Jirí Schmitzer, Magda Vasáryová és Jaromír Hanzlík Jirí Menzel: Sörgyári capricciójában, 1980 67 KByte

Schlanger András: Hanzlík urat nem kell bemutatni, hiszen nemcsak az ínyenc mozi közönség ismeri Menzel Hrabal-filmjeiből, a Sörgyári capriccióból és a Hóvirágünnepből, hanem a tévénézők is a cseh sorozatokból, hiszen játszott például a legsikeresebb és legemberibb orvos sorozatban a Kórház a város szélénben és az Umberto cirkuszban, de tudható róla, hogy színházban ő volt Hlesztakov, Raszkolnyikov, Hamlet. És bár megkért, hogy ne nagyon faggassam a magánéletéről, azért elmondanám róla, hogy hét évvel ezelőtt, sikerei csúcsán egyszercsak otthagyta Prágát, és azóta nem is játszik színházi szerepet. Első kérdésem tehát, hogy miért? Nem a színészettől búcsúztam el, hanem az anyaszínházamtól vettem búcsút.Több oka is volt, az egyik, hogy ha az ember harminc éven át ugyanazon a helyen, ugyanabban a szerződésben van, elkezd töprengeni, hogy hova léphetne, hogyan mehetne tovább. De a legjobb prágai színházból már egyszerűen nem volt tovább, nem volt hová följebb haladni. Bonyolultak az okok, de még az is hozzátartozik például, hogy éppen, amikor a döntés születőben volt, olvastam egy interjút az önök ismert színészével, Cserhalmi Györggyel. Személyesen nem ismerem, de amikor Prágában forgatott, több interjú is megjelent vele a lapokban, és én is olvastam az egyiket, amiből világosan kiderült, hogy nem csak az én sajátságos problémámról, nem az országunk sajátságos problémájáról van szó, hanem a korosztályomba tartozó embereket érintő problémáról. Ez összefügg azzal, hogy amikor mi színházat csináltunk, sajátos körülmények között, a totális rendszer kellős közepén voltaképpen arra törekedtünk, hogy kialakítsunk valami összhangot a színpad és a nézők között, mindannyian megpróbáltunk egy közös metaforát megtalálni, amiért éltünk. Aztán pár éve kezdtem úgy érezni, hogy a művészetbe túlságosan is bevonult az üzlet, ugyanakkor pedig bizonyos értékek eltűntek belőle. Túlságosan nagy szerepet kezdett játszani a könnyű, a könnyedebb múzsa, és olyan dolgok jelentek meg, amelyek engem már nem érdekeltek annyira. De kedves kolléga úr, itt végül is nem miattam ülünk, hanem Hrabal úr miatt, és engedje meg, hogy ügyesen megpróbáljam ráterelni a szót. Az imént láttunk egy gyönyörű dokumentumfilmet a cseh irodalom e géniuszáról, és azt hiszem, hogy egy idő után őt is hasonló gondolatok kerítették hatalmukba, mint amikről itt szóltam. Legyen inkább Hrabal a téma. Talán kevésbé tudja, hogy Cserhalmi György azóta hazajött, és jó pár főszerepet eljátszott. Ön viszont folyamatosan és makacsul távolmarad. A jelenlevők bizonyára egyetértenek azzal, hogy mióta a kultúra elüzletiesedett, rengeteg ócskaság került a felszínre, de éppen ezért gondolná úgy az ember, hogy egy nagy súlyú művésznek a saját hazájában éppen hogy nem elmenekülnie kéne, hanem megmutatni, hogy mégis érdemes. Nem érzi úgy, hogy hiányzik a frontról? Nem hiszem, hogy elmenekültem volna, mert a tévében már harmadik éve van egy beszélgetős műsorom, egy talk show-m, ez nekem nagyon jó és kedves alkalom arra, hogy találkozzam kollégáimmal, barátaimmal, színészekkel, rendezőkkel, forgatókönyvírókkal. Minden héten szombaton van ez a műsor, és engem nagyon érdekel. Az elmúlt 40, de mondjuk 20 évben számos író, forgatókönyvíró nem dolgozhatott, csak kocsmában, sör mellett lehetett találkozni velük, és amikor beszélgettünk, sóhajtozva mondták, hogy hej, ha dolgozhatnánk, micsoda dolgokat lehetne csinálni! Meg hogy tele van a fiók ilyen-olyan és amolyan művekkel. Amikor aztán végre dolgozni lehetett volna, akkor kiderült, hogy ezekben a fiókokban nincs semmi, vagy alig van valami. És hogyha ön azt mondja, hogy én hiányzom, elmenekültem a harctérről, meg kell mondanom, hogy nem vagyok egy Don Quijote-i alkat. Az amerikai szenny áradatával szemben én is tehetetlen vagyok, nem tudok vele mit kezdeni, akárcsak Jirí Menzel barátom, de mindenképpen nagyon rokonszenvesnek találom az ó törekvését. Azon dolgozik, hogy valamiképpen talpra állítsuk az európai filmet, hogy képes legyen védekezni ez ellen a szennyáradat ellen. Visszatérünk majd még Közép-Európának erre a helyzetére, de most még ne komoruljunk el ennyire. Emlékszik arra a pillanatra, amikor valaki, a gyártásvezető vagy Menzel közölte önnel, hogy ön lesz Pepin bácsi? Hogyan tudta meg? Nagyon jól emlékszem erre a pillanatra, ugyanis megrémültem. Azt hittem, hogy Jirka megbolondult, ugyanis mindenkinek, aki olvasta a könyvet, megvan a maga elképzelése Pepin bácsiról. Amikor rájöttem, hogy most nekem kell testet adnom annak a figurának, akit mindenki olyannak képzelt el, amilyennek akart, s rá kell kényszerítenem az emberekre az általam megformált alakot, nagyon ijesztőnek tűnt. Végül aztán Menzel azzal győzött meg, mert meggyőzött természetesen, hogy fölidézte a Szigorúan ellenőrzött vonatok esetét, amelynek főszerepét egy cseh popénekesre, Vaclav Neckarra osztotta. Akkor mindenki őrültségnek vélte, de aztán kiderült, hogy a főszereplőt, azt a fiatal srácot senki nem tudja olyan jól eljátszani, mint Neckar. Elhitették ugyanis a nézőkkel, hogy ez a figura ilyen volt, és Menzel engem is azzal bíztatott, hogy majd az általam megformált Pepin bácsiról is elhiszik a nézők, hogy ő tényleg ilyen. És talán részben sikerült. Szeretettel, szívesen csináltam a filmet. Amikor forgattuk, és már félidőben jártunk, kezdtük érezni, hogy nagyon jó az atmoszféra, megcsíptük a hangulatot, és olyan film lesz belőle, ami majd a vásznon is érvényesülni tud. Amikor ezt forgattuk, úgy képzeltük, hogy megcsináljuk majd a trilógiát. Miután Hrabal ezt a történetet három műben írta meg, a Sörgyáriban, a Díszgyászban és a Városkában, ahol megállt az idő, úgy gondoltuk, hogy tíz, húsz év múlva majd leforgatjuk a második és a harmadik részt is, a harmadik részben Pepin bácsi már a nyugdíjas otthon lakója. Miután a film sikert aratott, lelkünk legmélyén mindannyian reméltük, hogy ez az elképzelés meg is valósul. És amikor tíz évvel ezelőtt, hogy úgy mondjam belenőttünk abba a korba, amikor a 2. részt, a Díszgyászt leforgathattuk volna, akkor hárman, Jirka Schmitzerrel, aki a papa, a férj szerepét alakította, és Magda Vasaryovával elkezdtük Menzelt dicsérni, piszkálni, zaklatni, hogy mi lenne, ha már nekilátnánk a második résznek. Miután azonban Menzel a természetéből eredően rendkívül lusta ember, azt mondogatta, hogy még nem eléggé ráncos az arcom, még nem érett meg az idő. Később bevallotta, hogy egyszerűen nincs ötlete, hiányzik a forgatókönyv, az ihlet. Ma pedig sajnos, azzal menti ki magát, hogy nincs Hrabal úr, akivel a forgatókönyvön együtt dolgozhatna. És most már rendkívül kevés rá az ideje, mert Szlovákiában elnökválasztás előtt állnak, és ha Magda Vasaryová megnyeri, akkor lehet, hogy nem azért nem fogja eljátszani a szerepet, mert nem akarná, hanem mert a protokoll nem engedi meg egy elnöknőnek. Vagy épp ellenkezőleg, azért akar elnök lenni, hogy elintézhesse, hogy végre meg lehessen csinálni a filmet! Úgy tudom, hogy Hrabal olykor meg is jelent a forgatásokon. Milyen volt? Ezek a találkozások szép és kedves emlékeim, bár mint a most levetített dokumentumfilmből is kiderülhetett, nem volt könnyű közel kerülni hozzá, ő nagyon nehéz ember volt. Nem lehetett nem szeretni, és én nemcsak azokat a pillanatokat őrzöm, amikor a forgatásokon találkoztam vele, hanem azokat is, amikor együtt eljártunk sörözni a prágai Arany tigrisbe. Mindig ámultan figyeltem, hogy Hrabal milyen feszült figyelemmel követte ezeknek a kocsmai hősöknek a szövegeit, az áradozásait, hetvenkedéseit, ömlengéseit, és hogy azután ezekből a sör mellett született beszédekből miképp volt képes művészi minőséget létrehozni. Emellett azt is mindig csodáltam, hogy mennyire szeretett kétféle folyadékot, a vizet és a sört. A vizet persze nem itta, hanem ha a környéken, ahol jártunk, volt valami folyó, tó vagy tavacska, ő időjárásra való tekintet nélkül azonnal nekivetkőzött és vízbe vetette magát. Mielőtt beszélgetni kezdtünk, különféle televíziók is Hrabalról faggatták önt. Félfüllel hallottam, amikor ez egyiknek elmesélte, hogy már gyerekkorában is ismerte Hrabalt. Gyerekkoromban Prága közepén laktam, és akkoriban az iskolásoknak kötelező volt papírt gyűjteni és a Méhbe elszállítani. Az érte kapott pénzt aztán édességekre költöttük, elnyalakodtuk. Én a Spálaná utcai papírgyűjtő telepre jártam. Volt ott egy kopaszodó úr, aki előtt mindig ott állt egy nagy korsó sör. És amikor leadtam a papírt, az az úr mindig megkérdezte, hogy akarok-e még ilyen kis szelvénykéket, én meg lelkesen bólogattam, hogy persze. Ő erre kihúzta a fiókot, és elővette a szelvényeket, amelyeken az állt, hogy a tulajdonosa 50 kilót gyűjtött, l00 kilót gyűjtött. Én ezeket büszkén vittem az iskolába, ahol aztán én voltam a papírgyűjtés bajnoka. S mint sejtik, ez az úr a papírgyűjtőben Hrabal volt. Az ötvenes években én természetesen nem tudtam, hogy kivel állok szemben, ekkoriban Hrabal még csak a fiók számára írt. Később aztán, amikor a Sörgyárit forgattuk, és találkoztam vele, akkor elmeséltem neki a történetet, mire ő a fejéhez kapott és azt kérdezte, várj csak, nem te voltál az a bőbeszédű, nagyszájú fiú? Miután megvolt az a tulajdonsága, hogy mindenkivel váltott pár szót, el is tudom képzelni, hogy tényleg emlékezett rám, mint nagyszájú, nagyfülű, bőbeszédű fiúra. Lehet hogy némileg ez a tulajdonságom is belejátszott, hogy a szerepet én kaptam meg, mert ugye, akik látták a Capricciót, azoknak föltűnhetett, hogy Pepin bácsi nem éppen szűk szavú ember. Hrabal nagyon későn kezdett publikálni a hazájában, későn lett híres otthon is, külföldön is, az egész életvitele, életmódja maga volt az ellenállás. Mintha állandóan demonstrálni akarta volna távolállását a hatalomtól, korának hivatalos művészetétől. És bár nem vagyok nagy Hrabal ismerő, az imént a barátai is elmondták a filmben, hogy amikor felszabadult ez alól a nyomás alól, egy kicsit légüres térbe került. Ön is elmondta, hogy a távozásának egyik oka az volt, hogy nem találta már a hangot, a titkos összekacsintást a közönségével. Fölmerül tehát a kérdés, hogy régiónk művészei, akiket nem a mai feladatokra képeztek, mit csináljanak ebben a mostani légüres térben? Hol van a kitörési pont a középeurópai művészeknek, értelmiségieknek? Mennyi idő telik el, amíg a középeurópai színház megtalálja azt a hangot, amelyen érvényesen tud a saját értelmiségi közönségéhez szólni? Sajnos, a néző ízlése is megváltozott, nem egészen önként módosította, hanem az általam is már említett, beáramló vacakok hatására. Nekem semmi kifogásom a könnyű múzsa ellen, az édesapám is operettszínész volt, és én magam is nagyon szeretem az operettet. Az amerikaiak is képesek arra, hogy túllépjenek a giccseken, és valóban értékeset alkossanak, kiterjedt emberi dimenzióval, és azt hiszem, hogy az ilyen filmeket az európai filmeseknek is követniük kéne. Természetesen nálunk, is Magyarországon is, ezekben a tízmilliós országokban az a legfőbb gond, hogy a piacunk felvevő képessége rendkívül kicsi, és képtelenek vagyunk olyan műveket alkotni, amelyek túllépnek a határainkon. Az alkotói potenciál megvan az emberekben, önöknél is, nálunk is. Önöknek itt van Szabó István a Mefisztóval, nekünk is megvannak a magunk kiváló rendezői, Jan Sverák például a Koljával, és lehet, hogy tényleg Menzelnek van igaza, aki azt mondja, hogy össze kell fognunk, nekünk közép-európai filmeseknek, és létre kell hoznunk egy közös intellektuális és pénzügyi potenciált, melynek révén sikerrel tudnánk fölvenni a harcot az ellen a hatalmas sárkány ellen, amelyik bennünket fenyeget és fojtogat. Mit tudunk mi, középeurópaiak, amit ők nem? Szerintem az amerikaiak azt hiszik, hogy a világ abban a pillanatban kezdődött, amikor Kolumbusz Amerika partjaira lépett. Nekünk Európában olyan szellemi tradíciónk, kulturális erőkészletünk, tartalékaink vannak, ami nincs máshol, és könnyen meglehet, hogy Menzelnek lesz igaza, aki a középeurópai művészek alkotó erejében bízik, összefogásukra törekszik. x A beszélgetés végén egy néző megkérte Jaromír Hanzlíkot, mutassa meg, hogyan hangzik csehül Pepin bácsi szövege, amit mi csak a magyar szinkronból ismerünk. Hogyan, milyen hanggal teremtette meg ő a figurát? Hanzlík nem vállalta, hogy leénekli Pepin bácsi valamelyik áriáját, de hozzátette: Így még sosem láttam a filmet! Le a kalappal a magyar kolléga előtt, csodáltam, hogy milyen remekül megoldotta a szinkronizálás feladatát. Nekem is elég sok nehézséget okozott a szerep, mivel nagyon hangosan, gyorsan, és staccatóban kellett beszélnem. Ám ha most azt kéri, hogy tartsak valami bemutatót, meg kell mondanom, nem vállalom, én szégyenlős ember vagyok. 1999. március 5.

Jaromír Hanzlík és Rudolf Hrusínsky Jirí Menzel: Hóvirágünnepében,1983 58 KByte