Surányi Vera: "...A korszak többet jelent nekem, mint bármi, amit egész életemben csináltam..."
Berlini beszélgetés Kőniger Miklóssal

1979-ben hagytad el Magyarországot. Mivel foglalkoztál előtte, mit hagytál magad mögött ?

Engem soha semmilyen főiskolára nem vettek fel, pedig nem keveredtem bele semmilyen politikai áramlatba, mindig kívülálló voltam. Pantomimesként kezdtem Regős Pálnál, bár mindenképpen színész akartam lenni. Négyszer vagy ötször jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Abban az időben az ilyenfajta figura, mint én, nem volt divatban, lehet, hogy ez volt az oka... De végül is örülök, hogy másképpen alakult az életem.

És a pantomimet, a táncművészetet sem folytattad tovább?

Nekem a tánc és a pantomim nagyon sokat jelentett, nagyon érdekes kifejezési eszköznek tartottam. Jó adottságom, mimikai készségem volt hozzá, de mindig úgy éreztem, hogy ez a műfaj behatárol engem, én annál többet szerettem volna kezdeni az életemmel.

A tánc sokfajta lehetőséget hordoz magában...

Igen, csak én alapvetően nem vagyok táncos alkat. A táncos világnak mások voltak a követelményei akkor, mint amit én nyújtani tudtam. Ezt a szakmát nagyon fiatalon kell kezdeni, hat-hét éves korban és akkor engem nem is vettek volna fel, nem voltam az a klasszikus balett-alkat, ami akkor domináns volt. Akkor nem voltak még táncszínházak, hempergő színházak, vagy Petőfi Csarnok... Csak a Pécsi Balett volt. Hosszabb ideig felléptem ugyan mint pantomimtáncos, aztán valahogy ez már nem jelentett olyan sokat számomra... Ha az ember a megszállottságának megtalálja az alapjait, az egy szerencsés dolog az induláshoz. Ez az alap, úgy érzem, a mai napig hiányzik... Vonzódtam a művészetekhez, de ha nincs rá mód, hogy műveljük, legalább tudósítani kell róla. Akkor kezdtem tánckritikákat írni, elképesztő lapoknak, olyanoknak, mint például a Néző, vagy a Táncművészeti Értesítő. Közben kaptam kisebb-nagyobb szerepeket játékfilmekben. Többek között Sándor Pál első filmjében, a Három történet a romantikáról címűben. Ő nagy fantáziát látott bennem, de aztán soha többé nem jelentkezett, elfelejtett. Játszottam Bacsó Péter Nyáron egyszerű és a Szerelmes biciklisták című filmjében. Aztán Keleti Márton kért fel, hogy szerepeljek a Szerelmi álmok-ban. Tudod milyen nagy megtiszteltetés volt ez akkor! Simor Erzsivel ültünk a trónon, én mint VI. Ferdinánd és Kálmán Gyuri a besúgó... Nekem felért egy Oscar díjjal. Repültem hazafelé...Ja igen, a Tanúban is feltűnök...
Putti Lya
Putti Lya

91 KByte
Ráday Imre
Ráday Imre

58 KByte
Meg lehetett élni ebből?

Á sose...Egyszer megfogalmaztam itt egy német barátomnak: szegénynek születtem, szegényen éltem és szegényen is fogok meghalni...

Jó, hát pénzed nem volt, de abban az időben másnak sem volt, viszont mindig azzal foglalkoztál, amivel akartál. Mégis szűknek érezted a határokat. Miért mentél el 1979-ben az országból ?

A világot látni kell! Elég csak Hatvany báróra gondolnunk, aki támogatta és ösztönözte a művészeket, hogy menjenek Párizsba, Londonba...És én kíváncsi voltam.. Aztán meg aki úgy érzi, hogy kívülálló az országban ahol él, annak el kell menni. Sosem tartottam magamat művésznek, csak kreatív embernek... Az a furcsa érzés tört rám, hogy valamit tartogat még számomra a sors... Akkor még nagyon nehezen lehetett külföldre menni. Voltak, akik számára nyitva volt a határ, de csak keveseknek. Nekem pedig a legnagyobb álmom az volt, hogy világot lássak... Istennek hála, volt egy csodálatos barátom, neki köszönhetem, hogy itt vagyok Berlinben, úgy hívták: Máriássy Judit. Judit egészen közelálló jó barátom volt, rajongtam érte. Talán már el szabad mondani, hogy ő írt levelet Grósz Károlynak az érdekemben. A levél után Grósz Károly behívatott a Pártközpontba, ahol életemben nem voltam azelőtt, nem voltam sem párttag, sem KISZ-tag soha. Grósz rámutatott az asztalra, ahol egy paksaméta állt, és azt mondta: látja Königer úr, azok mind feljelentések maga ellen, hogy maga disszidálni akar. Én mégis hozzájárulok, hogy elhagyhassa az országot. Berlin sohasem jutott eszembe. Véletlen, hogy éppen itt ragadtam. Minden magyarnak Párizs volt az álma, én is oda indultam, de útközben kiderült, hogy már nem várnak ott. Berlinbe értem, eredetileg innen akartam vonattal tovább menni. Akkor az volt a szabály, hogy az első helyen Nyugaton le kellett jelentkezni. Mivel Párizsban már nem tudtam volna hova menni, maradtam Berlinben. Nem szeretnék politikáról beszélni, mert gyűlölöm a politikát, de furcsa módon itt jöttem rá, hogy tudatosan elkötelezett baloldali ember vagyok.

Berlinben hogy kezdődött az élet?

Ott kezdődött, hogy egy szót sem tudtam németül. Aztán egy ismerősöm elvitt egy művészközvetítőbe, csináltak rólam fotókat, tanultam németül. Kezdtem megbízásokat kapni epizódszerepekre. Itt Németországban közel harminc filmben játszottam. Rendeztem két filmet is, hét forgatókönyvet írtam, amelyekre soha nem kaptam pénzt: Úgy éreztem, hogy vannak lehetőségeim, voltak, akiknek imponált az, amit magammal hoztam Magyarországról. És az, hogy nem átlagos az arcom, bizonyos mértékig érvényesült a filmes világban. Pedig volt olyan magyar filmrendező, aki azt vágta a fejemhez, hogy "ezzel az arccal maga nem jut semmire. Ilyen arccal nem lehet megjelenni a vásznon ".

Miért, milyen az arcod ?

Hát nem hétköznapi. Nem is tudom... furcsa, de hát ez van, ezt kell szeretni. Egy német rendező azt mondta: ide figyelj, olyan fotogén arcod van, hogy azt fejezel ki vele, amit akarsz. Neked szöveg sem kell. Ez jó, gondoltam, mert a némafilmeket imádom... Néha a szerencse is a kezemre játszott. A nyolcvanas évek elején a Chicago című musical bemutatóján a hátam mögött valaki rám szólt: nem volna kedved egy filmfőszerepet eljátszani ? Meg voltam döbbenve. Akkor még volt névjegykártyám, ma már nincs. Odaadtam neki, és tényleg felhívott. Megkaptam a Koncert a jobbkézre című film főszerepét Michael Bartlettől, egy akkor elsőfilmes amerikai rendezőtől, ami számtalan filmfesztiválon aratott nagy sikert. Furcsa, tragikus film volt, a hibáival együtt kell szeretni, mint minden első filmet. Egy berlini utcaseprőt játszottam, aki egy utcai lakásban rettenetesen magányosan él. Annyira egyedül van, hogy beleszeret egy kirakatbábuba, ellopja és hazaviszi. Zay László írt róla egy csodálatos cikket. Ha minden sikerül, áprilisban vagy májusban játszani fogja az Örökmozgó. Így kezdődött, aztán mindenféle gyengébb és jobb filmekben kaptam epizódszerepeket...
Alpár Gitta
Alpár Gitta

46 KByte
Gaál Franciska
Gaál Franciska

53 KByte
Peter Lorre
Peter Lorre

48 KByte
Szóval pályádat elsősorban színészként kezdted Berlinben...

Igen. Nagyon sok, érdekes rendezővel dolgoztam együtt.

Például ?

Játszottam Peter Lichtefeld filmjében (Zugwögel...einmal nach Inari - A vándormadarak Inariba vonulnak) vagy például Oskar Roehler Silvester Countdown című filmjében. Mindkét filmet most vetítette az Örökmozgó az Új német filmek sorozatban. Dolgoztam Sőth Sándorral és Bódy Gáborral is, de elsősorban németekkel, többségüket nem ismerik Magyarországon.

Ma is ambicionálod a színészi karriert ?

Ha olyan feladatot kapok, amiben látok fantáziát, akkor igen. De a filmkészítés is érdekel. Csináltam két filmet, 1990-ben az Illúziók piros esernyővel, egy berlini magyar származású táncos különleges életútjáról. Ez egy életrajzi film, koprodukcióban készült a Fiatal Művészek Stúdiójával egy eléggé ismert transzvesztita sztárról, Kióról. Aztán a következő évben megcsináltam a Haláltáncot. Mindkettőt bemutatta a Magyar Televízió.

Mikor kezdődött az a mániád, hogy a húszas-harmincas években Berlinben befutott magyar színésznők, színészek relikviáit, dokumentumait, fotóit gyűjtsd?

Talán öt évvel ezelőtt a magyar színház kritika rettenthetetlen alakja, enfant terrible-je, Molnár Gál Péter felhívott telefonon, és valami adatot kért Bárdos Artúrról... Ez volt az első indító ok. Úgy éreztem, ha már Berlinbe vetett a sors, legalább tudjam, mi történt itt. Másfelől mindig is izgattak a húszas-harmincas években készült filmek. A szomszédomban lakik az a filmrendezőnő, aki Lya de Puttiról (Lya de Putti harmadik élete) készített filmet. Áthívott. Teljesen belelkesültem a témától. Akkor írtam erről a Filmvilágba is. Aztán meglátogattam Johannes Zeilingert, azt a sebészorvost, aki véletlenül éppen abba a lakásba költözött, ahol Lya de Putti élt berlini évei alatt, és aki szinte szerelmes lett az egykori színésznőbe. Hatalmas gyűjteménye van. Ott töltöttem egy egész délutánt, és teljesen el voltam ájulva. Csak úgy potyogtak ki a fotók a mappákból, be sem voltak bekeretezve. Hihetetlenül gazdag anyaga volt. Amikor este tizenegykor hazaértem, felhívtam MGP-t, és mondtam neki: Péter ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de én még életemben ilyet nem láttam. Úgy éreztem, mindenképpen be kell mutatni ezt az anyagot Magyarországon, mert elsősorban mindig Magyarországra gondolok. Hát így kezdődött... Én ezzel a korral öt éve foglalkozom megszállottan. Kutatásokat végzek, a hétvégéimet a bolhapiacon töltöm, könyvtárba járok, jegyzetelek, írok kézzel és ceruzával...mivel nincs se komputerem, se videóm... Thomas Mann írta valahol, amivel mélyen egyetértek: aki a múltját elfelejti, annak nem lesz jövője sem. Hát ezért csinálom ezt a dolgot, és talán ez magyarázza, hogy ezeknek a különleges sorsú, tüneményes embereknek a relikviáit gyűjtöm. Ez az én életemet is egy kicsit teljesebbé teszi. Nekem öröm, hogy ezeknek a csodálatos embereknek, művészeknek összegyűjtöm az emlékeit. Harminchat évig éltem Budapesten, és húsz éve itt. Ez egy állandó kettősséget jelent. Furcsa mániámmá vált, hogy ezeket a művészeket még be kell mutatni Magyarországon, fel kell idézni művészetüket. Ezt legbelső kötelességemnek is érzem.

Miért olyan fontos számodra, hogy a húszas-harmincas években Berlinben híressé vált magyar sztároknak emléket állíts?

Szeretnék egyértelmű választ adni, de inkább onnan indítanám, hogy a magyaroknak van egy nagyon rossz tulajdonságuk. Gyorsan felejtenek. Gondoljunk csak Bársony Rózsira, Dénes Oszkárra, Verebes Ernőre vagy Alpár Gittára, akit 1991-ben láttam is, amikor a Berlinálén megkapta az Arany Medve díjat. Tolókocsiban tolták ki a repülőtérről, földig érő hófehér perzsabundában, mint egy királynőt... Az ő hatalmas szerelme, később férje Gustav Fröhlich volt. Ők voltak az álompár. 1933-ban Hitler és Göbbels fogadást adtak, meg volt hívva rá az egész világ. Az álompár is ott volt. Amikor a bemutatkozásra került a sor, Fröhlich bemutatkozott, a titkár pedig odament Gittához, és azt mondta neki: maga maradjon, magát nem kérjük... Amikor a fogadás végén mindenki felállt, hogy elénekelje a Horst Wessel című dalt, Gitta ülve maradt. De másnap menekülnie kellett Berlinből. Ez 1933-ban volt. A lánya talán él még Amerikában, Fröhlich Julika, meg kellene keresni...Ezek az emberek különleges életutat éltek meg. Engem főképp azok érdekelnek, mintegy ötven-hatvan ember, akik 1933-ig dolgoztak Berlinben, aztán bejött a szörnyűség... Ezekről az emberekről ma már senki sem tud, pedig igenis tudni kell róluk. Sikert hoztak Magyarországnak, mert ők mindig is magyarok voltak.
Szőke Szakáll
Szőke Szakáll

54 KByte
Eggerth Márta
Eggerth Márta

75 KByte
Bársony Rózsi
Bársony Rózsi

42 KByte
Filmmel, színházzal, vagy mindkettővel foglalkozol?

Elsősorban filmmel. Szerelmese vagyok az UFA filmgyártásnak, ami elképesztően izgalmas lehetett. Meglepő, hogy a hatvanas években megjelent lexikonokban nem hangsúlyozzák, sőt inkább elhallgatják ezekről az emberekről, hogy sikert hoztak nekünk Berlinben. Érdekelne, hogy miért? Hiszen ők igazi sztárok voltak, a filmjeiket Moszkvától Párizsig mindenhol vetítették. Tudjuk például, hogy Sztálin kedvenc színésznője Gaál Franciska volt, éjszakákon át nézte a filmjeit. Dehát azt is tudjuk, hogy minden diktátor szerette a filmeket, és mindegyiknek volt kedvence...Göbbels például behívatta Fritz Langot a hatalomátvétel napján, teljhatalommal akarta felruházni a filmgyártásban. Fritz Lang maga írja le, hogy mennyire remegett és reszketett ettől a beszélgetéstől. Aztán egy nap haladékot kért a program és a tervek összeállítására. Folyt róla a víz, amikor kijött a megbeszélésről. Aztán felhívta a barátnőjét, kérte, hogy hozzon neki pénzt. Már haza sem mert menni, hátha figyelik. Aztán kiment a pályaudvarra, kért egy jegyet Párizsba, és még aznap felült az első vonatra.

Gondolom már te is gazdag anyagot szedtél össze. Pontosan kik azok a színészek vagy színésznők, akiknek fotóiból, dokumentációiból, plakátjaiból sikerült anyagot gyűjtened ?

Nehéz lenne elsorolni, de például Gróf Esterházy Ágnes némafilm színésznő, Ráday Imre, aki az első, még némafilm Csárdáskirálynőben Bónit először játszotta. Várkonyi Mihály, egy filmben játszott, Mindszenthy Mária, aztán Bánky Vilma, aki szintén csak egy filmben szerepelt, aztán elment Amerikába. Vagy Verebes Ernő, Szőke Szakáll, Halmay Tibor, Bulla Elma, Peter Lorre, Darvas Lili, Makay Margit sorolhatnám sokáig. Abban az időben Berlinnek nagy vonzereje volt, és nem elhanyagolandó részlet, hogy a magyar filmszínészek tudtak nyelveket. Németországban senkit sem zavart, ha egy színész akcentussal beszélt, sőt sármosnak találták. Így futott be a zseniális Eggerth Márta, a csodálatos Alpár Gitta, aki a Staatsopernek tagja volt, és utána váltott át az operett világára. Németországban két filmet forgatott, még lemezem is van tőle. Aztán Gaál Franciska, aki pokolian népszerű filmsztár volt. Bársony Rózsi és Käthe von Nagy, Tasnády-Fekete Mária... Géczi von Barnabás, akiről Bismarck azt mondta, hogy az ötórai tea Paganinije, aztán Lehár Ferenc, aki szintén elképesztően népszerű volt... Fényes Szabolcs. Ezeket az embereket fel kell kutatni, és kiállítást kell csinálni az életművükből Magyarországon.. Csak ezért gyűjtöm ezeket az anyagokat. Berlinben a film százéves ünnepe alkalmából kiállítást rendeztek az UFA történetéből. Soha életemben nem fogom elfelejteni! Az a minta számomra. Tízszer voltam ott, és annyira lehengerlő volt, annyira hatott rám, hogy mai napig érzem a hatását. Most láttam Leni Riefenstahl életmű-kiállítását, ami szintén lenyűgöző.

Mégis mi az, ami téged ebben a korban különösen vonz, mi az, ami hiányzik neked a mai világból, mi az, amit ott találsz meg a húszas-harmicas évek Berlinjében ?

Hát lehet, hogy ez így van... Amikor azt mondtad, hogy a Goethe Intézetben megrendezett Lya de Putti kiállításnak volt valami meleg kisugárzása, hát ez az, ami nekem hiányzik a mai világból. Ennek a kornak a szépsége, frivolitása, az elképesztő tehetsége. Zseniális portréfotósok voltak. És hogy tudtak fotózni! Volt egy Balázs nevű, akiről még nem tudtam kideríteni semmit. Nagyon értett hozzá, hogyan kell egy színésznőt fotózni. De voltak rendkívüli zenészek is. Például Edith Lóránd hegedűművész. Férfi zenekara volt, és ő volt a zenészek között az egyetlen nő. Ez a korszak többet jelent nekem, mint bármi, amit egész életemben csináltam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhetem őket. Németországban rengeteg filmimádó van, és elképesztő filmes dolgokat, gyűjtenek. Az orvosnál töltött délután után levelet írtam Magyar Bálintnak és a Goethe Intézetnek. És sikerült. Megcsináltuk a Lya de Putti emlékkiállítást - Reményi József Tamás és Komjáthy Anna segítségével - a Goethe Intézet kávézójában. Ez a gyűjtemény, amelyet csak részben állítottunk ki, a magyar filmtörténet része.

1999. február

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap