Forgács Iván: | Renata, Ildikó és Muratova |
Renata Litinova 31 KByte |
Tovább nem lehet húzni. Fel kell hívnom Enyedi
Ildikót. Semmi kedvem közölni a hírt. Megtehetné azt a
szívességet, hogy nincs otthon. De nem, két kicsöngés
után bebúg az édes hangocska. Meg kell szólalni.
– Szia... hát sajnos a Muratova mégse tud jönni. Litvinova... Jó lenne elhinni. Jó lenne elhinni, hogy valóban "csak" egy színésznőt várok a repülőtéren, Muratova egyik forgatókönyvíróját, akinek rendezői ambíciói vannak. De egyre inkább szorongok (a gép hajszálpontos), mert Renata Litvinovát kell fogadnom, az orosz kulturális élet egyik új mitikus nőalakját, akinek már minden rezdülését figyeli a kinti sajtó. A legapróbb gesztusa is fontosnak tűnik, mert új, ijesztően hiteles és értelmezhetetlen életfelfogást sugall. Alakja óriási élményt jelentett a Muratova-filmben, de most inkább elmenekülnék előle. Pár perc múlva itt fog állni előttem egy magas, szálfavékony szőke démon, a nyugati szépítőszerekbe mártott, céltudatosan hideg orosz nőstényróka. Mit kezdjek vele? Még szerencse, hogy egy filmkritikusnak ritkán jó a valóságérzéke. Meg az, hogy a filmek valamit mindig rögzítenek a valóságból. A termet és a szőke haj stimmel. Különben nem ismerném meg. Egy hétköznapian visszafogott, kedves "diáklány" várja, hogy valaki megszólítsa. Hát jó. A könyvből tanult köszöntési fordulatok jól működnek, mosolyt varázsolnak az arcára, és máris jön az izgatott kérdés: – Kira Georgievna megjött már? A CEU-ban nemcsak sportpályakínálat meg szauna van, hanem egy olyan tanszékszinten működő szociológiai program is, amely a nemek szerepét vizsgálja a kulturális életben, a műalkotásokban. Ennek keretében született meg az egyik tanár, Krasztev Péter és a programfelelős, Miglena Nikolchina fejében az az ötlet, hogy az Örökmozgóban a Magyar Filmintézet segítségével egy jópofa kis kelet-európai filmszemlét lehetne rendezni vendégekkel, sok beszélgetéssel, Hímnem, nőnem, rendszerváltás címmel. A Soros Alapítvány nagyvonalúan támogatta a tervet. Egyesek szerint Muratova meghívása lehetett a pályázat igazán meggyőző pontja... Hiába, Litvinovát Oroszországon kívül egyelőre kevéssé ismerik. Én azért még mindig nehezen fogom fel, hogy itt van.
Pedig itt van. Gyorsan lepakol, hazatelefonál, megnyugtatja
hozzátartozóit, aztán udvariasan megengedi, hogy bevigyem
a városközpontba. Egy órát bír valami
nézelődésfélét. Az Auguszt cukrászdában elborzad az
elétáruló kalóriamennyiségtől. Mézes teát kér,
tejjel. Egykedvűen iszogatja, aztán felcsillan a szeme,
Tóth Tamásról érdeklődik, felírja a telefonját, és
elköszön. Mi legközelebb a rendezvény megnyitója előtt
találkozunk a Blaha Lujza téri aluljáróban. Már vár
(– Sose kések, a pontosság nagyon fontos a mai
életben.), a falnak támaszkodva a nagy fizikus, Lev
Davidovics Landau memoárjait olvassa. (– A kedvenc
műfajom. Semmi sem érdekesebb az emberek személyes
emlékeinél.) Ildikó: Én nagyon szeretem Kira Muratova filmjeit, és borzasztó kíváncsi vagyok, hogyan dolgozik. Tudnál róla mondani valamit? Renata: Arról, hogy milyen egyéniség? Hogy sokat kiabál-e? Ildikó: Amiről akarsz. De ő nem tudott eljönni, úgyhogy te egy kicsit őt is képviseled. A személyiségéről, bármiről, amit érdekesnek tartasz... Renata: Hát Kira egy nem túl magas, fekete nő, akinek nagyon erős jelleme van. Zárkózott, csak hozzá közel álló emberekkel szeret beszélgetni, az interjúkért gyakran pénzt kér... A forgatásokon meg... Nagyon szereti a színészeket. Sokszor szigorú, de a színészekkel mindig elnéző. Nehezen szokja meg az új munkatársakat: ha már dolgozott valakivel, nem felejti el akkor sem, ha gyenge szakember, és inkább őt kéri fel. Egyébként meg nagyon gyorsan dolgozik. Mindig betartja a forgatási tervet. De diktálni nem lehet neki, azt nem tűri se a kollégák, se a producerek részéről. Az egyik nézőt mintha Litvinova jobban izgatná Muratovánál. Megkérdezi, miért ír szándékoltan mesterkélt dialógusokat, melyek már Muratovával készített korábbi filmjében, az 1994-es Uvlecsenyjában (Szenvedélyek) is nagyon hangsúlyosak. Litvinovát nem éri váratlanul a kérdés. Elegáns kézgesztikulálással kifejti, hogy bár pályafutása alatt már sok dramaturg kérte, tanuljon meg oroszul, szövegei nem kiagyaltak, valahogy szervesen fakadnak az egyéniségéből. (Így van.) Egy másik hölgyet az aggasztja, hogy Muratova filmjében a nők borzalmas gyilkosságokat követnek el, ráadásul Litvinova hősnője még idegbeteg is. A művésznőt nem lehet felidegesíteni. Szemöldökfelhúzással meditál egy cseppet, és már mondja is, hogy Ophelia nem pszichopata. Egy különös figurát szeretett volna teremteni, aki azt képzeli magáról, hogy valamiféle isteni igazságszolgáltatásra képes. Ápolónőként dolgozik egy kórházban, hogy bejuthasson az archívumba, és az ottani iratokból végre megtudhassa, ki az anyja. De nem akar rögtön ítélkezni felette, azért látogatja meg, mert bízik abban, hogy az asszony képes a megbánásra. És csak akkor dobja a vízbe, mikor kiderül számára, semmivel sem tudja megérinteni. Nikolchina úgy érzi, most tehet egy újabb kísérletet, hiszen fölmerült az anya-lány viszony, ami máshol is visszaköszön az epizódban. Az utcán egy hatvanéves nő kiabál föl egy erkélyre szemrehányó aggodalommal nyolcvanéves anyjának, miért nem veszi fel a telefont, a néni meg azt kéri számon tőle, hogy miért nem hívja. Egyre csak kiabálnak, az egyik jobban izgul, mint a másik. Renatának nincs igazán ellenére ez a megközelítés, a film egyik legjobb részének tartja ezt a jelenetet, majd sajnálattal közli, hogy a két idős színésznő és néhány más munkatárs is hamarosan meghalt. (Nem érti, egyesekből ez miért vált ki nevetést.) Ildikót azonban az anya-lány viszony kapcsán sem fogja meg a nemi probléma. Ildikó: Nem hiszem, hogy a nemek szerepe lényeges a filmekben. Persze ha az ember valamilyen kisebbséghez tartozik egy szakmában, például női rendező a filmgyártásban, akkor meg kell vívnia a maga harcait, de ez egy másik kérdés. Előfordulnak ugyan férfi vagy női üzenetek, mégse ez a jellemző. Az emberek általában a világról gondolkodnak. Én nagyon szeretem a muratovai történetmesélést. A mai filmje is azért tetszett, mert lenyűgözött a humorérzéke, az a belső szellemi ragyogása, ahogy tabukhoz tudott hozzányúlni. Fantasztikus a stílusa. Hallottam, hogy többen Tarantinóhoz hasonlítják, azt mondják, ő a keleti Tarantino... Renata: Egyáltalán nem olyan, mint Tarantino. Ildikó: Persze. De a jelentősége legalább olyan... Egyszerűen elképesztőek a megoldásai... Például, egyáltalán nincs zene a filmben. Egyre csak vártam, vártam, mikor jön a zene, egyszer volt is, éppen a te epizódod végén, kicsit szervetlenül... Renata: Igen, a Proscsanyije szlavjanki... Jobb lett volna kihagyni. De Kira ragaszkodott hozzá. A férje tanácsára. A férje ezt akarta, pont... Mondom, vannak emberek, akiket szeret, és ezek nagyon tudják befolyásolni. A Három történet sem lett egységes film. Az első epizód nem igazán jó, az utolsót meg kifejezetten nem szeretem. Ildikó arcán valahogy ottmarad a mosoly, de láthatóan ledöbben ettől az állítástól. És nem csak ő. Mi baj lehet a harmadik epizóddal? A kislány és a halál. Oleg Tabakov nemzedékeket búcsúztató jutalomjátéka egy magatehetetlen öregember szerepében, aki érzi, élete már elviselhetetlen teher a világnak. Már csak morgolódni tud a szomszéd kislánnyal, aki egyszercsak megunja a felügyeletet (vagy a felügyelést), és játékból megitatja patkányméreggel. Szabadságvágy és kegyetlenség, sztoikus bölcselet és halálfélelem ötvöződik megrázó élménnyé e filmnovellában, melynek már hosszan kitartott nyitóképe is döbbenetes: az udvaron egy fekete macska marcangolgat egy ebédre vásárolt kopasztott baromfit... Ildikó: Nagyon kíváncsivá tettél a harmadik epizódról mondott véleményeddel. Az első tényleg nem az igazi, de az utolsó... Renata: Az rémes. Mondtam is Kirának, kár, hogy nem téptük szét. Egyik kedvenc színészének a felesége írta valamikor, a férfi meghalt, és Kira elhatározta, hogy most megcsinálja ezt a novellát az emlékére. Hát...Nem is értem, miről van benne szó. Az eredeti változatban egy öregasszony szerepelt valami zavaros történetben, ezt alakította át Kira. De a dramaturgia most is lapos, más kérdés, hogy Kira megoldásai sokat javítanak a dolgon... Ezzel együtt a macskán kívül nekem semmi sem tetszik ebben a részben. Persze ezt nem mondanám meg Kirának, ha itt lenne. Egy rendezőt nem érdemes kritizálni... Abból csak sértődés van. Ildikó: Tényleg, hogyan fogadja Muratova a kritikát? Renata: Rosszul. Ha dicsérik, azt szépen végighallgatja, de a kritikára elképesztően tud reagálni. Szerintem mégis ilyenkor mond érdekes dolgokat. A dicséretet csak úgy szimplán tudomásul veszi. Ildikó: És te? Renata: Mindenből meg kell próbálni tanulni. Dehát nem könnyű. Főleg, ha szélsőségesen bántó a bírálat. Szemtől szembe nem is kell ilyen dolgokat mondani. Az ember háta mögött mondjon mindenki azt, amit akar. Azért akármit is mondtam most, Kira Muratova a legfantasztikusabb nő – és férfi –, akivel valaha találkoztam. Rendkívüli ember. Szép zárszó. A hölgyek elköszönnek a közönségtől – és egymástól. Lehet hazamenni. Magunkba szállva mosolygunk. Én biztos vagyok benne, hogy még tudok oroszul, Renata biztos lehet benne, hogy szép, Ildikó meg abban, hogy tehetséges. De valahol belül most mindhármunkat érezhetően egy másik kérdés foglalkoztat: Mennyire vagyunk mi rendkívüliek? |
Enyedi Ildikó 40 KByte | |
a beszélgetés résztvevői az Örökmozgóban 49 KByte |