52 KByte

Hujber Ferenc még főiskolásként kapta meg Salamon András Közel a szerelemhez című filmjében Karcsi, a vidékről származó jólelkű rendőr szerepét. A film nagyon kedvező fogadtatást kapott mind a nézők, mind a szakma részéről. Most, hogy már szerepeltél filmben is, mit gondolsz, egy filmszínésznek más tulajdonságokkal, kvalitásokkal kell rendelkeznie, mint egy színpadinak, vagy egyszerűen csak elég, ha az ember itt is, ott is tehetséges? Igazából, tehetségesnek kellene lenni itt is, meg ott is, ezt is meg kell tanulni, meg azt is. Ám mégis teljesen más a kettő. Másra kell figyelni a színházban, és másra a filmnél. A színpadon hangsúlyosabb lehet a hangos beszéd, fontosabbak a nagy gesztusok, míg a filmnél nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy "ne mocorogd szét a jelenetet". Nem léphetsz kívül például egy adott jelen, mert akkor már kimentél a képből. Olyan dolgokra kell figyelned, amire a színpadon nem, hiszen ott nem fordulhat elő. A fő különbség, hogy a színpadon az embernek "ott és akkor" kell aurájának lennie, a filmvászonról pedig "le kell jönnie". Célszerű lenne-e, és egyáltalán lehet-e ezt külön oktatni? Nem tudom. Magyarországon eddig az volt a természetes, hogy megnézték az embert a színpadon, s ha tetszett, elhívták filmezni. Ezzel szemben külföldön a filmszínész — például a filmbéli partnerem is — filmszínészként van elkönyvelve, aki alig lát (ha egyáltalán lát) színpadot. Ott az a nagy luxus, hogyha valaki ezek után színpadra megy. Akkor derül ki esetleg, hogy bár filmen nagyszerű színész, fényképezhető, iszonyú szép tekintete van, valamitől sármos, megveszik, iszonyúan jól van vágva, a színpadon viszont egyszerűen csak meg kéne jelennie, és az meg már nem megy. Nem véletlenül mondják, hogy vágóasztalon bárkiből lehet jó színészt csinálni, ez sajnos nagyon sokszor tényleg így van. Ha Magyarországon is külön működne a kettő, akkor te melyiket választottad volna, vagy most melyiket választanád? Nem választanék, mind a kettőt csinálnám. Imádom ezt is, azt is. Egyrészt számomra összetartozik ez a két dolog, másrészt pedig mindkettő kihívás. Ugyanúgy feladat egy szinkron, vagy akár egy színpadi mellékszerep. Mindent a lehető legjobban kell megoldani. Tehát jó így, hogy nincs a kettő szétválasztva? Igen. De ezt a szükség is így hozza. El se tudom képzelni, hogy Magyarországon valaha is másképp legyen. Az luxus lenne nálunk. Egy forgatáson a rendezővel vagy az operatőrrel fontosabb megtalálni a hangot? Hűha, most nagyon nehezet kérdeztél. A rendezővel vagy az operatőrrel? Igazából a rendezőnek kellene elmondania, hogy milyen karaktert szeretne látni tőled, az operatőrnek pedig, hogy mitől fogja ő azt látni, amit én csinálni szeretnék. De lehetsz akár a világ legjobb színésze, ha rosszul fotóznak, akkor bármit csinálsz, rossz leszel. Emellett a kis apró trükkök is fontosak és nagyon sokat tudnak segíteni. Például a forgatáson kezdetben rengeteget hunyorogtam, mire a rendező egyszerűen csak annyit mondott hogy ne hunyorogjak, a sok fény ellenére is nyissam ki rendesen szemem, mert akkor lesz jó. És tényleg. Hogyan talált rád Salamon András? Felhívták a figyelmét az osztályunkra, ezért behívott minket a válogatásra. És egyszer csak engem választott ki Karcsi szerepére. Ezen persze mindenki csodálkozott Miért, mert kezelhetetlen vagy? Nem, hanem mert egy "nagy gengszter" voltam, és nem egy tiszta, ártatlan fiú. Salamon azonban csak állt, és közölte, hogy ő akkor is engem választ. Miben látott téged? Semmiben, csak a válogatáson. Kaptunk egy szöveget, azt kellett felolvasni. Tarkopaszon állítottam be a válogatásra, nem lehettem valami bizalomgerjesztő külsejű ember, ennek ellenére megláthatott bennem valamit, ami miatt én kellettem neki. Csak aztán előjöttek a szokásos félelmeim, és mondtam, hogy nem, ebből biztos nem lesz semmi. Tudod, ilyenkor kisebbet zuhan az ember, ha nem sikerül. De azért tudtad, hogy menni fog? Nem, nem tudtam. Nem ismertem még a filmezés technikai részét, és azt sem tudtam, hogyan fogok mutatni a filmvásznon. Csak abban voltam biztos, hogy meg tudnám csinálni ezt a fiút. Szerencsés, ha a filmbeli partneredhez az életben is kötődsz érzelmileg, vagy inkább csak megnehezíti a munkát? Könnyíti már csak olyan szempontból is, hogy könnyebben meg tudod beszélni vele, hogy például mit szabad, mi az a határ, ameddig el lehet menni. Pontosan emiatt sokkal szabadabban, önfeledtebben létezel és dolgozol mellette, mert már nem kell "disztingválnod". Tehát már olyasmiket is meg mersz csinálni, amiket adott esetben nem mernél olyan valakivel, akit nem ismersz. Ha egy filmben, vagy akár színpadon két ember szerelmest játszik, akkor van egy határ, ameddig az ember visszahúzza a saját auráját, hogy a másik belejöhessen. Ezen a szűkebb aurán van egy olyan pont, amelyen már csak az érzelmi, vagy akár a szerelmi kötődés léphet át. Ekkor már olyan szinten vagy a másikkal, hogy bármijébe belegyalogolhatsz, és az áthághatatlan határokat is áthághatod, mert ő azt elfogadja. Így volt ez Tsuyuval is, eljutottunk arra a szintre, hogy a szerelmesek tökéletes intimitását már nem esett nehezünkre eljátszani a filmben, egyáltalán nem volt kínos. Mennyire viseli meg ez az embert? Mennyire dúlja fel a lelkivilágát, amikor el kell játszania, hogy szerelmes valakibe, és egy kicsit tényleg az is lesz? Nézd, ez úgy van Elmondom, hogy nálam ez hogy van, szerintem ezt úgy jó csinálni, vagy legalábbis én csak úgy tudom elképzelni, hogy ha elkezdesz próbálni valakivel, akibe szerelmesnek kell lenned, akkor elkezded rettentően figyelni. Megpróbálod a negatív, számodra nem tetsző dolgokat kizárni belőle, s a szimpatikus, kedves, neked tetsző jó tulajdonságokat felfedezni benne. Elkezded figyelni, és elkezdesz keresgélni benne. Nem azt mondom magamban, hogy hát ez nem tetszik rajta, az sem, meg hogy úgy sem kellene nekem az életben. Nem, megpróbálsz úgy gondolni rá, minthogyha ő tényleg az lenne. Ezt pedig úgy tudod elérni, ha tényleg felfedezel olyan dolgokat, amik tetszenek neked, amik jók. Ezekbe tudsz belekapaszkodni, ezeken a kis kapcsokon keresztül éred el a másikat. Lehet, hogy valakiben csak a haja tetszik, akkor odaszősz egy szálat; lehet, hogy valakinek a mosolya, akkor oda szősz egy szálat; lehet, hogy egyszerűen csak a járása, vagy ahogyan nézni tud, akkor oda szövögetsz egy-egy szálat. Beszélgetés közben megtetszik valami a lelkéből, még egy szállal közelebb jutottál hozzá. S ezeken a kapcsolódási pontokon szép lassan átfolysz a másikba, és ő is átfolyik beléd. Az adott pillanatban a színpadon, a kamera előtt hirtelen előjönnek ezek a szálak, hiszen ezeket már megtaláltad, megtanultad, megérezted a másikban. Tudod már, hogy ha szerelmes lennél, hogyan lennél szerelmes belé És akkor tényleg, nem hazudok, tényleg szerelmes leszel. Ez a szerelem csak arra az időre szól, amíg tart a játék? Igen, bár néha úgy érzed, hogy tovább is. Ezért olyan nehéz egy próbafolyamat vagy forgatás után visszaállni a régi kerékvágásba. Nagy türelmet igényel Utólag egy ilyet hogy dolgoz fel egy színész? Nehezen. Nem véletlen, hogy sokszor végül tényleg összejönnek a szereplők. Szóval, nagyon nehezen teszik helyre ezt a szituációt a párok magukban. És még kifogásolni sem lehet, hiszen ők ott tényleg komolyan szeretik egymást. Azt gondolom, a színészetben ahhoz kell a legnagyobb bölcsesség, hogy a játék vége után az ember a helyére tudja tenni a dolgokat. Hogy tudjad azt, hogyha lemész a színpadról, még olyan állapotban vagy, hogy megsimogatod a másikat, vagy magadhoz húzod és megöleled, de tudod azt, hogyha kilépsz az ajtón, teneked egy másik életed van. Én azt tarom nem jó színésznek, illetve a nem jó színészi állapotnak, aki nem tud váltani, nem tud kiszállni ebből. Sok konfliktus származott már abból, hogy valaki valamilyen szerepével oly mértékig azonosult, hogy elkezdett a szerepbeli énjeként viselkedni a civil életében is. Kialakult benne egy másik, általa eljátszott személyiség, és ezt képtelen volt kiszűrni magából; a szerep eluralkodott rajta, mint személyiségen. Egy színész a próbafolyamat alatt természetesen átalakulhat azzá az emberré, akit játszik, de nem szabad úgy maradnia. Fel kell vállalni, hogy egy időre kialakul benned egy másik személyiség, de utána ki is kell löknöd magadból. Karcsinál nagyon könnyű volt, mert akkor sok olyan dolog volt a bennem, aminek nagyon jót tett, hogy a Karcsi figurától állandó megerősítést kapott. Hiszen nem is olyan régen én tényleg egy ilyen naiv, tiszta legényke voltam. Mondtad, hogy sokan úgy mennek oda hozzád, hogy szinte teljesen azonosítanak Karcsival, úgy vettem észre, mintha ez bántana téged. Pedig óriási elismerése a hiteles színészi alakításodnak, másrészt természetes reakció is. Nem, nem bánt. És tényleg természetes. Az alap pedig tényleg az, tehát Karcsi. Az hozott anyag. Többen kérdezték már tőlem, hogy csak eljátszom-e a vidékit, vagy tényleg vidéki vagyok. A vidéki embereknek van egy olyan tulajdonságuk, ami mindig és mindenhol megkülönbözteti őket a többiektől, az hogy nyíltabbak, és sokkal több minden meglátszik rajtuk, a viselkedésükön, azon hogy mire hogyan reagálnak. A vidéki embernek nincsen álarca, a pestinek általában van. A pesti embereknek megvan az a zseniális tehetségük, hogy olyan álarc mögé tudnak bújni, úgy tudnak nézni üres arckifejezéssel, hogy nem veszel észre rajtuk semmi visszajelzést. Egyébként hihetetlen nehéz megszokni, hogy nem otthon vagy, nem azok a barátaid, új kapcsolatokat kell teremtened, egész egyszerűen meg kell tanulnod újra járni. Jobban előjön a tehetség? Igen, igen. Pontosan az hozza ki. Az ember kénytelen a legtöbbet, a legjobbat, a szükséges tehetséget kihozni magából, mert különben elsétálnának mellette a lehetőségek. Egy teljesen idegen környezetbe bekerülni olyan, mintha gyerekként kerülnél be valahová. Azt kell megtanulni, ami másnak természetes. Ezen kívül azt is nehéz megszokni, hogy ilyen rengeteg ember van egy helyen. Te szombathelyi vagy, az sem olyan túl kicsi város. Igen, Szombathelyen laktam, az sem kis város, de Budapestnél mégiscsak sokkal kisebb. Ott például végig tudsz menni úgy az utcán, hogy nem ütközöl bele senkibe. Közlekedési dugók sincsenek. Mész a városban tizenöt percet, és már kint is vagy a zöldövezetben, ahol tudsz biciklizni. Azért ez nagyon megnyugtató dolog. Nekem egy idő után ugyan borzasztó unalmas lett, mert én szerettem a sürgés-forgást. De ez akkor is óhatatlanul nyomot hagy az emberen, egész egyszerűen meglátszik rajta. Hogy kerültél Pestre? Szakmunkásképző iskolában voltam szakácstanuló, ott végeztem szakácsként, utána elmentem szállodába dolgozni. Közben felléptem - mindig erről álmodoztam -, játszottam színjátszó körökben is. Nagy nehezen azt is kikönyörögtem magamnak, hogy eljöhessek a fővárosba egy színiiskolába. A szüleim fizették a tandíjat, én pedig a Madách Színházban dolgoztam kellékesként. Aztán elvégeztem a Főiskolát. Elsőre felvettek? Igen, húsz évesen. Most jól érzed magad? Igen. Lételemem a játék. Ha nem csinálhatnám, biztosan megint elkezdenék hülyeségeket csinálni. Folyamatosan játszanom kell. De szerintem ezzel mások is így vannak. A színészet szerintem, legalábbis nekem, kifejezetten terápia. Annyi minden felgyülemlik az emberben, hogy ki kell játszania magából. A színház arra is nagyszerűen alkalmas, hogy elfoglald magad. Ha nem csinálnád, rosszul lennél, és biztosan hogy kitalálnál magadnak valami pótcselekvést. Az pedig sokkal rosszabb lenne. A film sokat változtatott rajtad? Nem, a film egy olyan állapotban kapott el, amit már nagyon-nagyon szerettem volna kibeszélni magamból A színészi játékod változott? Borzasztóan sokat tanultam a filmről, magáról a filmezésről. Azt gondolom, hogyha most belecsöppennék egy filmbe, már egy pillanat alatt tudnék váltani, tehát megint abba az idegállapotba tudnék kerülni, ami egy ilyen forgatáshoz kell Az persze más kérdés, hogy engednék-e, hogy úgy csináljak sok mindent, ahogy azt ebben a filmben megszoktam, mert itt azért voltak nekem kívánságaim, lehetőségeim. Vannak azonban olyan rendezők, akik nem szeretik vagy kifejezetten gyűlölik, hogyha a színésznek más köze is van a filmhez, azonkívül, hogy játszik benne. Karcsi szerepére hogyan készültél? Volt egyáltalán időd felkészülni? Nem, nem készültem, egyszerűen elkezdtük. Andrással azonban sokat beszélgettünk előtte. Ez volt a tulajdonképpeni felkészülés. Ahogy beszéltél a forgatásról, úgy tűnt, mintha a magyar filmeknél a színésznek az összes energiája a technikai és gyakorlati dolgokra menne el. Hát igen. Kérdezted azt, hogy negyedszerre meg lehet-e csinálni ugyanúgy egy jelenetet. Meg, csak éppen el kell játszani. És nem nagyon engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy csak úgy rögtönözz. De ez nem rossz, mert ad egy nagyon erős technikai biztonságot. Jobb lennél, ha megengedhetnéd magadnak, hogy csak úgy rögtönözz? Valószínűleg mindannyian jobbak lennénk. De nincsen összehasonlítási alapom. Most így forgatás után tudod még kívülről nézni a filmet? Persze. Ha valami hiba van a filmben, azt természetesen észreveszem, ahogy észreveszi egy átlagember is. De előfordult már, hogy egy civil barátom hívta csak fel a figyelmemet egy mindenki által észrevehető hibára (a mikrofon többször belógott a képbe), mert engem annyira lekötöttek a vásznon történő dolgok, annyira érdekes volt számomra a film. Amikor először láttad a filmet, mi volt a véleményed? Milyen volt látni magadat nagyvásznon, egy igazi nagy moziban? Sokkoló volt, nagyon sokkoló volt látni magamat. Féltem attól, hogyha végig én leszek a filmvásznon, egy idő után nagyon meg fognak unni, s emiatt már a film sem lesz izgalmas. Tudtam, hogy egy kivételével mindegyik jelenetben benne vagyok, tehát akárhogy vágják a filmet, elkerülhetetlen, hogy egész végig ott ne legyek a vásznon, mint ahogy egész végig ott is vagyok. Nem telik el úgy fél perc, hogy ne engem néznének. Képtelenségnek tűnt, hogy én ennyi időn keresztül érdekes és szerethető legyek ebben a filmben. Hogy egy másfél óra hosszáig állandóan képen lévő figurát meg ne utáljanak. Aztán kiderült, hogy mégsem képtelenség. Szóval biztos, hogy lesznek mélypontok, azonkívül, én nem voltam egész végig jó, tehát van, amikor jobb vagyok, máskor kevésbé. Ott a Filmszemlén először láttam a filmet. Ültem a lépcsőn, és néztem az embereket, és próbáltam eltűnni, vártam, hogy sötét legyen. Néztem a filmet, és közben tudtam, hogy ott ülnek az osztálytársaim, a szüleim, a barátaim, és még millió-egy ember, tömve volt a mozi. A film végén pedig le kellett mennem. Iszonyatosan féltem, és akkor valaki elkezdett brávózni, meg hujjogatni. Mindenhol van persze udvarias ünneplés, meg vannak a sztárok, akiket muszáj nagyon-nagyon szeretni, a közönség pedig megfelel az elvárásoknak. De az, hogy egy teljesen ismeretlen új arcot ilyen kitörő ovációval fogadjanak, az hihetetlen volt. Te meg csak ott állsz, zavartan toporogsz, és próbálsz valamit mondani, hogy például te azért nem voltál ennyire jó. Később azért megnyugodtál? A reagálások miatt nyugodtam csak meg. Vannak jó dolgok benne, tényleg jók, s ezekre úgy is reagáltak. Úgy gondoltad, hogy nem érdemelted meg ezt a lelkesedést? Ott, akkor még nem tudtam összehozni. Egyik pillanatban még ott vagy a saját félelmeiddel, görcseiddel, a következő pillanatban pedig ez a kitörő ováció. Azóta eltelt egy kis idő, és annyian mondták, hogy jó voltam. De az ember magában akkor se meri kijelenteni, mert fél. Jobb, hogy az ember így gondolkozik, mert amíg az ember alázatos, és úgy tud közeledni felé, hogy biztos, hogy jó? biztos hogy ?, addig nem lehet nagy baj. Így utólag van, amit másképp csinálnál? Nem csinálnék másképp semmit. De nem azért, mert nem lehetett volna jobban. Azért nem tudok úgy beszélni dolgokról, hogy mit csináltam volna másképp, mert nem ilyen a mentalitásom. Én nagyon hiszek most még abban, hogy velem úgy kellett történnie mindennek, ahogy történt, és nem történhetett volna másképp. Ha így játszottad a szerepedet, akkor így kellett, hogy játszd. Ennek a filmnek ilyennek kellett lennie. Lehetett volna sokkal jobb, és ezért dühösködhetsz is, de valamitől ilyen lett. Sikere van — sikere van, belekötnek — belekötnek. Annyira régen volt már a forgatás, azóta nagyon sok minden történt velem, más úton haladok már. Nem azon gondolkozom, hogy mi van, inkább azon, hogy mi lesz. Sokat változott a forgatókönyv még a forgatás közben? Persze, nagyon sok mindent változtattunk rajta. Egyébként hihetetlen, mik voltak, mialatt forgattuk ezt a filmet, hihetetlen. Ha nem lett volna olyan szeretetteljes a légkör, és nem szerettek volna annyira a film forgatása alatt, ahogyan szerettek, akkor meg se születhetett volna ez a film. Abban a pillanatban, ahogy beléptem a filmbe, ahogy elkezdtük a forgatást. Abban a pillanatban. Szóval ott voltunk, és engem szerettek. Mindenki Karcsinak hívott, Karcsi állj légy szíves a kamerának arra az oldalára, Karcsi figyelj, Karcsi így, Karcsi úgy. Én voltam a Karcsi. Az életben is kezdtél egy picit Karcsivá válni Igen. Engem tulajdonképpen ez a Karcsi szerep húzott ki a szarból. A főiskola harmadik évének a végén Mennyire azonosultál a szereppel? Én nem azonosultam ezzel a szereppel. Egyszerűen végre előjöhetett belőlem az, akit nem mutathattam meg a főiskolán egyetlenegyszer sem, amit őrizgettem magamban, amilyen valójában vagyok, az most kijöhetett tiszta erővel, mert már annyira vágyott, hogy kijöjjön, hogy az istenit, hát lássátok már meg bennem a jót is. A Főiskola negyedik évében, amikor a Filmszemlén megnézték a filmet a tanáraim, az osztálytársaim, akkor ámultak el, hogy én ilyen is tudok lenni. Mennyire kellett színészkedned, vagy egyszerűen csak hagynod, hogy a felszínre törjön Karcsi éned? Nézd, ha most bele akarsz húzni a csőbe, és arra akarsz kilyukadni, hogy azt mondjam ki, hogy igazából nem volt nehéz ezt a filmet leforgatni, mert csak magamat kellett adni, akkor ez így nem igaz. Már csak azért sem, mert meg kellett tanulnom, hogy hogyan is van ez az egész filmezés, erről fogalmam sem volt, hiszen addig csupán reklámfilmekben "játszottam". Ez nagyon nehéz. Képzeld el, amikor fölvesznek négyszer egy jelenetet, és a negyedikre neked ugyanúgy meg kell csinálnod, mint elsőre. Meg lehet csinálni? Meg. Szép lassan rászoktattam magam, hogy odamenjek a monitorhoz, és megnézzem, hogy mit csináltam. Igen, most így fordítottam a fejem, ez hülyén néz ki, akkor inkább fölnézek, lenézek, ott majd megpróbálok valami mást, hátha az nem néz ki rosszul. Visszamentem a kamera elé, és pontosan tudtam, hogy mit kell, hogyan kell, és azt is, hogy mikor milyen mozdulatokat tettem, mit mondtam. Egyszerűen ráéreztem. Az egyik kolléga, jó értelemben, mechanikus embernek nevezett, mert képes voltam hajszálpontosan mindig ugyanoda tenni valamit. A közeli és a távoli felvételnél egyaránt meg kell tudnod csinálni ugyanazt a mozdulatsort, függetlenül attól, hogy itt a kamera, ott a kamera, vagy amott a kamera. Egyformán jónak kell lenned itt is, ott is. Improvizálhatsz, de csak úgy, ha utána képes vagy megismételni ugyanazt. Mindig tudnod, érezned kell, hogy mit csináltál, hogyan mozdultál, állandó kontrollra van szükséged. A pozitív visszajelzések persze tovább erősítenek abban, hogy jól csinálod amit csinálsz. Időrendben forgattatok? Nem. A legelső felvételek között volt például az a jelenet, amikor be kell futnom a tükörrel a piacra, hogy lefordítsák a rajta lévő üzenetet. Mi a fontosabb, mit választanál: jó hangulatú forgatást vagy jó végeredményt? Melyik a fontosabb? Ha jobban belegondolok, tényleg nem biztos, hogy összefügg a kettő. Hogy melyiket választanám? A kettőt együtt. Nem akarok választani. Az élet majd eldönti. Ha ez lesz, elfogadom, ha az lesz, azt is elfogadom. Csak ne legyen egyikből se túl sok, mert akkor felborul az egyensúly. De a kicsi dolgok mindenképpen nagyon fontosak nekem. Minden napra kell valami, valami jó, valami kicsi jó dolog, amitől tovább tudom csinálni. Valami apró sikerélmény (vagy épp nagy), a lényeg, hogy a hosszú böjt után legyen valami. Ez a film számomra egy ilyen böjt utáni sikerélmény volt. A negyedik év végére teljesen kikészültem, nem volt semmi sikerélményem. Már az is kezdett megkérdőjeleződni bennem, hogy biztosan színész akarok-e lenni, de akkor jött a filmbemutató. Milyen utóélete volt a filmnek? Milyen kritikákat kapott? Sokan szerették a filmet, többen gratuláltak is. Volt negatív kritika is, de a legtöbb azért dicsérte. Elolvasom a kritikákat, kíváncsi vagyok a visszajelzésekre. Fontos, hogy miket írnak? Persze. Nem számomra fontos, hiszen én elismerem, ha valami jó, és azt is, ha valami rossz. De néha puszta rosszindulatból olyan légből kapott dolgokat képesek leírni, amin már tényleg csak röhögni lehet. Elég kínos és szomorú, hogy egyeseknek mi fontos egy filmből, és mi nem. Elkedvenítene egy jogos negatív kritika? Azt hiszem nem, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amit csinálok, az rossz-e vagy sem. S ha magamnak már beismertem, akkor már nem fog letaglózni az esetleges rossz kritika. A rossz kritika csak akkor készíti ki az embert, ha hazudik magának. Én pedig nem hazudok magamnak. Te is hasonlókat gondolsz a szerelemről, mint Salamon a filmjében? Még nem történt velem ehhez hasonló, de biztosan fog. Érzem. Egyszerűen ilyen alkatú ember vagyok. A film Karcsija is én vagyok egy bizonyos lelkiállapotban. Azóta persze változtam, történtek dolgok, de a lényeg nem változott, a gyökér változatlan. És hála isten, hogy a film előtérbe tudta megint hozni ezt. Egy kicsit félek is, félek attól, hogyha nagyon boldog leszek, már nem is akarom folytatni ezt a pályát. Most még itt keresem meg a "mindennapi betevőt", tehát az apró jó dolgokat, amitől érzem, hogy vagyok. De ha jön a nagy-nagy szerelem, akkor lehet, hogy felrúgok mindent, és a mindennapos stresszek, az állandó hisztéria, a beteg emberek látványa helyett (beleértve a tükörképemet is) boldog embereket szeretnék majd látni magam körül, a feleségemet, a gyerekeimet. Nem tudom, hogy akkor hogyan fogom ezt megélni, de érzem, hogy napról napra egyre érettebb, felnőttebb leszek. Valószínüleg mindig marad bennem valami gyermeki. De biztos, hogy a kor magával hoz majd valami felnőttséget. Szerepeltél reklámfilmekben is, azokat miért vállaltad? Sok pénzt fizettek érte. Egy reklámfilmért kaptam annyit, mint amennyit ezért az egész filmért. Hogy kerültél oda? Elmentem a válogatásra, és kiválasztottak. Miért vállal egy színész reklámszerepet? Gondolkoztam rajta Sima döntés volt? Igen, sima döntés volt, mert megmondom őszintén, ha közlik, hogy ennyi és ennyi, erre én azt mondom, hogy persze, természetesen. Mondják, hogy ennek mi a menete, multiplakát stb. Mondom, hogy jó. Ha anyagi gondjaid vannak, és szükséged van a pénzre, elvállalsz olyan munkát, amiről esetleg eddig azt gondoltad, hogy soha az életben. Persze van a másik véglet, aki semmi ilyet nem vállal el, merthogy ez ciki, megalázó stb. Bizonyos szinten, azt gondolom, önmarcangolás nélkül el lehet vállalni egy reklámot. Van, amit meg lehet játszani, és van, amit nem. Három év múlva például a kutya sem fog emlékezni rá, hogy mit reklámoztam, erre a filmre viszont emlékezni fognak. Vigyázni kell természetesen, hogy mit, hogyan, merre, meddig. Azóta volt már például olyan reklámfelkérés, amire azt mondtam, hogy nem. Úgy gondolom, ha az ember már ismert, már neve van, akkor már sokkal jobban oda kell figyelnie, hogy mikor vállal el egy reklámfelkérést. De amíg csak egy arc, egy arctalan valaki vagyok, tehát a többség nem azonosítja azt a reklámfigurát énvelem, akit a színpadon lát, addig nincs vész. Amikor viszont már az arcom ismert lesz Ez után a film után ismert lesz? Nem, ez után a film után még nem lesz ismert, ez egészen biztos. Mert hát hányan nézik meg hányan S ha netán a tévében is lemegy? Még akkor sem. Ez nem sorozat, amiben napról napra, vagy hetente látják az ember arcát, hogy egy idő után már bevésődik a köztudatba. Mondtad, hogy nem vállalnál szerepet egy tévésorozatban Nézd, az ember mond dolgokat, hogy nem vállal, de ez igazság szerint olyan, mint a reklám, szóval nem nagyon teheti meg az ember, hogy ne vállaljon. Amíg van módom rá, hogy pusztán pénzkereseti lehetőségként meghúzzam magam egy sorozatban, addig elvállalom, de ha már rám szeretnének építeni az egészet, és a forgatókönyv nem tetszik, akkor már nemet mondok. Abba sem fogok belemenni, hogy az én nevem alatt - mert az én nevemre majd valamikor esetleg bejönnek - valami bóvli szappanoperát gyártsanak; mert ezzel ugyanott tartunk, mint amikor senkiket tesznek sztárrá csak azért, hogy nekik meglegyen a pénzük. Ez ilyen egyszerű. Egy sorozatban is le lehet tenni szakmailag értékeset az asztalra? Persze. De egy sorozatnak nem az a célja, hogy szakmailag értékeset tegyen le az asztalra. Ennek ellenére lehet benne jó a színész, lehet, ha hagyják. De kiszolgáltatott. Ha hagyja. Ezzel a filmmel, meg hogy a szakma jól fogadta a filmet, téged meg különösen, szerinted már úgy nagyjából be is kerültél a filmes köztudatba? Az attól függ, hogy hány rendező látja, és hány rendező gondolja úgy utána, hogy jó, akkor kipróbálom ezt a fiút. Mennyire látják így? Nem tudom, majd meglátjuk. Kaptam már visszajelzéseket, ígéreteket, hogy számítanak rám. Például Fekete Ibolya is mondta, hogy szeretne a filmjébe, de még egyelőre az sem biztos, hogy egyáltalán a színház kiad. Mert egész egyszerűen nem tehetem meg, hogy négy-öt napra eltűnök. Magyarországon a színház mindenben előnyt élvez. Amíg nem teheted meg azt, mert még nem vagy elég nagy név, hogy ide is menj, oda is menj, addig a színház rendelkezik veled és az időddel. Mert egyszer csak azon kaphatod magad, hogy tegnap még egy társulat tagja voltál, ma meg nem játszol sehol. Ha egy társulat tagja vagy, többé-kevésbé biztos, hogy ha kicsi szerepeket is, de kapsz, hogy állandóan ott tudsz lenni a színpadon, a figyelem középpontjában. A színész nem a megélhetésért csinálja a színházat. Színházból nem lehet megélni, ami pénzt a színházban kapsz, az nevetséges, vicc. Azért csinálja, mert ez az egyetlen lehetősége van arra, hogy egyfolytában ott legyen a figyelem középpontjában, és hogy kijátszhassa magából azokat a dolgokat, amik miatt ő színész. Én kikészülök, ha nem játszhatok, hogyha nem dolgozom. Pontosan ez volt a film leforgatása, és a Filmszemlén való bemutatás után is. Fél év teljes csend, csak szeptembertől kezdték vetíteni a mozikban. Ezalatt engem senki nem keresett, senkivel nem beszéltem, nem találkoztam, munkát se kaptam, nem dolgoztam a színházamon kívül. Most meg hirtelen elkezdenek felfedezni, most, amikor már lassan egy éve befejeztük a forgatást. Én ezt a szerepet legalább két éve kaptam és utána még háromnegyed évet vártam rá, hogy eljátszhassam, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy elkezdhetünk forgatni. A pozitív visszajelzések megerősítenek? Igen, ezek nagyon fontosak nekem. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy másokon keresztül látod magad. Nagyon fontos a mások visszajelzése. A Filmszemlés díj is fontos lett volna? Dehogyis, nem. Fontosabb az, hogy hogyan reagálnak rá. Egyébként az egész életem úgy folyt eddig, tehát a versmondó versenyek, a nem tudom én, micsodák, hogy mindig mások kapták a díjakat, ám mégis sokszor azt mondták, hogy én vagyok a jobb, hogy én érdemeltem volna meg. Ez nekem elég elégtétel volt. Sokkal jobb így, mintha fordítva lenne: ha én kapnám a díjakat, de közben a másik lenne a jobb. Én azt nem bírnám elviselni, akkor nem fogadnám el, vagy rosszul lennék, de valóban rosszul lennék. Így az, hogy én most nem kaptam díjat, nem számít. Ha majd tíz-tizenöt év múlva esetleg megmutatom ezt a filmet valakinek, az talán azt fogja mondani, hogy igen, ez egy nagyon, nagyon jó munka volt, erre büszke lehetsz. Ehhez nem kell díjat kapni. Az a fontos, hogy amit csinálsz, az jó legyen. És az az elismerés, amit kaptam, mindennél fontosabb nekem. Ki az, akinek adsz a véleményére? Horvaiék kérlelhetetlenül felismerik a jót és a rosszat, nagyon értenek ahhoz, hogy kialakítsanak benned egyfajta minőségigényt. Ha valaki jó szerintük, akkor az tényleg jó, ha valami rossz, akkor az tényleg rossz, nincs pardon. Az ember tudja, hogy mikor csinált rosszat, mikor jót, s jól tudja ezt a másikról is. A négy év alatt ezt biztosan megtanultuk. A főiskolán az is kialakult bennem, hogy én magamról nem mondok semmit, azt hogy most jó voltam, vagy nem voltam jó, mert nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, hogy ilyeneket állítsak. De hát magadban Nem, magamban sem. Magamban esetleg utána mondhatom, hogy Az sem fontos, hogy tudd, hogy az adott pillanatban milyen vagy? Dehogyisnem, de pontosan ez az, hogy ezt mások által tudod meg. Tudom, hogy sokszor kell csalódni, sokszor kell megbukni, sokszor kell rossznak lenni, én ezt értem. Sokszor nem sikerül minden nekem sem, de érzem azt, hogy képes vagyok olyan kivételes produktumok létrehozására, ami utána nagyon-nagyon jó. A Közel a szerelemhez ilyen volt? A Közel a szerelemhez? Talán ez az első olyan, amire azt mondom, hogy igen, lehetséges. Én megpróbáltam. Az sem jelent semmit, ha te rosszul érzed magad egy jelenetben, mert attól még lehet, hogy nagyon-nagyon jó lesz az, amit csinálsz. Közben pedig kényszerítve vagy rá, hogy mégiscsak te magad ítéld meg magadat, hogy jó vagy-e vagy se, ami nagyon nagy merészség, hiszen te nem láthatod magad kívülről. Tehát a forgatás fél éve alatt meg kellett tanulnom azt is, hogy magamnak kell kívülről látnom magam. Egy magyar filmnél mennyire van idő felkészülni? A magyar filmnél nincs idő felkészülni, a legritkább esetben van lehetőség arra, hogy próbáljatok előtte. Tehát mondjuk kamerával, hiszen az nincs. A magyar színész rohan egyik helyről a másikra, nincs ideje, be van táblázva. Amerikában a színészek megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy ha kell, felszedjenek a szerep kedvéért harminc kilót, vagy épp leadjanak ugyanennyit, utána meg mondják, hogy ilyen zseniális színész, olyan zseniális. A fenébe, én is zseniális lennék, ha lenne rá hat hónapom. Hát, hogyha ott valakinek zongoristává kell válni, akkor van annyi ideje, hogy megtanuljon virtuóz módon zongorázni, vagy ha kell, kopaszra nyíratja a fejét. Magyarországon azonban ezt nem lehet megtenni. Nem teheted meg, hogy tegnap még kopaszon forgattál, ma meg Rómeót játszol a színpadon. Ki van zárva, azonnal kirúgnának a színházból. Azzal kell élnünk tehát, amink van. Ebben az országban nagyon sok mindent nem engedhet meg magának az ember. Ötven olyan színészt tudok, aki legalább annyira zseniális és tehetséges, mint bármelyik amerikai sztár, csakhogy Magyarországon most nincs sztárkultusz, lehetetlenség sztárrá válni. Ahogyan szép lassan átvesszük a nyugati dolgokat, ez is lassan megvalósul. Megint minden átalakulóban. És azokra jár rá a rúd, akik régebben végeztek, akik tíz-húsz éve vannak a pályán, és már kinőttek abból, amikor még voltak sztárok, de még nem érték el azt az időt, amikor újra sztároknak lehet lenni. Holott ők is vannak legalább olyan jók, mint a hajdani vagy leendő sztárok. Említetted, hogy ez a film nem alkalmas arra, hogy sztárrá tegyen, sztárt csináljon belőled. Miért? Egész egyszerűen, mert nem fogják megnézni annyian, és mert hiányzik a megfelelő marketing és menedzselés. Maga a film alkalmas lenne erre? Igen, a film alkalmas lenne rá, és a szerep is. Külföldön például nagy sikere is volt. Például Torontóban, Pescarában fesztivált is nyert, egy német fesztiválról pedig elhozta a Fipresci-díjat. Fiatal emberek felfuttatásához tehát igazán alkalmas ez a film, szép a története, jól játszanak benne az emberek. Igazi örömfilm-csinálás. Egy szép mese. Te beleszólhatsz abba, hogy sztár legyél? Az attól függ, hogy mit vállalok el. Attól is persze, hogy miket kapok meg. Isteni nagy szerencse, hogy ezzel a filmmel kezdhettem, és nem tehetem meg, de nem is fogom megtenni azt, hogy egy felajánlott filmet visszautasítsak. El kell vállalnom, egyrészt, mert szükségem van a pénzre, másrészt pedig szükségem van arra, hogy filmezzek, hogy dolgozzak, hogy tanuljak. Szívesen lennék magyar sztár, de csak abban az esetben, hogyha akarom, akkor azért lehessek egyedül, tehát lehessek olyan helyen, ahol engem nem ismernek, ahol nekem nem kell sztárnak lenni. Az nagyon fárasztó dolog, amikor az ember egyfolytában sztárként kell, hogy viselkedjen Szerinted milyen alkatnak kell lenni ahhoz, hogy valakiből sztár lehessen? Eladható, fogyasztható alkatnak. Mitől fogyasztható egy alkat? Az én esetemben biztos, hogy nagyon sokat számít a külsőm, hogy ilyen az arcom, ilyen az alkatom, biztos hogy Miért, milyen az arcod? Miért provokálsz megint? Na jó, hát megjegyezhető arcú, olyan valaki, mondjuk filmvásznon, akire oda tudok figyelni. Pedig énmellettem el lehet menni az utcán. De lehet belőle akármit csinálni. És valamitől mégiscsak azt mondják az emberek, hogy ezt a fiút valamiért meg lehet szeretni. Te alkalmas vagy a sztárságra? Igen, teljesen biztos vagyok benne. Eddig nem gondoltam rá, de nem tudom, valamitől mindenki azt mondja, hogy olyan alkat vagyok, hogy lehetnék. Bár annak, hogy az ember sztár legyen, sokszor nagyon kemény ára van. Szóval én nem akarok úgy sztár lenni, hogy egy bűn rossz sorozat főszereplőjeként ismerjen meg az egész ország, és imádjon. De nem akarok sztár lenni egy rossz film miatt sem. Az olcsó sikerrel szerzett nagyság helyett inkább a névtelenséget, de a jó, minőségi filmet választanám. Egy biztos, a sztárság kedvéért nem vagyok hajlandó túl nagy árat fizetni. A tehetségen és az igazi, jó munkán kívül azonban nagyon profi és okos menedzselés is kell még a sztársághoz. Szükségesek-e szerinted a közönségfilmek ahhoz, hogy a magyar film visszaszerezze a közönséget? Mit gondolsz ezekről a kifejezetten sikerre készített közönségfilmekről? Nincsen baj velük, ha színvonalasan vannak megcsinálva. De sajnos ma az országot minden bóvlival meg lehet etetni, csak jó marketing és jó szervezés kérdése. Ha ez megvan, akkor több százezren elmennek, és megnézik az adott filmet, sőt nagyon sokan még el is fogják hinni, hogy egy jó filmet láttak. Ez sokat ront a helyzeten? Hogy az ördögbe ne rontana. Hát persze, hogy ront. Ki kellene végre már nevelni egy olyan színházi és filmes közönséget, nem viccelek, mint egy gyereket, amit nem beidomításra nevelsz ki, hanem hogy megértse a minőséget, megértse a jót. A baj csupán az, hogy ennek eldöntésére mostanában nem szakavatott emberek kapnak lehetőséget. Hogy hogyan lehetne megvalósítani? Nem tudom. A Közel a szerelemhez forgatókönyvét, magát a filmnovellát, például legalább hatszor visszadobták, hogy hülyeség, majd a Filmszemlén megnyerte a legjobb forgatókönyv díját. Csak meg kell nézni a mai magyar filmkínálatot vagy a mai magyar tévéműsorokat. Régebben volt egy tévéadó, mindenki azt az egyetlenegy tévéadót nézte, aztán lett egy magyar egyes, meg egy magyar kettes, és ennyi. Ezeken voltak színvonalas vagy kevésbé színvonalas műsorok, és az emberekből úgy lettek sztárok, hogy ott voltak a tévé képernyőjén, és az egész ország őket nézte. Akkor még nagy szó volt, ha valaki megjelent a képernyőn. Mára teljesen felhígult ez az egész. Van X számú csatorna Y számú műsorral és adással, de mindez az egészséges versenyhelyzet helyett hatalmas káoszt, és minőségromlást hozott. Nem csoda, ha az ember hozzászokik a sorozatokhoz, meg az ócska dolgokhoz. Mérhetetlenül leszűkült az igény, a minőség már csak partizánakcióként, próbálkozásokként születhet meg, a legjobb előadások pedig mind stúdiumok munkái. Nagy megszállottság kell a színház- és a filmcsináláshoz... Az a színész vérmérsékletétől függ, meg attól, hogy mennyire gondolja ezt az egészet komolyan, mennyire veti bele magát szívvel-lélekkel. És hogy meddig tart ki. Ezért fontosak nagyon a kisebb-nagyobb sikerélmények. Hit nélkül semmit nem tudsz elérni, hittel viszont szinte minden lehetséges. Sok korombeli embert ismerek, akik elvesztették a hitüket, és komolyan foglalkoznak a gondolattal, hogy otthagyják a pályát. Velem olyan dolgok történtek és történnek, amelyek nem lehetnek véletlenek, ezek után lehetetlen, hogy ne legyek hívő. Semmi, de semmi nem indokolta az én színészi pályafutásomat, hogy most itt fogok üldögélni a Vígszínház öltözőjében. Semmi esélyem nem volt rá, még csak különösebben tehetséges sem voltam annakidején. Semmi más nem volt, mint a gyomor, az érzékenység, a túlérzékenység, s ez kiformált valamit, ami most jónak tűnik, sőt remélem, hogy még lesz jobb is. Mi inspirál, a közönség, vagy az, hogy belekerülsz egy játékba? Nem igazán jó szó, hogy inspirál. Egyszer csak ott vagy valamiben, történik valami más, és reagálnod kell valamit. Megmoccan benned az a valaki, akit te hoztál létre, vagy ha esetleg az előadásból valamit éppen technikából hozol, akkor az inspirál, hogy pontosan csináld, mindent lépésről lépésre. Ez fokozott koncentrációt igényel. És amikor ez a koncentráció megengedi, hogy jobb legyél, mint amire hitelesítve vagy, akkor mondják, hogy aznap elszálltam, vagy hogy megengedték az istenek, hogy aznap jó legyek. De ilyet nagyon ritkán mond egy színész. Lehet, hogy letapsolják neki az eget is, zseniálisnak és fantasztikusnak kiáltják ki, ő maga is tudja, hogy jó volt, de azt is tudja, hogy ezt tudja ő még sokkal jobban is. Aztán egy este egy olyan csodát művel, amire mások életük végéig emlékezni fognak, s akkor végre képes lesz azt mondani, hogy igen, most tényleg jó voltam. A színházi gyakorlatból és a filmezésből sokat tanultam, mind alázatból, mind megalázkodásból, de inkább a megalázkodásról. Befogom a pofám, és nem szólok semmit, hanem bólogatok például valamihez, amihez éppen nem szeretnék. Mert most erre van szükség, összeszorítani a fogat, és hallgatni. Egy kis ideig még. Mert ezt most így kell. Mert nem érdemes fölöslegesen feszültséget kelteni. Ha most elkezdenél lázadozni semmivel a kezedben, az ugyanannyi, mintha kintről ordibálnál be, hogy izé, hogy hülye színház, szar színház. Szóval így nem. Várni kell, és csinálni addig is a dolgunkat. Valami elindult, benne van a levegőben, mi már érezzük, hiszen benne vagyunk. Jövünk, itt van az új generáció... Az új generáció alatt mit értesz, a ti évfolyamotokat? Nem, nem tudom ennyire meghatározni. Egyszerűen van egy ilyen érzés bennünk, hogy változik valami. Ahogy mindig mindennek, a szakmánknak is van egy mélypontja, majd egy emelkedése. Most valami a mélypontját éli, átalakulóban van, de nemsokára emelkedni kezd, és kiderül majd, hogy kik kapják meg a lehetőséget, hogy csináljanak is valamit. És én akkor ott szeretnék lenni. Mit tudtok csinálni? Azt majd észre lehet venni, meg lehet nézni, vagy meg lehet látni. Ez a film is már egyfajta előjövetel. Az "öregek" is érzik? Ühüm. Félnek tőle vagy várják? Szerintem várják, most már várják. Nincs mitől félniük. Ha rendezni fogsz, csak jót akarsz rendezni, ha meg színészkedni akarsz, nem vagy rivális, mert ő egészen más szerepkör. A siker egyébként is mindenkinek csak jó. Szóval nincs mitől félnie, mitől féljen, miért féljen. Hagynak benneteket érvényesülni? Azt majd meglátjuk, hát előbb utóbb . Nézd, az idősebb magyar rendező generáció elkövette például azt a hibát, hogy nem nevelt ki maga után egy ifjabb tehetséges generációt. Van pár tehetséges ember, de többnyire saját maguktól, a maguk erejéből lettek rendezők. Az intelligens, okos embereknek, pusztán a megélhetés kedvéért el kell fogadni, és át kell alakítani az erkölcs és a morálrendszerét, amennyire a vérmérséklete meg a gerince engedi, azért hogy esetleg megélhessen, vagy hogy egyáltalán letehessen valamit az asztalra.. Lehet persze lázadozni, de jobb most tehetséges csírának lenni, mint tehetséges eltaposott csírának. Mert ebből ki tud még nőni valami. és nem jó most lázongani, majd ha mondani is tudsz már valamit, vagy van mire lázongani, van mire a mellét verni az embernek. Na, mindegy, igazad van, ez a mi dolgunk, hogy láthatóvá tegyük Mik a terveid? Mik a terveim? Ó, hát nekem nagyon sok tervem van, de ezekről nem beszélek, babonából nem beszélek. Általánosságban sem? Nem, általánosságban sem. Sem, sem, sem.

57 KByte