Varga Balázs: Két nap a világ

Beszélgetés Hajdu Szabolcssal

Hajdu Szabolcs színész-rendező, huszonhét éves. Színészként a kilencvenes évek elején Rózsa János filmjeiben debütált. (Félálom, Jó éjt királyfi! Ez utóbbiért a Gijon-i nemzetközi filmfesztiválon a legjobb férfi alakítás díját kapta.) Három évet végzett a Filmművészeti Főiskola rendező szakán. 1997-es vizsgafilmje, a Necropolis a Mediawave fődíját, illetve a Filmkritikusok Díját kapta (legjobb elsőfilmes rendezés, 1999). Legutóbbi munkája, a Kicsimarapagoda a Török Sándor regénye alapján készült főiskolás vizsgafilm-sorozat, a Valaki kopog része. Hajdu Szabolcs az elmúlt években is több magyar filmben szerepelt (Presszó, Morel fiú, Keresztutak).

Milyen út vezet Debrecenből Budapestre, a színháztól a filmig?

Debrecenben működött egy fontos amatőr színtársulat, a Főnix Diákszínpad. Itt kezdtem el színészkedni, már nem emlékszem, hogy újsághirdetésre jelentkeztem vagy valahogy odakeveredtem. Ezt a színjátszó kört évtizedek óta Várhidi Attila vezeti, ő Hajdúhadházból indult el, ahol cigánygyerekekkel dolgozott. De a fiatalabb színészek közül például Magyar Attila és Szabados Mihály, illetve a színházi rendező Hargitai Iván is az ő debreceni műhelyéből került ki. Az első időkben főként meséket játszottunk: Lúdas Matyit, Toldit, Lázár Ervin-meséket, később erőteljesebb punk-előadásokat is csináltunk. Nem feladatokat oldottunk meg, hanem játszottunk - oldottan, felszabadultan. Várhidi Attila bá' mindig kitalálta a csapathoz illő darabot, előadást. Egyébként most jelent meg egy könyve, Játsszunk színházat! címmel. Az előadások leírását tartalmazza, mindenkinek melegen ajánlom, csak úgy sugárzik belőle a játékkedv. Ezt a tőle tanult játékkedvet szeretném átvinni én is a filmjeimbe.

A gimnázium elvégzése után kerültem Budapestre, és elmentem egy szereplőválogatásra Rózsa Jánoshoz, majd a Félálom főszerepe után még jött néhány játékfilm. Közben megismerkedtem Bollók Csabával, és az ő rövidfilmjeiben is szerepeltem. A filmkészítéshez igazán a vele való munka közben jött meg a kedvem, ott éreztem rá a bütykölgetés, a munka romantikájára. Csaba adott nekem Super 8-as filmeket, és ekkor kezdtem magam is forgatni. Emellett Csetneki Gábor Szárnyak Színházában, a Stúdió K-ban, és Gaál Erzsébet csoportjában is dolgoztam. Közben felvételiztem a Főiskolára rendező szakra. Felvettek, és hamar kiderült, hogy a két dolgot nem lehet együtt csinálni, ezért fel is hagytam a rendszeres színészi játékkal. Azóta inkább csak filmekben tűnök fel, bár talán idén októberben Romániában a sepsiszentgyörgyi színházban fogok játszani.

Összeszokott csapattal dolgozol, a rövidfilmjeidben és az etűdökben is ugyanazok az arcok tűnnek fel...

Igazából máig a Debrecenben megismert társasággal vagyok együtt, mindegyik filmemben ők szerepelnek. Egy az élményanyagunk, a város meg az ottani mentalitás, no meg a diákszínpadi közös munka. Olyan ez, mintha húszan lennénk testvérek. Három generáció van együtt azóta is ebben a csapatban, az elsőt a most harmincasok alkotják, a második generáció vagyunk mi, a most huszonöt-huszonhat évesek, a harmadik generáció tagjai pedig húsz év körüliek. Olyan emberekkel dolgozom együtt, akik nem lettek színészek, mindenkinek megvan a maga civil foglalkozása, de a színészet a szenvedélyük. Időként összeáll a társaság és csinálunk dolgokat, filmekre hívom össze őket. Mostanában egész jól beindult a csapat, hívják ide-oda, az új Jancsó filmben talán az egész csoport feltűnik majd. A Fodor Tamás vezette Stúdió K-ban is vannak már ketten…Az operatőrömet, Erdély Mátyást a felvételin ismertem meg. Az utolsó fordulóban a rendező-jelölteknek operatőrt kellett választani. Nem ismertük egymást, épp ott ült mellettem, felkértem, ő elvállalta - azóta egy dokumentumfilm kivételével az összes filmet közösen készítettük. De a stáb többi tagja is állandó, a színészektől a sminkesig. Szinte családi összefonódások vannak közöttünk. Óvatosan bánok az idegenekkel, mert nem ismerem őket, és nálam az ötlet, az ihlet mindig az emberekből jön. Ezeket az embereket régóta ismerem színészként és emberként is. Ez így nem pusztán biztonságosabb, de izgalmasabb, érdekesebb is. Viszont mindig hozok egy-egy szimpatikus új embert, és lassanként őt is bevonom ebbe a körbe, már csak a frissítés miatt is. Színházban persze jobban működik ez a technika, mint filmen, hiszen egy forgatáson olykor nem is találkozik egymással az összes színész. Arra törekszem, hogy a forgatáson végig jelen legyen mindenki, aki szerepel vagy közreműködik a filmben. Nincs bennem viszolygás vagy rettegés a profi színészektől. Egyszerűen nem ismerem őket. Meg kell barátkozzam velük, hogy együtt tudjunk dolgozni. Ez persze alkat kérdése. Ha körbenézek a stábon, akkor kell, hogy valami meleg érzés fogjon el. Ilyen szempontból elég mimóza vagyok.

Többször is hangsúlyoztad, mennyire fontosnak tartod, hogy ne csak a forgatásra, egy-egy munkára álljon össze egy csapat…

Erőltettem is, hogy legyen egy pályázat vagy alap, ugyanis lényegében folyamatos fizetést, megélhetést kellene biztosítani ezeknek az embereknek, hogy igazán lehetővé váljon a történetek gyűjtése és kidolgozása. Első körben megszületne a forgatókönyv, ami megélt élményeken alapulna. Az összmunkára tehát még a forgatás megkezdése előtt lenne szükség, mert forgatás közben erre egész egyszerűen nincs idő, nem tudunk az élmények mélyére menni. Az intenzív előkészítési és próbafolyamat már csak azért is szükséges, hogy elég dimenzionált, elég mély legyen az anyag. Ez megoldható persze előkészítési keretből is, de még ez sem ugyanolyan, mintha lenne egy hely, ahol színészi, forgatási helyzetgyakorlatokkal, forgatókönyvírással, zenével lehetne foglalkozni...

Mi valósult meg ebből az elképzelésedből az eddigiekben?

Lényegében semmi. Otthon, elbújva írtam a forgatókönyveket, általában határidőre. Az emberek pár nappal a forgatás előtt tudtak meg részleteket… Ez nem biztos, hogy rosszabb, mert a rögtönzéstől olykor élőbbek lesznek a dolgok. Az eddigi két film forgatása sajnos többnyire kapkodásba és kompromisszumokba fordult. A forgatókönyvek húsz százaléka valósult meg, de minden más elképzelésnek is csak a töredéke "jött át" a filmen.

Az előkészítés, a színházi jellegű próba hangsúlyozása azt jelenti, hogy ideális esetben a forgatáson nem is nagyon improvizálnátok?

Inkább csak egy-egy konkrét helyzetben, egy konkrét dologhoz képest improvizálnánk. Kell, hogy valami frissítse a munkát, mindenképp el akarom kerülni, hogy valami előre kész dolgot diktáljak le. Forgatás közben is szükség van a frissítésre. De sokkal jobb egy már megdolgozott anyaghoz képest improvizálni.

Olyan helyzetgyakorlatokra, rögtönzésekre gondolsz, mint amilyeneknek az etűdjeit, videós dokumentációit a Szindbád moziban a Fiatal Filmesek Fórumán láthatta a közönség?

Igen, ilyen apró kis történeteket, pici helyzetgyakorlatokat szeretnénk csinálni, minél többet. Akár mindennap meg lehetne csinálni egyet-egyet, és ezek adott esetben akár bemutathatók is lehetnének, nem csak a mi számunkra lennének érdekesek.

Azt mondtad, az állandó társaság tagjaira, az ő karaktereikre találod ki a filmeket. Hogyan működik ez egy adaptáció, például a Kicsimarapagoda esetében?

Az egész novellát ki kellett zsigerelnem, át kellett szabnom a magam és a társaság számára. Ki kellett húznom a sok öregasszonyt, mert nincsenek öregasszony ismerőseim. Új emberként bejött Rába Roland, aki nagyon jól feloldódott a társaságban. A Kicsimara főleg a csapat már említett első generációs tagjaira épült, a Necropolis inkább a nálam fiatalabbakra. Most pedig egy nagyjátékfilmre készülünk, amiben a teljes társaság szerepel majd.

Egyszerre legalább húsz film, húsz téma, történet pörög bennem, forog a fejemben. Ezeket mind meg kellene csinálni. Mind olyan történetek, amelyek velünk vagy körülöttünk történtek meg. Általában nem nagy sztorik. Rájöttem, hogy számomra azok az ideális történetek, amelyek két nap alatt játszódnak le. Egy nap, egy éjszaka, és a másnap. Az élményeim mind ilyen két nap alatt lejátszódó eseményekhez kapcsolódnak, ennyi idő alatt zajlik le, két napba sűrűsödik össze minden. Utólag visszagondolva a Necropolis is ilyen történet. Ezek tehát nagyon egyszerű, hétköznapi dolgok. A sztori igazából nem is kitapintható, inkább az időhatár adja meg a gerencét: mi történik két nap alatt. Itt történik - vele, vele, és vele. Egy kirándulás története, egy fesztivál története...

Már említetted a közös élmények meghatározó szerepét. Olyan filmeket szeretnétek készíteni, amelyek elsősorban a saját élményeiteken alapulnak?

Most nem is látom magam számára másnak az értelmét. Azt szeretném elmondani másoknak, ami rám is erőteljes hatással van. Ezeket az élményeket, ezeket a már kipróbált dolgokat persze sűríteni kell, át kell szűrni, de alapvetően egyszerű kis történetek maradnak. Azután persze nagyon sok őrület és abszurditás is bejátszhat a munka során. Kifejezetten kedvelem azokat a filmeket és történeteket, amelyekben abszurdba fordulnak a dolgok. Minden motiválva van, a történet indokolja az abszurditást, mégis olyan az egész, mint egy mese. Mindez megtörténhet, mégis olykor egészen hihetetlen.

A Necropolis és a Kicsimarapagoda is zárt, lekerekített szerkezetű film, a cselekmény azonban decentrált, sokközpontú, több csomópontja és több kiemelt szereplője is van…

Arra törekszem, hogy a film minden szereplőjének legyenek személyes megnyilvánulásai. Hogy emberek, személyiségek jelenjenek meg, ne tömegek, arctalan szereplők és elrajzolt karakterek. Ettől mindenki főszereplő lesz. Háttéremberek, akiknek talán szövegük sincs, néhány másodpercre a figyelem középpontjába kerülnek. A másik dolog, hogy a főszereplőnek viszont minél több titkot kell hordoznia. A központi figuráról a film elejétől kezdve egészen a legvégéig mindent el kell tudjunk képzelni. Ez a figura a következő pillanatban ölni fog, felakasztja magát - minden megtörténhet… Nem akarok elárulni róla semmi olyan dolgot, ami konkrétizálná a személyiségét. A Necropolisban is ez volt az egyik fontos elv. Szabó Domokost, a film főszereplőjét tizenöt éve ismerem, mégsem tudok róla semmit.

Feltűnő a filmjeidben a dialógusok töredezettsége, az átlagosnál kevésbé hangsúlyos szerepe. Ez persze fakadhat tapasztalathiányól, de lehet tudatos koncepció eredménye is.

Eléggé idegenkedem a frappáns dialógusoktól. Amint elkezdek ilyesmit írni, rögtön iszonyatosan hamisnak érzem. Nem arról van szó, hogy a valóságot akarom utánozni, és azért tartom hamisnak a dialógusokat, mert az emberek nem így beszélnek. A filmjeimben rengeteg stilizálás van, sosem valamiféle valóságutánzásra törekszem. A párbeszédes részek nálam sokkal inkább monológok. Az egyik szereplő beszél, a másik pedig figyeli őt. Egy személyiség megnyilvánul, a másik pedig reagál rá. Nem pattog a dialógus, az nagyon ritka nálam, hanem mindig eltolódik az egyik szereplő irányába. De az is gyakori, hogy az akciók teljesen dialógus nélkül zajlanak le. A megszólalás szerintem iszonyatosan homályos pont a filmekben.

A Kicsimarában pedig már-már zenei elemként használod a dialógusokat...

Abban a filmben szinte sosincs csönd. Pár másodperces szünetek vannak benne, de ugyanúgy, ahogy a kép, a zene és a szöveg is egy fríz, összefüggő kompozíció. Nem nagyon lehet elvágni, folyamatosan indázik felfelé. Valahogy kísérni kellett a kamera folyamatos mozgását. Amúgy pedig a forgatókönyv írása közben mindig nagyon sok és sokféle zenét hallgatok. Ettől indulnak be a gondolataim és a vízióim. Szeretem, ha sűrű és sokféle a film.

Amikor megjöttem, próbafelvételeket nézegettetek. Új filmre készültök tehát. Mesélnél erről valamit?

Két éve írtam egy novellát Macerás ügyek címmel: egy fiatal srác szerelmi kálváriájának a története. A sztori akkor hosszabb időszakot, másfél-két évet foglalt össze. Sokat görcsöltem vele, és végül két napnak a történetére sűrűsödött. Két nap alatt lejátszódik a nagy szerelem. Egy lány becserkészése, megtartása és elvesztése - három tétel. A férfi van a középpontban, mindenhol ott van, vele történnek a dolgok. Két hosszú és sűrű nap története lesz. Talán már irreálisan sok minden történik ez alatt a két nap alatt, de szerintem vannak ilyen napok. Folyamatos mozgásra, az értékek folyamatos egymásba alakulására épülő film lesz. Folyamatos lázban zajlik, és ér majd véget.

A folyamatosság és az átmenet, az átvezetés két jelenet között nagyon fontos a filmjeimben. Szívesen használok passzázsokat, mert a szereplők jövése-menése különleges módon tudja megtámogatni a történetet és a szereplők karakterét. Az új film gerincét is hasonló passzázsok alkotják majd. Hangsúlyos átvezetésekben lesznek elszórva a jelenetek. Egyedül lenni a különböző terekben - ez nagyon fontos és nagyon sokat közöl, hiszen az emberek életének döntő része is ilyen jövés-menésekből áll össze.
Stílusban pedig a két korábbi munka ötvözése lesz, mintha csak összeturmixolnám őket...

A Kicsimara végletes stilizációjának és a Necropolis karcos, natúr közegének az ötvözése?

Mintha a Necropolist néznéd: teljesen reális az egész, de ezek a reális események egyszer csak átfordulnak abszurba, stilizációba. Mindennapi abszurditások, akár a Kicsimarában. A ruházatok úgy alakulnak… Minden hihető, és egyszer csak látsz egy képet, ami teljesen stilizált. De ezt csak utólag veszed észre. Fennkölten fogalmazva: képi költészettel megspékelt szerelmes ifjúsági kalandfilm lesz.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap