Pedig értettem a nyelvüket, már gyermekkoromtól kezdve... sőt! leginkább azt értettem. Aztán elkezdtem az iskolát, egy év múlva bekerültem a Filmgyárba és elkezdtem filmekben játszani. Emiatt egy idő után nem tudtak hová tenni. Ilyen szempontból talán már közelebb vagyunk ahhoz, hogy miért ilyen filmeket csináltam, csinálok.

Hogy lettél gyerekszínész?

A Hungári körúti házban együtt laktunk egy operatőrrel, aki akkor főiskolás volt. Ma már tanár, és csak bizonyos körökben ismert, mert természet-és kisfilmeket csinált. Rák Józsefnek hívják. Nagyon szerettem ezt az embert. Ő ismerte Sándor Pált, aki éppen akkor készült a diplomafilmjére és szereplőket keresett, köztük egy kisfiút is. Anyám elengedett egy beszélgetésre, ahol azt kérdezték, hogy mit reggeliztem. Mondtam, hogy habos kakaót, ami persze nem volt igaz, de hét évesen úgy gondoltam, hogy egy ilyen helyen ezt illik mondani. Én már az első filmnél elhatároztam, hogy operatőr leszek. Megengedték, hogy egy kicsit szórakozzak a kamerával, fölvehettem a csapót. Akkoriban az egész forgatás körül sokkal nagyobb felhajtás volt. Még mindig emlékszem szagokra, a műteremre, a sminkekre, a lámpákra, arra, hogy a fővilágosító magázta a világosítókat... "Felsőház, Józsikám, fixálja meg azt a kettest!..." Ez mind nagyon tetszett nekem. Sándor Pál diplomafilmjének a címe a Nagyfülű volt és Fazekas Lajos volt az operatőre. Ez egy önéletrajzi történet, egy intézeti kisfiúról szól. A filmszereplések elhúzódtak egészen a kamaszkoromig. A Három történet a romantikáról című filmben Major Tamás volt a főszereplő, én egy boltossegédet játszottam. A Bohóc a falonban már kisebb szerepet kaptam. Aztán jött még a Fiúk a térről, és a Bors őrmester. Tíz-tizenkét éves koromig kaptam ezeket a kisfiú szerepeket, de... nem voltak jelentős szerepek. Tizenhat évesen eljátszottam egy kétrészes tévéfilm főszerepét, amit azóta se láttam, de azt gondolom, hogy szörnyű lehet. Aztán Sándor Pál egy tévékrimijében és Sára Sándor filmjében is voltam. Már hét-nyolc évesen eldöntöttem, hogy én nem akarok színész lenni. 18 éves lehettem, mikor megint behívtak egy próbafelvételre, a Herkulesfürdői emlékhez. Negyvenen kezdtünk, aztán már csak tizen maradtunk, végül ott találtam magam egy Hollmann Endre nevű fiúval. Na, akkor ott elkapott valami, hogy én ezt megcsinálnám. Különben is, versenyző típus vagyok. Nagyon helyes volt a választás, a másik srác remekül csinálta meg. Ez volt az első és utolsó trauma, amit színészként éltem át, de el tudom képzelni, hogy milyen érzés az, mikor valaki nem kap meg egy szerepet. Pokoli. Aztán lassan kinőttem ezekből a szerepekből. Fotós iskolába jártam és nyári szakmai gyakorlatként először a tévében dolgoztam segédoperatőrként. Dokumentumfilmekben dolgoztam. Annak ellenére, hogy szörnyű időszak volt, rengeteget tudnék mesélni róla. A probléma az volt, hogy a szakmaiság abban az időben a televízióban még sokkal kevésbé volt jelen. Tudjuk, ugye, hogy ma is politikai intézmény, de akkor ez még nekem nem volt annyira világos... Most el kellene kerülni, hogy az ember komcsizzon, de hát ez a hetvenes évek közepe volt, és semmi másról nem szólt az egész intézmény, mint arról, hogy pártpropaganda legyen. Minden ennek volt alárendelve. A tehetség és a szakmai tudás annyira hiányzott, hogy attól egy idő után nagyon lehetett szenvedni. Az ember persze elsajátíthatta azokat a fogásokat, melyekkel később problémamentesen tudott dolgozni, de nekem minden fontosabb volt annál, mintsem, hogy a Magyar Televízió munkatársa legyek. Gyűlöltem ott dolgozni és ha csak lehetett ellinkeskedtem mindent. Huszonegynehány éves koromra nekem nem volt már nagy kaland, hogy filmes legyek.

Miért nem hagytad ott?

Mindent megtettem... Ezután jelentkeztem a Főiskolára. Ez megint egy vaskos fejezet lenne...a lényeg, hogy operatőr szakon eljutottam a harmadik rostáig, ahol már filmet kell csinálni. Csináltunk is valami hülye romantikus történetet. Összevágtam, és képzeld el, a vágószobából eltűnt a kópia... Amit otthagytam a vágószobában, azt másnap reggel a takarítónő kidobta. Nem voltam én érett erre... mindenben igazuk volt. Az ember a főiskolai vizsgafilmjének félig megvágott anyagát nem hagyja bent a vágószobában, még akkor sem, ha bezárja. Te is tudod, hogy az ember egy tetves VHS kazettát, amin a saját anyaga van, milyen nehezen ad ki a kezéből... Felhívtam kétségbeesve a felvételiztető tanárt, Vagyóczki Tibort, hogy gyorsan húzzunk le még egy kópiát, hadd vágjam meg újra. Mondja, semmi probléma, mert nem az egész tűnt el, csak a kivágások. A maradékból összevágtam egy ötven másodperces valamit... Levetítettem a "filmet" és emlékszem, Fábri Zoltán azt kérdezte: "Fiatalember miért gondolja, hogy mi egy ötven másodperces filmet meg tudunk ítélni?". Mondom, hogy a Vagyóczki tanár úr azt mondta, hogy meg fogják érteni, hogy a film kivágásai eltűntek. Ott ült 25-30 felvételiztető ember - ma már többen nem élnek -, és lehetett érezni, hogy ezek bolondnak néznek engem. Akkor még nem jutott eszembe, hogy bemegyek a laborba, adok a laboránsnak ötezer forintot, és éjszaka lehuzatok vele egy kópiát. Na, így nem kerültem be abba az osztályba. Fél év múlva viszont indult egy keresztféléves osztály, kameraman szak, ahová felvételi nélkül fölvettek. Talán csak pár fotót kellett csinálnom. Igen ám, de nekem az az osztály nem tetszett annyira. Egyszerűen rosszul éreztem magam. Idősebb urak, filmgyári emberek voltak az osztálytársaim: Tímár Péter, Mihók Barna, Kovács Gyula. Annyira nem jártam be, hogy már szóltak, hogy ne csináljam. Indult egy nappali operatőr osztály és megkérdeztem, hogy mi lenne, ha én oda felvételiznék. Mondták, hogy megtehetem, de akkor végem van. Ilyen arcátlanságot nem fognak elnézni. Bekerülsz egy főiskolára, elveszed mástól a helyet és utána kiszállsz, hogy egy másik osztályba menjél. Megtettem. Főiskolásként megint beadtam a jelentkezési lapot. 1980-ban még vizsgafilmnek megcsináltam a Népstadion című filmet.Ez egy horrorparódia volt a szocreál szobrokról. Ekkor már gyakorlatilag nem voltam tagja az osztálynak. Ez egy leszámolás volt. Így búcsúztunk el. Elég durván, de nagy megkönnyebbüléssel. Csak később fogtam föl, hogy hoppá, itt vagyok huszonnégy évesen, most hogy lesz tovább...? Minden évben felvételiztem, de már üzentek, hogy ne jöjjek, mert nem fognak operatőr szakra felvenni. Ekkor ajánlotta valaki, hogy menjek rendezőnek. Mondtam : jó. Oda is felvételiztem. Elismerem, nem egy felnőttes viszony a szakmához... Ma már huszonéves emberek bizniszben vannak, mindenben sokkal felnőttebbek. Nekem akkor még ezerszer fontosabb volt minden. A csajozás...a focizás... Az is nagyon irritáló lehetett, hogy akkoriban vadul zenéltem. Nem úgy néztem ki, mint egy elkötelezett filmes, aki alig várja már, hogy beleharapjon valami munkába. Kívülálló voltam, magányos, és túl nagyképű. Más dolgok érdekeltek és ez látszott rajtam.

Ha van most hasonló tanítványod, mit mondasz neki ?

Nehéz mit mondani, mert nagyon értem a motívációt. Legszívesebb azt mondanám, hogy "hagyd a fenébe és éljél. Ez még egy kicsit korai, majd talán később". De ma minden más, húsz évvel vagyunk később. Banalitás, de hát annyi minden megváltozott. Ismerek huszonéveseket, akik dögre keresik magukat reklámfilmekkel. Szerintem az én generációmnak vagy legalábbis nekem a legfontosabb az volt, hogy megmaradjak kamasznak, gyereknek. Ma már nem annyira fontos a gyerekkor.

Felvételiztél rendező szakra ...

Ja, igen ... hagytak elmenni az utolsó rostáig, de nem vettek föl. Incze Ági,a feleségem vágó szakon végzett, és már neki szóltak, hogy valahogy magyarázza meg nekem, hogy kirúgott embert nem vesznek vissza. Na, ezzel így eltelt pár év.

Közben mit csináltál?

Nem is tudom. Nem dolgoztam. Zenéltem. Először az URH-ban doboltam, aztán az Európa Kiadóban. Ez nem volt hosszú időszak, összesen két év az életemből, de az intenzív két év volt.

Közben kerestél pénzt?

Én nem, csak Ági. Ő vágóasszisztensként dolgozott a Filmgyárban, én meg moziba jártam. Soha annyi filmet nem láttam, mint akkor. És állandóan filmkönyveket olvastam. Remekül éltem munka nélkül.

Utána mentél külföldre?

Jóval azután. 87-ben... hogy mit csináltam ott? Egy ismerősömnek volt egy üzlete Bécsben, és nekem beajánlott egy nagyon-nagyon csinos összeget, ha odamegyek dolgozni bolti eladónak. Na, ott nagyon szerettem dolgozni, mert azt végre kreatívnak találtam. Komputereket kellett eladnom, amikor a legnagyobb volt az őrület a chipekkel és az alkatrészekkel. Akik megvették, itthon eladták és sok pénzt kerestek vele. Ők boldogan jöttek újra vásárolni, én meg boldogan adtam el. Ez volt az az üzlet, amivel mindenki jól járt És egyáltalán... ott élni Bécsben! Végre volt pénzem! De tudtam, hogy én ezt hamar abba fogom hagyni. Annak ellenére, hogy havi ötvenezer schillinget kerestem. A cég nyolcezer schillingért bérelt nekem lakást. Gyönyörű volt! Emlékszem, álltunk egyszer az utcán Ágival, és mondtam neki, hogy "figyeld meg, néhány év múlva ugyanitt fogunk állni, halál szegényen, és arra fogunk gondolni, hogy milyen hülyék vagyunk, hogy ezt abbahagytuk". Aztán az a tragédia történt, hogy már nem tudom hányadik hónapja álltam a boltban, és jöttek, jöttek az emberek és egyszer megjelentek a filmgyáriak. Ugyanis a filmgyárban kitört a komputer-láz, ami később áldozatait is szedte jócskán, de ez még a prosperáló időszakban volt. És képzeld el, hogy elkezdtem vágyakozni oda vissza. Pedig én akkorra mindennel leszámoltam. Úgy gondoltam, hogyha esetleg filmmel fogok foglalkozni, akkor azt a saját pénzemből fizetem. De éreztem, hogy baj van, mert ez nekem mégiscsak nagyon hiányzott.

Bécsben született az Itt a szabadság című forgatókönyv ötlete?

Persze. Ez a világútlevél időszaka volt, amikor a magyarok megindultak. Azok az arcok! A buszokon azok az emberek, akik az éjszakai utazástól elnyomorodtak...szalonnázó családok az út szélén... Ahogy megérkeztek a Mariahilfer Strasséra, arra nem lehetett másként reagálni, mint úgy, hogy az ember a látottakat leírta. Úgyhogy ez a világ ez megvolt, ezt ismertem.... és kitaláltam hozzá egy figurát.

A rendező, Vajda Pierre azt rendezte meg, amit te szerettél volna látni?

Nem. Szegény nem. Ez egy szomorú história.

Hogy jutott eszedbe, hogy könyvet írjál?

Nem ez volt az első írásom, már írtam a BBS-nek is. Az volt a címe, hogy Én is elmennék a hercegnővel, és egy pasiról szól, aki egy nap már nem tud magával mit kezdeni. Én akartam megrendezni, de nem tudtam rá pénzt szerezni. De mivel ez az írás jól sikerült, gondoltam, hogy én már tudok írni és akkor ezentúl csak írni kell és kész. Bécsben azért írtam, mert magányos voltam. Ági folyamatosan dolgozott itthon, úgyhogy sokat voltam egyedül. Akkor kinn olyan tömény volt az élet, hogy mindig meséltem mindenkinek. Főleg a filmeseknek. Nekik is föltűnt, hogy micsoda világ van ott, és hogy én ott vagyok a közepén. Leírtam ezeket a történeteket, aztán hosszú-hosszú kanyarok után több név is felmerült -egy pillanatig még úgy is volt, hogy én rendezem - ,de aztán ezt nem hagyták. Így lett végül Vajda Pierre a rendező.

A Zsötem 1991-ben készült, azt már te rendezted. Ennek a filmnek is Bécsben született meg az alapötlete?

Megírtam az Itt a szabadságot, és egy évre rá elkezdtük forgatni. Terepszemlét csináltam, epizodistákat kerestem, benne voltam az előkészítésben is. Épp a másnapi jelenethez kellett találnom egy lányt, mikor összetalálkoztam egy gyerekkori ismerősömmel, aki az egyik bárban kidobóember volt. Ő mutatott be egy lánynak, Anitának. Elhívtam volna a másnapi forgatásra, de épp egy törölközőben állt, a peep-show közepén. Mondta, hogy várjam meg, utána beszélhetünk. A csaj éjfélkor kijött, beült egy másik kocsiba egy pasihoz, és intett nekem, hogy kövessem őket. Én meg mentem utánuk valamelyik technikus zöld Zsigulijával, rajta egy hosszú létrával... Útközben átmentem a piroson, erre lekapcsoltak a rendőrök, persze semmilyen papír nem volt nálam...szóval, rumlis volt! Végre hajnalban kikötöttünk egy presszóban, ahol aztán a lány elmesélte a történetét.

A Zsötemet mesélte el?

Többé-kevésbé. Sok mindenben hasonlít rá a filmbeli Anita, de leginkább a motívumok egyeznek. A történet végülis az Itt a szabadságnak köszönhető.

A Zsötemet már te akartad rendezni?

Igen, mert az Itt a szabadság nagyon keserű dolog volt. Hogy mondjam... ott azért sok minden pusztult el. Barátságok, kapcsolatok... Akkor még első filmesként elindulni, úgy, ahogy Vajda Pierre elindult, az nem volt kis dolog. Amilyen szeretettel fogadták a könyvet, annyira nem fogadták jól a filmet. Mind ez egy év alatt történt velem, miközben azt hittem, hogy be tudom hozni azt a tíz évet, amit ellazsáltam. Úgy gondolom, hogy... hát... nehéz ezt mondani, pláne nyilvánosan,... hogy a rendező nem volt jó passzban, na. Ezt egyébként ő is így gondolja. Szerintem.

Hogy történt, hogy te rendezhetted?

Simó Sándornak hívják azt az embert, aki ezt lehetővé tette. Akkor még javában a stúdiórendszer korszakát éltük. Az ember vitte a forgatókönyvét, adott egyet Bíró Zsuzsa dramaturgnak, egyet Simónak, aki végül azt mondta, hogy akkor gyerünk. Először fordult elő, hogy egy stúdióból kiadtak egy filmet, ugyanis a gyártásvezető, az operatőr és én csináltunk egy kis Bt.-t - saját kockázatra -, és 20 nap alatt forgattuk le a filmet, fele költségvetésből - 20 millióból, - mint az akkori átlag.

Milyen volt rendezni?

Egy-két jó élménytől eltekintve maga a pokol.

Te a magad rovására mit írsz?

Sokat. Elsősorban azt, hogy nagyon udvarias és kedves voltam. Túl kedves. Mondok egy súlyosabb kritikát, hogy ne legyek elnéző magammal szemben. Az én filmrendező ideálom abban az időben Jeles András volt, és az ő Kis Valentino című filmje. Én Kis Valentino-mániában éltem. Azt írom a magam rovására, hogy nem voltam olyan tehetséges, mint Jeles András, mikor a Kis Valentinót csinálta. Tehát nem voltam zseniális. Se a film, se én. És nyilván ez a legfontosabb. Utána jön a rutin - és a szakmai ismeretek hiánya. Vagy említhetném a pszichológiai felkészültséget, a progblémamegoldó-képességet, a konfliktuskezelést... ezekben mind csődöt mondtam. Végülis kijött egy film, amit nagyon szeretek. Abban az évben megkaptam a Kritikusok Díját a legjobb első filmért. Viszont semmilyen külföldi díjat nem kaptam, pedig voltam vele egy-két helyen. Ez nem az a film, amelyik háromszor körbeutazhatná a földgolyót. Se mint nagy közönségsikert, se mint nagy művészfilmet nem tartják számon, viszont kevesen vannak, akik nem tudnak róla. Azért egy jó kis külfödi díj megdobta volna a dolgot, ... de az nem jött be.

Hányan nézték meg?

Körülbelül harmincezren, ami nagy sikernek számított. Akkor már olyan időszak volt, hogy voltak ezres, kétezres nézőszámok is. Az, hogy ez a film egy évig bent maradt a Művész mozi nagytermében, az nagyon nagy dolog. Ágival, aki a vágó volt, nagyon ott álltunk a film mögött. Együtt csináltuk a dekorációt, együtt jártunk találkozókra, sok időt töltöttünk a moziban. Hetekig álltunk a pénztárban, lestük a számítógépet, hogy mennyien nézték itt, mennyien vidéken, hová ment kópia... Nyomtuk nagyon a filmet.

A Zsötemből készült rádiójáték és színházi előadás is.

Igen, a Radnóti Színpadon Marton László rendezte, a rádióban, mint monodráma hangzott el. Marozsán Erika mondta el. Kornis Mihály író olvasta az Itt a szabadság című novellámat, és a Zsötemet is. Odaadta Radnóti Zsuzsának, a Vígszínház dramaturgjának. Egy évig a Vígszínház írói ösztöndíjasa voltam. Megírtam A kutyák nem felejtenek című novellát, ebből született később a Közel a szerelemhez című forgatókönyv. A kutyák megjelent az Alföld című folyóiratban. Ott egy szerkesztő elolvasta, és írt nekem egy levelet, mit szólnék hozzá, ha kiadnánk egy könyvet. Így is lett. A könyvben a Zsötem és A kutyák vannak benne.

A Zsötem előtt két évvel, 1989-ben rendezted az első dokumentumfilmedet.

Hogy is volt?... az Itt a szabadságot 87-ben írtam, Bécsben... aztán hazajöttem, és akkor... a Zsötem előtt csináltam meg ugyanabban az évben a ... Hajléktalanokat és a Cigányokat... igen,így.

Elsőre miért a hajléktalanokat választottad ?

Abban az időben néhányan nagyon érdekes lehetőséget kaptunk. A Hunnia Stúdióban 50 perces dokumentum filmeket lehetett csinálni. Én ezt a két ötletemet írtam le,... de hogy miért ezeket...??? Ez az a kérdés, amire sosem fogom azt a választ adni, hogy szociális érzékenységből. Én csak jó filmeket akartam csinálni és azt gondoltam, hogy ebben a közegben biztos lehet. Aztán bennemaradtam ebben a világban.

Mi húz téged oda?

Hát azért ....a dac. 1990 után kezdtem magam nagyon rosszul érezni, mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én szerettem volna. Nem olyan világ lett, amilyet szerettem volna. Minden csak egyre ellenszenvesebb lett. A legfontosabb az, hogy ezek a filmek 99 százalékban a televíziónak készültek. Mikor elkezdtem ott dolgozni, úgy gondoltam, hogy az egyetlen lehetőség számomra, ha nagyon más filmeket csinálok, amelyek nagyon ellentétesek azzal a környezettel, amely engem körülvesz. Legyenek a filmjeim élesek, nyersek, durvák. Ne csak tartalmilag, inkább formailag legyenek mások. Csakis a dac, a szembenállás miatt. Az úgynevezett dokumentumfilmezés az akkori televíziós kontextusban gyakorlatilag a pokolian tehetségtelen, színvonaltalan, hazug tévéműsorok gyártását jelentette. Ebben a környezetben az egyetlen érvényes megszólalás az lehetett, ha olyan filmet csinálok, amely egyáltalán nem hasonlít ezekre, sőt élesen szembenáll velük. Személyes filmeket akartam. A Hajléktalanok akkor még csak szokatlan volt. Merem azt mondani, hogy nem volt film ez előtt, aminek ez lett volna a témája. Akkoriban még teljesen gyakorlatlan filmes voltam, azt se tudtam, hogy kell dokumentumfilmeket csinálni, ezért elhívtam operatőrnek Ferenczi Gábort, mert neki már nagy rutinja volt. Éjszaka jártunk a hajléktalanok meg a cigányok közé és beszélgettünk velük. Ma megnézve a filmet, nem hiszem, hogy egy nagy durranás, de érted!.... akkor az még fontos volt, hogy nem egy riporter ment oda valakihez, hogy nem stúdióban beszélgettek az emberekkel. Próbáltunk mozgalmas filmeket csinálni. De akkor még semmi nem volt tudatos.

Mindegyik filmedet bemutatták a tévében?

Igen. De azt azért tudni kell, hogy ezeket a filmeket sohase egyedül csinálom. Vannak ún. szerkesztők, akik hozzák a témákat. Vagy én hozom. Az is előfordult, hogy elmentünk, hogy csináljuk valamiről filmet és ha az nem volt jó, akkor gyorsan, improvizatív módon forgattunk valami másról. Így készült például a Marika élete (1994). Bementünk egy jóléti konyhába a VIII. kerületben és megpróbáltunk szóba elegyedni az emberekkel. Ott ült Marika is a mamájával. Rögtön lehetett látni, hogy a világon nincs még két ilyen ember. Ahogy azok kinéztek! Ahogy ettek, ahogy beszéltek! Elloptam a Crying Game/Síró játék című film zenéjét és alátettem - hál'istennek a tévében ezt büntetlenül lehetett csinálni -, és ahogy ezek jöttek-mentek erre a zenére! Ha egyszer csinálnom kellene egy demo filmet a munkáimról, ezt a jelenetet biztosan beletenném.

Marikáékat csak véletlenül találtad ott a konyhán? Nem volt semmi előre megszervezve?

Nem, nem! Ők éppen ott ettek. Amikor rendező-operatőrként vettem részt a filmekben, akkor már nem én kérdeztem. Próbáltuk a szereplőinket olyan helyzetbe hozni, hogy inkább ők beszélgessenek egymással. Volt mikor nagyon meg kellett magyarázni, hogy mi történjék, - ez már olyan munka volt, amely hasonlít a rendezéshez - de volt, hogy csak kapaszkodni kellett a kamerába és imádkozni, hogy le ne merüljön az akkumulátor. Sokszor elmentünk odáig, míg anyázás vagy lökdösődés nem lett, de aztán emberi módon megbeszéltük, hogy mi legyen.

Ezeknek a szereplőknek kellett fizetni ?

Nem, de az előfordult, hogyha valaki nagyon nyomorult volt, hogy adtunk pénzt. Vagy inkább kaját.

Adsz a saját pénzedből, vagy elkezded lökdösni a gyártást?

Ez a két eset van. Van, mikor adok és van amikor... igen, elkezdek a gyártásra mutogatni. Volt egy nagyon kínos eset. Az ősember álma (1996) című filmet télen, nagy fagyban, elég súlyos helyeken forgattuk. Akkor már nem voltam rutintalan, hogy hogyan kell a hajléktalanok között egy kis pénzt elővenni. Persze ez néha nagyon nehéz. Ezek az emberek még több pénzt akartak, és egymásnak estek. Nekik nem szoktam olyan világosan elmondani, mint most neked, hogy egy ilyen filmezés nem arra van, hogy az ember segítsen. Én tényleg, őszintén mondom, hogy nem akarok rajtuk segíteni. Én magamon akarok segíteni, hogy csináljak végre egy jó filmet. És ha a film jó lesz...., akkor esetleg azzal tud valamit segíteni, hogy aztán ne úgy nézzenek rájuk, mint azelőtt. Szerintem ez a maximum. A továbbiakban a dolog azért nem működik, mert én nem azt az életet élem. Már nem tudom hányszor kérdezték meg, hogy jaj, ez egy szociális érzékenység, hogy az elesettek segítése....Úgy éljek, hogy semmi ilyen nincs bennem.

A filmek után nem keresnek meg a szereplők, hogy segíts rajtuk ?

De. De azért az nyilvánvaló, hogy nem tudok segíteni.

Senkinek ?

Egy pillanatig sem hagyok kétséget az ügyben, hogy tudok-e vagy sem. Egyébként leginkább egy kis pénzt kérnek.

A Film a melegekről 1993-ban készült. Mennyire nehéz bejutni egy transzvesztita bárba forgatni?

Nagyon könnyű... volt akkor. Elsősorban azért, mert volt egy fantasztikusan jó légkörű bár a Nagymező utcában. Azóta már megszűnt. Beszélni kellett egy-két ilyen egyesületi vezető emberrel, és megkérdezni, hogy mit szólnának, ha mi ott forgatnánk. Minden teljesen problémamanetes volt. Egyébként akkor kevés jobb hangulatú diszkó volt a városban.

Az Ózdi képeslapok (1994) miről szól?

Be kell vallanom, hogy majdnem mindegyik film - többek között ez az ózdi is - egy játékfilm- kezdemény csírája. Ebben a filmben azt szeretem a legjobban, hogy van egy őr, aki talkie-walkie-n beszél a többiekkel, miközben azt várjuk, hogy egy hatalmas kéményt ledöntsenek. Az egész film azzal telt, hogy azt vártuk, hogy egy istentelen nagy, többtonnás valamit széthegesszenek, és az lezuhanjon. Ez az egész az ózdi gyár felszámolásáról és elpusztulásáról szól, amiről Almási Tamás több filmet csinált sokkal elmélyültebben, mert ő tényleg éveket töltött azzal, hogy ott legyen. Ehhez képest mi meg csináltunk egy kis valamit arról, hogy egy ilyen nyavalya hogy esik le. De közben ami nekem nagyon fontos volt, hogy ezek közben ott hogy beszélgettek egymással. Mi a röhögéstől sírtunk, ők meg azért, hogy már nem dolgozhatnak ott a gyárban. Utána évekig idézgettem magamban azokat a mondatokat, remélve, hogy egyszer majd írok valamit belőle. De a film egyáltalán nem arról szólt, hogy hű most de sok munkanélküli van, engem ez egyáltalán nem érdekel. Nem is szeretnék olyan filmet csinálni, ami a munkanélküliségről szól. Én inkább mindig keresek egy figurát. Mint például A roller című filmben (1995). Volt egy fura néni, aki az Andrássy úton rollerezett. Mindenki azt gondolná róla, hogy bolond, mert ugye egy 70 éves néni miért jár rollerrel? Egész nap forgattunk, én mégis úgy éreztem, hogy nincs meg a film. Ugyan van egy poén, hogy egy néni rollerezik, dehát mit vicceljek ezzel? Mondtuk nekik, hogy szeretnénk fölvenni, ahogy ők a férjével nézik a tévét, amikor mi nem vagyunk ott. És mi le is mentünk az utcára. Ez a film nem tartozik a legfontosabb filmjeim közé, de az érdekes volt, hogy hogy lehet kijönni egy ilyen csapdahelyzetből, hogy azért valami fura dolog is legyen a filmben. A Lujza utca (1995) és a Hős utca (1991) zenés filmek. Szocioklipek, ahol nagyon durva és fontos szerepe van a zenének, mert az ott lakók életében is iszonyúan fontos szerepe van a zenének. Eljátszunk a rappal és a cigányzenével, azzal, hogy mennyire rokon a VIII. kerületi gettó és a Harlem. Hihetetlen az az energia, jókedv és vitalitás, ami ezekből az emberekből árad. Nagyon jó őket filmezni.

Ők is szeretik, ha filmezik őket ?

Imádják. A nő, aki fejen áll az utcán, bolond, tehát ő nem a kamera miatt áll fejen, de egyébként akármit megtesznek.

Őket nem nagyon kell instruálni. Nem érzed, hogy ilyenkor egyszerű helyzetben vagy, mint rendező?

De igen. Ilyenkor semmi szerepe nincs a rendezőnek, csak az, hogy vegyen föl viszonylag normális képeket és aztán vágja össze rendesen. Ebből a szempontból az Egy vidám nap a szeméttelepen (1992) azért kreatívabb film volt. Ott a szereplőkkel együtt kellett végiggondolni, hogy mi hogy legyen. Hogy elmegyünk üveget visszaváltani, aztán a fürdőbe, este tüzet gyújtunk, és másnap visszamegyünk. Az igényelt egy kis szervezést, hogy másnap ők is ott legyenek. De barátkozással ezt el tudja érni az ember .

Erről a filmről az jutott eszembe, hogy hogy mászkáltál te a szeméttelepen - te aki a nadrághoz veszed a cipőket?

Haha!! A Filmkultúra-olvasók azt fogják gondolni, hogy én egy ficsúr vagyok. Pedig többször voltam ott. Először a Hajléktalan című filmmel. Abban a filmben az volt a valami, hogy előttünk nem voltak filmesek a szeméttelepen. Az egy elég fura hely. Nagyon nagy bűz van, kosz van, de egy félóra után olyan büdös és koszos lesz mindenki, hogy ezzel már nincs több probléma.

Huttyánnal hogy talál koztál ?

Az a film, a Huttyán (1996) Zelki János nevéhez fűződik. Korábban csináltunk együtt egy elégikus filmet A bácsi és villamos (1995) címmel. Kivittük a férfit a villamostemetőbe, ahol szétvágják a kocsikat. Otthonról vittem zenét, a Deep Forest zenéjét, ami jól illet a bácsi képei alá. S akkor elmeséltem Zelkinek, hogy magyar cigányok énekelnek ezen a lemezen, erre nekiállt kinyomozni, hogy kik ők. Megkerestük őket, beszélgettünk és forgattunk velük, és így lassan kibontakozott a históriájuk. Azóta is teljesen reménytelen az ügyük, reménytelen, hogy pénzt kapnának azért, mert felhasználták az apjuk énekét. Voltak olyan pillantok, amikor annyira nyilvánvaló volt, hogy őket rászedték, hogy gazemberség és jogsértés történt, hogy azt hittük, minden világos, jár nekik a pénz, és meg is fogják kapni. Valószínűleg azóta is leveleznek és pereskednek.

Mit csinálsz az esetben, ha meghallod, hogy Romániában eltörik a csecsemők lábát és azután kiteszik őket koldulni?

A koldusgyerekek (1994) is Zelky János ötlete volt. Ő sokat járt metróval és aluljárókban, így sokszor látta ezeket a gyerekeket. Megkerestük őket és mentünk utánuk. Mentünk velük, ameddig csak lehetett. Most még három dokumentum filmben vagyok benne, de úgy érzem, hogy ez lesz az utolsó. Nem csinálok többet. Vagy legalábbis ötven évig nem, aztán majd meglátjuk. Az egyiknek az a címe, hogy Koldusmaffia, és arról szólna, hogy a koldulás nem egy egyszerű ügy. Nem arról van szó, hogy a koldus pénzt kér, az emberek adnak neki, ő meg kaját vesz, hanem arról, hogy sok koldus van és maffia-rendszerben elveszik tőlük a pénzt . Főleg a gyerekeket ültetik ki meg a csecsemős anyákat, és leginkább a fizikailag sérült gyerekeket. És ha véletlenül még nem azok, akkor vannak, akik elintézik, hogy azok legyenek. Megpróbáltuk megtudni, hogy melyik útvonalon jutnak el Romániából Magyarországon keresztül Párizsba. Télen a bukaresti főpályaudvar környékén forgattam. Ott a csatornákban laknak a gyerekek. Nem a szennyvízcsatornában, hanem a föld alatt húzódik egy csőhálózat, ahol melegvíz megy, és ők oda mennek melegedni. Ezek mind szipusok, a szétkábítószerezettség végső stádiumában vannak. 5 és 15 év közötti, intézetből kiengedett gyerekek, akik az utcán zacskóból nyomatják az Eurolakkot. Ez egy viszonylag erősebb találkozás, ezt láttam az operatőrön, Pálos Gyurin is, akinek több gyereke van, és néha nagyon nehezen viselte az eseményeket.

Melyik a másik két film?

A kommunizmus ígérete egy vízió láthatóvá tétele lenne. Arra vagyok kíváncsi, hogy milyen lett volna, ha megvalósul. Az érdekelne, hogy az emberek ezt hogyan képzelték. A harmadik, A városlakók (1997) című filmem folytatása lenne, Szocióklip címmel. Rengeteg minden maradt a VIII.és IX. kerületben, amivel szeretnék még foglalkozni. Zenés film lenne, szavak nélkül. Ők zenélnének: a cigányok, a zsidók, a kínaiak, nyomorultak, gyerekek, vakok, szegények, koldusok vagy éppen a fantasztikusan tehetséges, gyönyörű gyerekek, akik zeneiskolába járnak. Ezerféle zene lenne benne. Az emberek szeretnek ott élni, pedig szörnyű ott élni. Onnan mindenki menekülne. Nagyon durván elindult a gettósodás folyamata, mennek le az ingatlanárak, pokol ott élni, miközben nagyon sokan odamenekülnek külfölről és vidékről is. Akik ott maradnak, azokban van egyfajta latinos mentalitás. Kiforr az élet az utcára, úgy tűnik, mintha nem lenne semmi problémájuk. Ezeket a filmeket még megcsinálom, de aztán ebből elég volt. Inkább történetekkel szeretnék foglalkozni. Írni és azt megcsinálni. El tudom képzelni azt is, hogy írok és odaadom másnak, hogy csinálja meg, vagy más ír nekem és én csinálom meg. Igazából a nagyobb fokú kreativitás az, ami hiányzik.

A forgatások során mennnyire vagy bátor ? Nem félsz, hogy a rokonok, a maffia vagy a stricik megtámadnak?

Nem mernek semmit se csinálni. Egyébként ez nem bátorság kérdése, hanem... hogy mondjam ?... bár nagyon megváltozott az emberek viszonya a kamerához, már rég nem azt mondják, hogy "hé, ide gyere, én is akarok valamit mondani !!" hanem inkább, hogy "ne kamerázzál!". Nagyon elterjedt most ez a mondat, hogy "ne kamerázzá', kiscsávó!!" És a személyiségi jogokat emlegetik. Mégis úgy érzem, hogy már rég három darabba szétvágtak volna, ha mint újságíró azt mondtam volna, hogy "jó napot kívánok, azt szeretném kérdezni hogy..." A kamera még mindig megoldja ezt a dolgot. Csak néhányszor kerültünk olyan helyzetbe, hogy azt hittük, most aztán elveszik a kamerát. Egyszer Párizs külvárosában meglátogattunk egy cigánytelepet. Ezek a cigányok ilyen-olyan módon bekerülnek Franciaországba, és igazi karavánokat alakítanak ki a külvárosban lakókocsikkal. Száz-kétszáz család él együtt, letáboroznak és ott élnek. Egyik este ránkesteledett és mondták, hogy üljünk le a lakókocsiba beszélgetni. Pálos Gyuri kezében egy egymillió forintos kamera volt, ráadásul a saját kamerája. Egy idő után feltünt, hogy ők egyre inkább arról beszélnek, hogy milyen nagy értéke van egy útlevélnek. Hogy milyen jó lenne nekik egy útlevél... és hogy a magyar útlevelek milyen jók! Közben szörnyű kávékkal itattak... na, ilyenkor beindul az ember fantáziája. De végül is nem történt semmi, úgyhogy nagy kalandról nem tudok beszámolni. Sose voltam igazán veszélyben.

Akiket kiválasztasz, azok szívesen szerepelnek a filmjeidben ?

Nem emlékszem olyanra aki nem szívesen szerepelt volna.

Harminc dokumentumfilm után, miért akarod abbahagyni?

Pont elég volt. Miközben azt hangoztatom, hogy nekem az a fontos, hogy jó filmeket csináljak, hogy tetszenek a megoldásaim, a képeim, a vágásaim, és én ezt az egész korszakot úgy tekintem, mint egy készülődést a következő játékfilmre, eközben dokumentunfilmes vált belőlem. A Zsötem után 6 évig nem csináltam játékfilmet. Amit nem tartok tragédiának, mert azért az ember így is filmeket csinál. A lényeg, hogy filmezzek. Azt nem tudnám megcsinálni, hogy várjak a következő játékfilmre és addig ne csináljak semmit. Ennek presze prózai okai is vannak, mert meg kell élni. Meg tudnék még egy pár dologból élni, mert annyi mindennel foglalkoztam már az életemben, de ha az nem esik nehezemre, hogy filmezzek, akkor filmezek. Ennyi film után, ennyi nyomor, pusztulás és rettenetes sorssal való megismerkedés után azt érzem, hogy most már elég. Az összes dokumentumfilm, amit eddig csináltam és amikről eddig beszéltem, az inkább egy magatartás kérdése. Hogy hogyan megyek közel egy emberhez. Az már szakmai kérdés, hogy tudom-e úgy tartani a kamerát, ahogy azt illik vagy kell, és aztán meg tudom-e vágni az anyagot.

Ennyi dokfilm után, amikor nagyon sok minden esetleges, mit tudsz tanítani a gyerekeknek ?

Semmit. Csak ezt, csak ezt az egy mondatot. Hogy ez egy magatartásbeli kérdés. Csak finomítani lehet azon, hogy ki mennyire alkalmas a dologra. Vannak fogások és részletek, ezekről lehet beszélni, de főleg filmekről. Az ELTE Szociológia Intézete és a Fekete Doboz csinált egy közös iskolát, ahol szociológiát és dokumentumfilm elemzést tanulnak a gyerekek.

A tanítás nem valami helyett van?

Nem. Az nagyon érdekel, hogy ennyi tapasztalat után tudok-e olyan dolgokat mondani, ami negyven ember érdeklődését fölkeltheti. Ez egy megmérettetés. Hű de rossz kifejezés! Inkább... hiúsági kérdés. A szakmai hiúságé. Hogy elalszanak-e vagy sem. Ők nálam jóval fiatalabb, jó képességű emberek, akik valami miatt filmezéssel akarnak foglakozni. De mivel én nem vagyok tanár, nekik is csak azt tudom elmesélni, amit neked, hogy én ezt az utat tettem meg. Megmutatom nekik néhány filmemet, hogy tudják, hogy én ki vagyok. Rossz filmeket is mutatok nekik, aztán majd meglátjuk, hogy mire megyünk.

Ha ma megkérdezik, hogy mi a foglakozásod, mit válaszolsz?

Filmkészítő. Most már ezt, mert most már pénzt is ebből keresek. Csinálok reklámfilmeket, referenciafilmeket, kampányfilmeket, ezerféle dolgot. Most már ebből kell fönntartanom a családomat. Sokat dolgozom Ágivak, akivel 18 év élünk együtt. Ő vágóként kezdte a pályáját, de ma már rendez is.

Azt hogy tudtad meg, hogy a kínaiak miről álmodnak ?

Az a film, a Miről álmodnak a kínaiak? (1991) külföldi tévés megrendelésre készült, nagyon sok ország meg is vette. '91-ben volt az első komolyabb kínai beözönlés és ez megint olyan dolog volt, amit nem lehetett nem észrevenni. Szerencsére találtunk jó figurákat, akik vitték előre az eseményeket. Elég érdekes kínaiak között lenni. Akkor már évek óta egy rendőrről szerettem volna filmet csinálni, mert láttam egyszer a közértben, hogy egy rendőr rázogat egy konzervet és hallgatja, hogy mi lehet benne. Mivel le volt árazva és papír nem volt rajta, nem lehetett tudni, hogy mi van benne. Percekig nem tudtam elmozdulni, onnan, néztem azt a tébolyt, hogy mit csinál. És akkor úgy mögé gondoltam... hogy hova viszi a konzervet, kivel eszi meg, hogy melegíti meg, hogy nyitja ki, mit csinál utána... Akkor az ő szerelme még egy cigánylány lett volna, de aztán bejött ez a kínai történet, ezért megváltoztattam. Ez már egy hatéves história. Minden fórumot és minden kanosszát megjártam a Közel a szerelemhez című könyvvel. Amikor a dokumentumfilmet csináltuk, találkoztunk egy kínai lánnyal, aki terhes volt, és akkor gyorsan fölvettük a szülési jelenetet is. Azt az egy tekercs filmet évekig az ágyunkban őrizgettem.

Végül hogy valósult meg a film?

Tulajdonképpen nagyon egyszerűen. Ugyanolyan egyszerűen, mint ahogy hat évig nem valósult meg. Magyarországon a filmek többnyire úgy készülnek, hogy a finanszírozást a Mozgókép Alapítvány indítja el, onnan kapja az ember a kezdőpénzt. Ha megkapja, akkor az is csak a film egynegyede vagy egyharmada, de ha nem kapja meg, akkor viszont nagyon nehéz a többi pénzt megszerezni. Az MMA az én esetemben 25 millió forintot adott. Na, most ma Magyarországon 100 és 200 millió forint.közötti öszegből készülnek a filmek. A miénk úgy 75-ből... készülget.

A film elkészítésénél mennyit nyomott a latba, hogy a könyveden rajta van a Sundance Alapítvány pecsétje?

Az ember nem beszél a kurátorokkal - ez benne van a játékszabályban -, úgyhogy ezt soha nem fogom megtudni. Nem értek egyet azzal, hogy ez így van, és azzal sem, hogy mi sosem tudjuk meg, hogy nekik mi tetszik illetve mi nem tetszik, mert így nem is tudunk a szerint működni. Hat évig adtam be a könyvet újra és újra, de soha semmilyen benyomásom nem volt róla, hogy miért nem kell nekik, mint ahogy arról sem, hogy aztán miért kellett. A Sundance Forgatókönyvírói Műhely nem azzal támogat, hogy pénzt ad, hanem dramaturgiai támogatást, és megvan a maga reputációja, amelynek azért érzem a pozítiv hatását. Nagyon örülök, hogy játékfilmet csinálhatok, de azért érzem ennek a kötöttségeit is, talán még jobban, mint a Zsötemnél. Akkor sokkal ösztönösebb voltam, most meg azt érzem, hogy az eszközök megkötik a kezemet. Amikor a forgatási idő 60-70%-ban arról szól, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, hogy a színészek végre lepróbálják és lejátszhassák, amit akarunk, akkor az nem jó. Viszont mi meg nem akarunk lejjebb adni az igényeinkből, így aztán örlődünk a saját magunk keltette feszültségben ...vagy miben. Elég rövid idő alatt kellett volna összeszedni 40 millió forintot, ami természetesen a mai napig nem sikerült, viszont leforgattuk és összevágtuk a filmet.

Mi nincs még kifizetve?

Alapvetően az utómunka. Nyilván a vezető munkatársak, többek között az én pénzemet is csak akkor fogják kifizetni, ha már minden más rendben van. Persze ez most a legkevésbé érdekes. De az utómunkára, a zenére, a kópiákra, és minden olyasmire, ami a film utóéletét segítené, már nincsen pénz.

Tehát a reklámra sincs?

Áááá!!! Nincs. Persze én ebbe nem szeretnék beletörődni, ezért a forgatás befejezése óta néhányad magammal próbálunk mindenhonnan pénzt szerezni... de egy ilyen típusú filmre nem könnyű. A színészek teljesen ismeretlenek, húzónevek nincsenek benne - hála istennek teszem hozzá zárójelben, - viszont azt sem tudom megígérni a szponzoroknak, hogy félmilliós nézőszámot fog elérni a film. Hazudnék , ha ezt mondanám. Magyarországon közönségfilm és művészfilm kategóriában gondolkoznak, ami szerintem egy hülyeség, de a pénzemberek szempontjából ez mégis így működik. Ha nem ölős-kefélgetős a film, és nincs benne néhány olyan magyar színész, akiről azt lehet feltételezni, hogy a nevükre bejönnek, akkor ez az ő szempontjukból - művészfilm.

Ebben a történetben ki van közel a szerelemhez?

Egy tanyasi fiúból rendőrré lett gyerek és egy Kínából ide menekült lány szerelmét követjük. Ez a szerelmes pár a történet folyamán végig olyan helyzetben van, hogy mi látjuk hogy a kapcsolatuk nincs rendben. Csak a közelében vannak annak a megnyugodott szerelemnek, amit már egy állapotnak lehetne tekinteni, de náluk nincs megágyazva a kapcsolatnak. Velük is az történik, mint sokakkal, hogy a közelébe érnek, egészen közel hozzá, ez nagyon jó, de érezni, hogy ez egy rövidtávú, problamatikus kapcsolat. Elsősorban a környezet és a konstelláció miatt.

Hogy találtad a szereplőket?

Hujber Feri játssza a rendőr szerepét, Karcsit. Ő most negyedéves a főiskolán. Őt volt a legkönnyebb megtalálni. Az első szereplőválogatásra eljött egy fiú, akire ránéztem és tudtam, hogy Karcsi nem lehet más, csak ő. A nagy meglepetés, hogy kiderült, hogy azon kívül hogy nagyon jó színész, Feri maga Karcsi ! Legalábbis a forgatás idejére a legteljesebb mértékben átlényegült azzá a figurává. Nagyon jó volt vele dolgozni.
A kínai lány már 5 évvel ezelőtt részt vett egy szereplő válogatáson. Tsuyu Shimizu 9 éves kora óta él Párizsban. Nála az volt a meglepetés, hogy kiderült, hogy én milyen keveset gondoltam erről a női szerepről. Az írás során bennem úgy élt, hogy van egy kínai lány, aki a vágy tárgya, tehát szépnek és naivnak kell lennie, viszont az akkor még nem jutott eszembe, hogy mennyire fontos, hogy ez a szerep több rétegű legyen. Hogy bonyolult és humoros legyen. Fantasztikus az ő párosuk. Két nagyon tehetséges ember, akik nagyon megérezték a karakterük lényegét, van humorérzékük és van színészi intelligenciájuk ahhoz, hogy a szerepet eljátsszák. Kedvelik egymást és - azt hiszem - a filmet is. Ez nagyon szerencsés helyzet.
Jó lenne már szembenézni azzal, hogy milyen ez a film.


85 KByte
Vajda Péter: Itt a szabadság (1991)
Vajda Péter:
Itt a szabadság (1991)

60 KByte
Salamon András: Zsötem (1992)
Salamon András:
Zsötem (1992)

91 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap