Urbán Mária: Planchon Lautrec-je
Roger Planchon filmjével nyitották meg a francia filmnapokat Budapesten.


70 KByte
Roger Planchon a hatvanas években forradalmasította a francia és a világ színjátszását. Muzeálisan mumifikált francia klasszikusokat értelmezett mai szemmel, és felhasználta előadásaiban mindazt, amit a filmtől a színház eltanulhatott: a világítás, a fény szerepét. Amikor jó tíz éve az Operaházban vendégszerepelt éppen legújabb Dandinjével, nemcsak a díszleten, a színpadra felépített hatalmas, emeletes pajtán, a játék helyszínén döbbentünk meg, a szemünk is belekáprázott abba a fantasztikus körfüggönybe, "operafóliába", amiből kíméletlenül és varázslatosan áradt a napfény.

Ön a franciák egyik leghíresebb színházi rendezője. Első filmjét 30 éves színészi, színházrendezői, színigazgatói pálya után készítette el. Miért váltott? Állítólag már a hatvanas években is szeretett volna filmet csinálni, de akkor különféle okok miatt nem jött össze. Most hirtelen mitől sikerült?

Ez így nem igaz. Nagyon fiatal emberként láttam Orson Welles Aranypolgárát, ami megváltoztatta az életemet. Gyökerestül. Egészen más ember lettem. Egészen másként kezdtem látni az életet. Megesik néha az emberrel, hogy valamit lát vagy hall, ami valóban megváltoztatja az életét. Velem is ez történt. Annyira csodáltam Wellest, hogy elhatároztam, én is filmes leszek. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy színházzal kezdte. Én pedig elhatároztam, hogy teljesen az ő útját fogom követni. Először is lesz egy színházam. Ezért 19 évesen összehoztam a barátaimmal egy színházát, és aztán híres színházi rendező lett belőlem. Két okból. Híres voltam művészként, meg azért is, mert borzasztóan eladósodtam. 24 évesen egy nagyon nagy színház igazgatója lettem, és 24 évesen én lettem az európai, de lehet hogy a világszínház bajnoka az adósságaimmal. Ki kellett fizetnem az adósságaimat, ezért kénytelen voltam tovább csinálni a színházat. Nagyon fiatalon felelős lettem egy társulatért, amelyet el kellett tartanom. És ez sokáig ígyment. Aztán nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Kétszer is felajánlották, hogy legyek a Comédie Francaise igazgatója. Kétszer utasítottam vissza, és amikor a harmadik alkalommal magához hívatott a köztársasági elnök, és azt mondta, kötelességem elvállalni a Comédie Francaise vezetését, végül azzal bújtam ki, hogy nem tehetem, mert egészen fiatalon megfogadtam, hogy egyszer filmrendező leszek. Ideje hát elkezdenem. Na, hát ezért van itt most egy öregember a harmadik filmjével.

Első filmje, a 87-es Dandin tulajdonképpen szinházrendezői pályájának összefoglalója, csúcspontja, évtizedeken át rendezett Dandin előadásainak tapasztalatait összegezte benne, és mindent belerakott , amit a színházról tud. Utána viszont egészen más filmeket csinált, történelmi tablókat, életrajzfilmeket. Miért éppen ezeket a filmeket csinálta meg?

A véletlenen múlott. Amióta komolyan a filmcsinálásra adtam a fejem, egyfolytában modern forgatókönyveket akartam megfilmesíteni. Csak éppen a producerek, akiknek felajánlom a modern könyveket, sohasem fogadják el. Két okból. Azokat a modern történeteket, amiket én el szeretnék mondani, a producerek nem szeretik. A másik ok, teljesen ostoba, de igaz. Lassanként elhitték rólam, hogy mivel színházban is ilyeneket csinálok, én vagyok az a rendező, aki képes nagy díszletes- kosztümös történelmi filmeket csinálni - olcsón. A Lautrec pl. nagy látványosság, mégis igen kevés pénzből készült. A Lajos... pedig, amiben szerepel egy egész lovashadsereg, összesen 21 lóval készült. Az a nagy csata összesen 21 lóval jött össze. Ha tehát valaki elhatározza, hogy történelmi filmet csinál, nekem ajánlja fel, mert tudja, hogy nem fog sokba kerülni. Ostobaság, de ígyvan.

Hogyan csinálja?

Egyszerű. Színházi rendezőként megtanultam, hogyan kell csalni a látvánnyal, hogyan lehet a keveset soknak mutatni.

Aki látja a filmjét, úgy érzi, megtalálta a Lautrec-et eljátszani képes színészt. A filmben egészen apró embernek látszik, az életben azért magasabb, amint ön a fesztivál megnyitásakor tréfásan elmondta, különféle trükkökkel 17 centit sikerült lefaragni a magasságából. Lautrec szerepét Régis Royer-nek írta, vagy a színészt találta meg a szerephez?

Minden a színházból indul. Az összes filmemet azzal a színházi csapattal csináltam meg, amellyel egyébként dolgozom. Régis Royer-val 1990 óta dolgozunk együtt a színházban. Hét előadást csináltunk meg együtt, és benne volt abban a két filmben is, amit azóta csináltam. De való igaz, nem csináltam volna meg a Lautrec-et, ha nem ő játssza a címszerepet.. Nem az volt a nehéz, hogy őt megtaláljam a szerepre, hanem hogy elfogadtassam a producerekkel, hogy rávegyem őket, adjanak pénzt egy gyakorlatilag ismeretlen színészre. Meg se mondtam neki, hogy írtam rá egy szerepet. Másoktól tudta meg. Nem hittem benne, hogy meg tudom csinálni vele a filmet, azért nem szóltam róla, nem akartam csalódást okozni neki.

Miért olyan nehéz új színészt bemutatni a közönségnek abban az országban, ahol évente 140 film készül? Miért félnek annyira ettől a kockázattól?

Fiatal rendezőkre sokat kockáztatnak Franciaországban. Évente 70-80 elsőfilm készül az országban, de a lehetőség szerint mindig híres színészekkel.

Hogyan lehetne valóban újítani, ha örökké ugyanazokat a színészeket használják?

Hát ez az! Nekem azonban még nehezebb a helyzetem, mivel kosztümös filmeket csinálok, azonnal sokkal jelentősebb összeg szükséges hozzájuk. A producerek pedig ma már nem igazi producerek. Akik ma a francia filmbe pénzt fektetnek, elsősorban televízióknak dolgoznak. És nem tudom megmagyarázni, miért, de félnek. Rettenetesen félnek. Egyetlen dolog nyugtatja meg őket, ha azt hallják, hogy Depardieu elfogadta a forgatókönyvet.

Amikor elkezdtem a Lautrec-ről tárgyalni, nagyon értelmes emberekkel tárgyaltam, tényleg nem ostobákkal. Állítom, hogy így volt. Szóval mind azt mondták, Roger, nagyon tetszik a forgatókönyved, megcsináljuk. Adjuk oda Depardieu-nek, Auteuil-nek. Tetszeni fog nekik, és akkor meg tudjuk csinálni, össze tudjuk szedni hozzá a pénzt. Mire én azt feleltem: Lautrec fiatal ember volt, Depardieu ehhez túl öreg, Auteuil is túl öreg, velük nem lehet. Akkor úgy látszott, nem tudom megcsinálni a filmet. Senki nem fog egy vasat sem adni rá. Erre egy fillért sem lehet kockáztatni. Végül is azért sikerült megcsinálni, mert egyrészt segített a producernő, akinek az ötlete volt a film, és mert azzal érveltem: ide figyeljetek, nincs egyetlen fiatal francia színész, aki sztár lenne. Tehát mindenképpen ismeretlen lesz, ráadásul mindenképpen alacsonyak kell lennie, igen alacsonynak. Végül belementek. De azért igyekeztünk rangos és neves szereposztást csinálni köré, az anya szerepére megszereztük Anémone-t, aki egyébként a színházban is dolgozik velünk, az apáéra Claude Rich-t, Valadonéra Elza Zilbersteint, és akkor mégiscsak összejött, oda lehetett tenni közibük egy ismeretlent. Akikkel tárgyaltam, nem ostobák, csak még ha szerették is a forgatókönyvet, akkor is féltek. Egyetlen dolog nyugtatja meg őket, ha egy híres nevet dobunk be.

Miért éppen Lautrec-ről csinált filmet?

Csodálatos, hogy Lautrec-et mindenki szereti. Három oknál fogva. Először is kicsi volt, másodszor arisztokrata és harmadszor bordélyokba járt. Ezt a három alapvető dolgot mindenki tudja róla, még azok is, akik soha egy képet meg nem néztek, és soha be sem tették a lábukat egy múzeumba. Ezért szeretik, ezért érdekes. A film, amit róla készítettem éppen arról szól, hogy igen, ez mind igaz, tényleg az egyik legrégibb arisztokrata családból származik, amely még a francia királyi családnál is régebbi. De sajátos család ez, igazi arisztokrácia. Az apja extravagáns ember volt, nem csinált semmit, nem lépett be a politikai életbe, nem lett royalista még nosztalgiából sem, hanem a maga belső törvényei szerint élt.

De én azt akartam megmutatni, hogyan is dolgozott Lautrec a bordélyban. Nem ő az egyetlen francia festő, aki kupikba járt festeni. De a többiek, franciák és külföldiek mind magát az aktust próbálták lefesteni... Lautrec viszont azt a lányt mutatja meg a bordélyból, aki elcsigázottan ül egy széken, és várja a kuncsaftot. És ez benne a zseniális, mert ez az igaz. És ezzel messze megelőzi az irodalmat is. Az elmúlt száz évben rengeteget írtak a bordélyról, egész könyvtárat összeírtak róla, de mindig mint a poklot vagy a paradicsomot ábrázolták. Egyetlen regényíró, még a legnagyobbak sem ábrázolták a kliensre váró, elcsigázott lányokat, vagy amint éppen átesnek az orvosi vizsgálaton. Lautrec ebben megelőzte az egész irodalmat..

Az utóbbi tiz évben egyre több film készül festőkről. Mit gondol, miért?

Mert hős. Komolyan gondolom. Ha megnézzük, mi történt a festészetben a 19. század végén, azt látjuk, hogy egy csapat fiatalember, nagyon fiatal emberek, úgy festettek, hogy azzal teljesen forradalmasították a művészetet. Naponta 12-14-16 órákat festettek, és sohasem adták el egyetlen képüket sem. El tudja képzelni, micsoda érzés lehet évek hosszú során át csak dolgozni, és soha egyetlen képet sem eladni! Teljesen világos, hogy megszállottan éltek, Lautrec például amikor 12-14 óra festés után abbahagyta a munkát, elment berúgni, Van Gogh szíven lövi magát, mert nem bír tovább így élni.

Ha megnézzük, kik a nagy emberek a 19. század végén - a nagy katonák, vagy a nagy politikusok, azt látjuk, hogy az igazán nagy európaiak ezek a fiatalemberek voltak, ezek az iszákosok, akik végül öngyilkosok lettek. Ők az igazi hősök, a kor igazi hősei, és erre most kezdünk rájönni. Senki sem tud úgy dolgozni napi 12-14 órán át, hogy soha egyetlen képet sem ad el, senki! Ők az igazi hősök. És az emberek most kezdik megérteni, hogy ez a történet egészen hihetetlen, döbbenetes, mert azok a képek, amik akkor senkit sem érdekeltek, megváltoztatták a világot. Ha már festőkről beszélünk, elmesélek még valamit: Jéricault, aki szintén nagyon fiatalon halt meg, és aki szintén nagyon tehetséges volt, hogy igaz képet tudjon festeni, holttesteket szerzett a műtermébe, melyek ott rothadtak el nála, ha elkap tőlük valami betegséget, belehal. Ez is egy őrült volt. Na, ő csinált egyszer egy 7-szer 5 méteres képet., a Meduza tutaját. Ezt a képet senki nem tudja megvenni, sem az egyház, a régi nagy mecénás, sem a hercegek, sem a képeket vásárló műgyűjtők, egyszerűen azért, mert senki sem tud mit kezdeni a lakásában egy 5-ször 7 méteres festménnyel... Ez maga a tiszta őrület. De Jéricault, Lautrec, Van Gogh, ezek szentek, csodálatra méltó emberek, igazi hősök, a 19. század igazi hősei. Nahát, szerintem ezért fordul annyira az érdeklődés a 19. század festői felé.

Talán ők az utolsó festőgeneráció, amit még ismer és be is fogadott a nagyközönség. Nem játszott szerepet a témaválasztásában az is, hogy mostanában hirtelen megint szüksége lett a filmnek a festők látásmódjára?

Nagyon kevés dolog maradt, amit a filmesek csodálhatnak, sőt, amit az emberek csodálhatnak. Még az amerikai filmekben is kik ma a hősök, még a gonosznál is gonoszabbak.

Önnek ennyire fontos megtalálni a hőst?

Szerintem mindenkinek fontos. Azon a napon, amikor nem lesz mit csodálni az embereknek, vége a világnak... Azért választottam őt, mert csodálatosnak embernek tartom.

A forgatókönyvet is Ön írta, hogyan készült fel rá?

Elolvastam mindent, amit franciául el lehet olvasni róla, egész kis könyvtárra valót, de különösen a levelezését.
Eleinte nem akartam megcsinálni a filmet, úgy gondoltam van már róla egy jó film, John Hustoné, minek újra megcsinálni. De egyrészt rábeszélt a producer, egy magyar származású hölgy, aki Ménégoz úrhoz ment feleségül, aki a Films du Losange nevű producer cég vezetője, amely egy független cég, és olyan rendezők filmjeit készíti el, mint Rohmer, Wenders, Wajda, Schroeder..
Másrészt kiderült a levelekből, hogy Lautrec egészen más fajta ember volt, mint amilyennek az amerikai film mutatja, és a története is egészen más történet, mint a köztudatban él. Abban boldogtalan volt a szerelemben, pedig ez nem igaz, abban szakított a családjával, holott egyáltalán nem szakított vele, stb. A levelezéséből, az 500 levélből egy egészen más, egy fantasztikusan nagyvonalú, tiszta embert ismertem meg, aki soha egyetlen levelében sem panaszkodott...

Nem is próbálta a filmen reprodukálni a képeit, ami az összes festő-film kínos pillanata?

Láthatók a filmen a képei, de csak a képei. Szemérmességből nem mutattam meg őt festés közben nem tudtam volna elképzelni egy hamis kezet, ami se nem Lautrec-é, se nem Régis-é, viszont hamis Lautrec-képeket fest. Ezért van a filmemben mindig a másik oldalról mutatva a kép.

Legközelebb is hőst fog választani a filmjéhez?

Nem kéne beszélnem róla, de a következő filmem a színházról fog szólni, a színház világáról, és igen, abban is lesz hős.

Roger Planchon: Lautrec (1998)
Roger Planchon:
Lautrec (1998)

62 KByte

107 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap