Dettre Gábor filmrendező 35 KByte	Az idei Filmszemlén Te voltál az egyetlen, akinek három filmje szerepelt a versenyben. ...Halott lepke száll tova ... című öt órás dokumentumfilm, A tekerőlantos naplója, aminek nehéz meghatározni a műfaját, mondjuk "játékfilm-szerű" és a Jobbágyfelszabadítás 1848, amit leginkább népszerű-tudományos filmnek lehetne definiálni. Ezek közül kétségtelenül a ...Halott lepke... a legfigyelemreméltóbb, mely nem szokványos módon kezeli a halálhoz vezető út témáját. celmúlásának vagyunk tanúi - majdnem azt mondtam: részesei -, aki mellett festőművész felesége, Noémi áll, valamint dr. Borbényi Erika a Hospice Alapítványtól és Dettre Gábor filmrendező a stábjával. Engem a szokványos értelemben vett történetek nem érdekelnek, illetve az a fajta történetmesélés nem érdekel, ami a kívül látható aspektusokat mondja el. Csak a belső történetek érdekelnek, amiknek én mint filmes részévé válhatok. Nem azért, mintha magammal akarnék foglalkozni, hanem mert a lélekkel, annak legmélyebb motivációival foglalkozom a történeteimben, és ki máson keresztül tudnám ezt csinálni, mint magamon keresztül, akit a legjobban ismerek. Mélységesen igaza van Wendersnek: a Tokyo Gaban azt mondja, hogy nincsenek igazi képek. Rengeteg kép van, és egyik sem igaz. Én igazi képeket kizárólag csak a harmadik világban vagy háborúban, Ázsiában, láttam, tapasztaltam, például pestistelepen. De nem kell ahhoz nyomor, elég egy önfeledten játszó kutya vagy egy szaharai jelenet. Sok ilyen helyen jártam, éltem. Ott még vannak igazi képek, igazi történetek egyszerűen azért, mert még nem manipuláltak. Engem az érdekel, hogy mi van a történetek mögött. Ezért sajnos eljutottam magamhoz. Nem számomra sajnálatos ez, hanem a nézőnek, mert minden filmemben valamilyen módon benne vagyok, mert úgy érzem, nem hagyhatom ki magam, mert az a manipulálás csúcsa lenne. Ha Sándor bácsi történetéből kihagyom magam, őszintétlen lett volna a film. Így érvényesül kettőnk kölcsönhatása: én voltam a filmes, aki láttam, mi történik Noémivel és Sándor bácsival. Engem tehát így érdekel a történet: egy ember élménye, aki történetesen egy kamerát tart a kezében, őszintén és manipulálatlanul, ahelyett, hogy tévé-híradós módon csak elmondaná, hogy mi történt. Hogyan találtad meg Sándor bácsit? Hogy kezdődött az egész film? Csináltam néhány halálról szóló filmet. Polcz Alaine nagyon szerette A színésznő és a halál című munkámat. Megismerkedtünk és megkértem, segítsen találni egy beteget, aki hajlandó megosztani velem, velünk az utolsó heteit. Érdekes, jó ötletnek tartotta, de nem tudott segíteni. Beszélgetésünk során kiderült, hogy nem csak ő foglalkozik a haldokló betegekkel, hanem a szervezet, a Hospice Alapítvány is, amelyet ő hozott létre kizárólag erre a célra. Akkor nem volt időm tovább keresni. Aztán a Budapesti Kamaraszínházban megcsináltuk a Gammasugarak hatása a százszorszépekre című darabot Berek Katival és Gáti Katival. Az egyik előadás után, éppen azokban a napokban, amikor már meg akartam keresni az Alapítványt, Gáti Kati szólt, hogy van itt egy nő a Hospice Alapítványtól, szeretne neki bemutatni. Borbényi Erika volt. Tetszett neki az előadás; beszélgettünk utána. Majd megkerestem, vázoltam, hogy mit szeretnék. Nem könnyű, felelte, de van egy idős betege, akiben - úgy véli - megvan az igény, hogy az utolsó heteit megossza valakivel. Egy író és műfordító, nem sok munkája jelent meg, s már régen nem bocsáthatta nyilvánosság elé a gondolatait, éppen ezért már gondolt is arra, hogy most, élete végén megosztja azokat valakivel, akár csak annyira, hogy a feleségének diktál. Az idő múlt, Sándor bácsi állapota rohamosan romlott, így mire a filmezéshez jutottunk, már nem is lehetett volna egy szokványosan vett portréfilm alanya, aki a nézőkkel megosztja magvasabb gondolatait, mert már nem volt olyan állapotban. Így jött létre utolsó heteinek ez a költői stílusú végigkísérése. Mennyi ideig tartott a forgatás? November végétől január elejéig. Nem bánom, hogy nem került sor un. magvasabb beszélgetésekre; ami ilyen jellegű volt, azt később szinte teljes egészében ki is hagytam. Érdekes adalék persze, hogy a háborús proklamációt ő olvasta be a rádióban stb., de engem nem az ilyesmik érdekeltek. Schubert Gusztáv a Filmvilágban azt írja a film kapcsán, hogy a halál az élet ismerete nélkül értelmezhetetlen. Ez szerintem arra vall, hogy nem értette meg az alapvető szándékomat. Ugyanis nem értelmezni akarom a halált, hanem bemutatni a haldoklást, azt, hogy miként viselkedünk a halál árnyékában, amit be lehet és be is kell mutatni. Ezért aztán nem érdekes, hogy vájár, buszsofőr vagy intellektuel az illető. Visszatérve a filmre: semmiképpen sem akartam előtte találkozni velük. Megkértem Erikát, magyarázza meg nekik, hogy akkor szeretnék bemutatkozni, amikor először felmegyek. Ezt annyira fontosnak tartottam, hogy telefonon sem beszéltem velük soha. Noémi megértette. Erika, majd a gyártásveztő, Orosz Tibor mindent elintézett. Be is voltam ijedve, amikor bemutatkoztam. Az arckifejezésem számomra is döbbenetes. Nem lett volna ilyen, ha már ismerem őket. Sándor bácsinak nem lehetett megmondani, hogy azért szeretnénk forgatni, mert ugye haldokolni tetszik, de azért indirekte megmondták neki. Intelligens ember volt, tudta, hogy a Hospice miért van nála. Valami olyasmit mondtak neki, hogy Sándor bácsi betegsége kapcsán az egész Hospice tevékenységéről szeretnének forgatni. Minden úgy történt, ahogy a filmben van. Próbáltam abszolút manipuláltatlanul megközelíteni mindent. Mind A színésznő és a halál (ami 1995-ben elnyerte a Magyar Filmkritikusok "legjobb dokumentumfilm" díját) , mind a ...Halott lepke... az elmúlás folyamatáról, a halálhoz vezető útról szól. Miért vonzza ennyire ez a téma? Mert hiszem, hogy egy lényeges tudást veszítettünk el az életünkről azzal, hogy elkezdtünk nem beszélni az öregedésről, a halálról, a betegségekről, az élet kevésbé örömteli oldalairól, amikor ezeket kiirtottuk magunkból, tabuvá tettük. A legalapvetőbb ösztöneink egyike a halálösztön; elnyomjuk, de a tudatalattinkban ott van, s ez az elfojtás nyilvánvalóan azt eredményezi, hogy a tudatalattiban maradva árnyékként borul mindarra, amit tudatosan teszünk. Gyerekkoromtól kezdve éreztem: úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy van egy bizonyos mennyiségű időnk - amiről ráadásul nem is tudjuk, milyen hosszú - arra, hogy bizonyos dolgokat megtegyünk. Ez meghatározó. De megfeledkezünk erről, holott be kell osztanunk az időt, hogy ezalatt bizonyos feladatokat végre tudjunk hajtani. Én nagyon hiszek abban, hogy ezalatt a véges idő alatt valami nemeset, szépet, pozitívat, építőt kell létrehoznunk. Úgy gondolom, erről sosem szabad megfeledkezni. Naponta látok embereket, akik úgy élnek, hogy ennek az egyszerű dolognak nincsenek tudatában, és látom, ahogy lépésről lépésre elrontják, lényegtelenné, értelmetlenné teszik az életüket. Az én életemnek ez a tudásom ad értelmet, ettől vagyok képes elválasztani a jót a rossztól, célokat kitűzni magam elé, lényegessé és lényegtelenné tenni bizonyos dolgokat. A mai ember életének nagy része, azt hiszem, teljesen lényegtelen, illetve pótcselekvés. Ezeket akarom elkerülni. Te a halálról, a véges életről beszélsz. De e két film az elmúlás folyamatáról, a betegségről szól; ez a kettő nem ugyanaz. Nem ugyanaz, de úgy gondolom, igaz, hogy az emberek nagy része nem a haláltól, hanem a betegségtől, az öregedéstől fél. Másrészt a halálról nem nagyon lehet mit mondani. Amit mondani lehet, az az élettel kapcsolatos, és akkor visszajutunk ahhoz az úthoz, ami a halálhoz vezet, aminek a haldoklás a legsarkítottabb, a leglátványosabban az elmúláshoz vezető szakasza. Nincs olyan nap vagy óra, amikor ne gondolnék a halálra, az elmúlásra. Ez nem zavar, de így van. Sarkítottan fontos és látványos része az elmúlásnak a haldoklás azért is, mert ekkor valóban eklatánsan jelentkeznek vagy válnak nyilvánvalóvá bizonyos tudások - ahogy Erika mondja a filmben -, nevezetesen ekkor fogalmazódnak meg az élet értelmével kapcsolatos alapkérdések a haldoklóban és a családjában, rokonaiban - és adott esetben a filmesben is, aki végignézi a folyamatot -, függetlenül az illetők szellemi szintjétől. A dolog másik oldala pedig az, hogy mennyire fogadjuk el az élet értelmével kapcsolatos átfogó elképzeléseket, mennyire tesszük magunkévá azokat, amiket például én próbálok magamévá tenni, s ennek megfelelően mennyire tudunk a haldoklóinkkal, az öregjeinkkel, a betegeinkkel szeretetteljesen viselkedni. És persze nem csak velük, hanem mindenki mással, mert hiszen ez is nagy része az egész kérdésnek. A szeretettel, türelemmel és megértéssel élt életet tartom a legfontosabbnak. Ezt tartom az élet céljának: a harmónia elérését, melyben a mennyiségi változás minőségivé alakul. Alapkérdésként ez is hihetetlen erővel fogalmazódik meg az utolsó fázisban mind a haldoklóban, mind a hozzátartozókban. Ez lényeges része az érdeklődésemnek. Ismétlem, a halálról magáról nem lehet mit mondani. Sándor bácsi kérdésére, hogy milyen hosszú lesz a filmje, azt válaszolod, hogy másfél óra. A film öt órás, elvben három részes, de a Szemlén is egyhuzamban vetítették, s Te is mondtad, azt szeretnéd, ha egyfolytában néznék. De hogyan juthat el egy ilyen film a nézőkhöz, amelynek a témája éppen az elmondottak miatt igen fontos, és jó lenne, ha minél több embert megérinthetne, gondolkodásra késztethetne. Elmentem a Duna Televízióhoz mondván, hogy van ez az öt órás film, amit egyben kellene levetíteni. Lehetetlennek tartották, hivatkoztak a műsorszerkezetre, a struktúrára stb. De miután megnézték, elfogadták, s azt is, hogy egyhuzamban sugározzák. Nagyon jónak tartom, hogy még mindig vannak emberek, akik nyitottak. Április végére tervezték a bemutatását. De úgy tűnik, mégis megrettentek a témától. Úgyhogy kérdés, most mi lesz. Tudom, hogy a hossza miatt nehezebb forgalmazni. Egyébként én sem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz. Eredetileg 50 perces szerződést írtam alá a Magyar Televízióval. Sándor bácsinak már 90 percet mondtam. Vágás közben rájöttem, hogy ennek a filmnek lassú a tempója. Az ember nem tudja a saját árnyékát átlépni. Hiába határozza el. Én Amerikában horror-film ötleteket adtam el, többek között abból is éltem. A szakmán belül komoly, világhírű emberekkel is tárgyaltam, és vettek tőlem dolgokat, de mindig röhögtek rajtam, mert még ezekben is lélektani mélységekről próbáltam beszélni. Azokat persze kiírtották és egy-két ökörséget megtartottak. Igen, fontos dolgokról van szó a filmben, és nagyon jó lenne, ha többen látnák. Igen, fel kellene rázni a világot. De nem megy. A világot nem érdekli. Az emberek 99%-át amúgy sem érdekli semmi. Ezt nem tudom megváltoztatni. Azt remélem, hogy azokhoz a kevesekhez, akiknél van esélyem, talán el tudok jutni. Döbbenetes élmény volt, hogy a Pázmány Egyetemen 120-130 20-22 éves diák megnézte a filmet a múlt héten, majd leültek velem, és több mint négy órán át beszélgettünk. Ha mindegyikük csak három embernek említi meg... Biztos, hogy tetszett nekik, hiszen nem volt kötelező sem a filmet megnézni, sem a találkozóra eljönni, sem kérdéseket feltenni. Miket kérdeztek? Hogy nem gondolom-e, nem gondoltam-e, hogy ez a történet annyira intim, hogy erről nem kéne filmet készíteni. Azt válaszoltam, amit most is mondtam, hogy csak a félelmeink, viszolygásaink, rettegéseink tették intimmé. Azért intimek, mert buta tabuink szégyenletessé tették őket, és itt zárul be a kör, amit például egy ilyen film áttörhet, persze csak akkor, ha szeretettel, izléssel csináljuk. Érdekes, orvosilag ismert statisztika, miszerint a haldoklók közel 90 %-a azt mondja, hogy otthon, a családja körében szeretne meghalni. A hozzátartozóknak viszont szintén közel 90 %-a azt kívánja, hogy szerettei kórházban haljanak meg. Amikor meg ő jut el oda, átkerül a másik csoportba. Azért mondjuk, hogy intim, mert nagyon meg vagyunk ijedve az egésztől. Ugyanakkor például ott vannak a nemiséggel kapcsolatos kérdések: tanítjuk az iskolában, oktatófilmeket csinálunk róla... Ez is intimitás, mégis meghatározza életünket, vagyis ez sem teljesen magánügy, és ezt fel is ismertük. Végül egyetértettünk abban, hogy nincsenek intim kérdések. A mai világban mindenről hamis, rossz módon csinálnak filmet. A halálról is. Ez olyan, mint mikor fütyülünk a sötétben, hogy ne féljünk. Pedig éppen hogy csendben kéne maradnunk, akkor ugyanis nem hívnánk fel magunkra a figyelmet. A halállal kapcsolatban is a rosszabb megoldást választjuk, pontosan azért nem beszélünk róla, mert rettegünk tőle, holott ez ellenünk fordul, és amit eredményez, annak semmi pozitív hatása nincs. Ezer fajta halált mutatnak be, de sohasem mélységében, hanem felszínes, nevetséges módon. Érdemes lenne összeadni, hogy nap mint nap hány halált, az elmúlás fenyegetését tartalmazó hány élményt élünk át. A világ maga agresszív, de mégsem annyira, mint ahogy ezek a hirdetések, filmek sugalmazzák. Viszont ezzel a feldolgozásmóddal lehet olcsó sikereket elérni az életnek éppen arról a szférájáról szólva, ahol fenyegetettnek, az elmúlással, a betegségekkel, öregedéssel stb. fenyegetettnek érezzük magunkat. A rosszul ábrázolt halál bagatellizálja az elmúlást, könnyűvé, de egyszersmind lényegtelenné is teszi, az élethez képest kevésbé fontosnak állítja be. Éppen ezért gondolom úgy, hogy még ha intim lenne is a téma, akkor is a komoly oldalát, a lelki oldalát kell megmutatni, mert azzal elkerülhetjük a torzkép kialakulását. A Szemlén szerepelt másik filmed A tekerőlantos naplója. Gyártási évként 1994-98 szerepel a főcímen, s a film angolul beszél. Ez amerikai film? 1994-ben csináltuk, csak soha nem jöhetett ki jogi problémák miatt. Itt forgattam, az utcai jeleneteket persze kint, meg a színészek amerikaiak, de a főszereplő lakását Magyarországon, a Pasaréti úti stúdióban vettük fel, és sok magyar közreműködő volt. Hivatalosan is magyar filmnek is számít. A producerek amerikaiak, ez volt az első filmjük. Művészetpártiak ugyan, de azt hitték, jobban el tudják majd adni. Kaptak ajánlatokat, de nem akkora készpénz előlegeket ígértek nekik, mint amire számítottak, hanem a művészfilm kategóriába tartozó filmeknél szokásos, szerényebb százalékokat kínálták. Ezért azt kérték, követelték tőlem, hogy vágjam át. Tökéletesen más filmet akartak belőle csinálni, amit nem is lehet, mert a feldolgozás módja lehetetlenné teszi, hogy belevágjak a jelenetekbe és kivegyek részeket: ez 11 perces, egyben felvett jeleneteknél lehetetlen. Tehát vagy teljes egészében kimarad egy-egy snitt, vagy bennmarad, belevágni nem lehet. S megváltozna az egy évet átölelő struktúra is. Nem voltam hajlandó hozzányúlni; innen adódnak a jogi problémák. Azt mondtam, fogadják el az ajánlatokat, amik művészfilmnél elfogadhatók lettek volna, s ne tőlem kérjék , hogy a korábbi elképzeléseinktől idegen filmet csináljak belőle. A Szemlén volt egy harmadik filmed is, ami ismét egészen más jellegű, a Jobbágyfelszabadítás 1848. A régi kategóriák szerint "népszerű tudományos film"-nek mondható: korabeli dokumentumokkal, metszetekkel, valamint megrendezett jelenetekkel mutatja be a kort, az eseményt. Ezt a filmet a TV sugárzás után - szokatlan módon - egy-két napilap külön cikkben méltatta. Ez rendelt film volt: a Mezőgazdasági Múzeum rendelése. Örömmel vállaltam. A korról nem tudtam többet, mint egy átlagember. Aztán rájöttem, hogy valóban nemes kor volt, érdemes róla filmet készíteni. Sokan reagáltak a történelem szavára: arisztokraták nagyon önzetlenül viselkedtek, amikor azt mondták, a népnek meg kell bizonyos jogokat adni azért, hogy ez a haza része lehessen Európának, hogy ez az ország felzárkózhasson. Ha ennek a tizedét tapasztalhatná ma az ember... Most is fogok egy dokumentumfilmet csinálni, Varga Imréről, a szobrászról a Duna TV és a Hunnia Stúdió finanszírozásában. 1993-ban az Intermezzo szerepelt a Filmszemlén, s igen nagy port vert fel, Te akkor robbantál be a magyar filmbe. A Szemle végén volt egy beszélgetés, amely során igen sok szó esett az Intermezzóról - ami a Televízióban készült játékfilm volt. Azóta nem készítettél játékfilmet, mert A tekerőlantost sem lehet igazán annak nevezni. Azért csinálod a dokumentumfilmeket, mert most ez érdekel , vagy mert nincs lehetőséged játékfilmet rendezni? Ha lenne lehetőségem, inkább játékfilmet csinálnék, bár úgy érzem, soha nem fogok tudni olyan mélységet elérni játékfilmben, mint bizonyos dokumentumfilmjeimben, mint akár A színésznő és a halálban, ahol két ember beszélgetett, és ami voltaképpen egy antifilm. A művészi elképzeléseknek persze nem feltétlenül kell a reáliák síkján mozogni ahhoz, hogy őszinte és valós dolgokot fejezhessünk ki. Ma az angolok - Ken Loach vagy Mike Leigh - elég közel kerülnek filmjeikben az igazi mélységekhez ugyanúgy, mint a régi nagyok, például egy Tarkovszkij vagy egy Bergman; nyilvánvalóan egészen más módon, más úton jutnak el az óriási mélységekhez. Úgy gondolom, hogy én a magam módszereivel erre a területre szeretnék eljutni, s ott a játékfilm jellegénél, kevésbé kötött formájánál fogva szabadabban, a valóságtól elrugaszkodva szeretném a lélek mélységeit megközelíteni, megfogalmazni. Szeretem az olyan jellegű dokumentumfilmeket, amilyeneket magam is csinálok, tehát a lélektani alapú dokumentumfilmeket, melyek a legfontosabb filozófiai kérdéseim, gondolataim kifejezésére nyújtanak lehetőséget. A szociológiai vagy szociográfiai dokumentumfilmek is nagyon fontosak, de én magam nem tudnék ilyeneket csinálni. Játékfilmet évek óta nem tudok anyagilag összehozni. Most két játékfilmre van pénzem. Az egyikre az MMA-tól kaptam 15 milliót, máshonnan is kaptam rá, de még mindig nem elég. Van egy másik, ami külföldi meg magán pénzekből talán megvalósul, mert nagyon kis költségvetésű. Számtalan forgatókönyvet írtam az Intermezzo óta, például egy Hesse-adaptációt, a Csillagsorsot, azt nagyon szerettem volna megcsinálni. Amire most pénzt kaptam, az egy Kertész Ákos írás, a saját könyvéből, a Gyűlölet árából, amit nagyon átalakítottunk. Egy csomó kommersz elem van benne, de nagyon érdekes és fontos téma egy cigányszármazású rendőrről. Jellemző persze, hogy ilyen jellegűekre kap pénzt az ember, bár - ismétlem - abszolút színvonalasnak és jónak tartom, csak sajnálom, hogy a többi tervemet nem támogatták. Viszont nem akarok bármit - akár játékfilmet, akár dokumentumfilmet - megcsinálni csak azért, mert filmes vagyok. Ha nem tudok bizonyos gondolatokat olyan körökbe eljuttatni, amikbe szeretném, akkor úgyse ér számomra semmit az egész. Nagyon jó érzés, amikor az emberek jól reagálnak, s ilyenek mindig vannak. Ez nekem elég, s ezt akarom folytatni, és azt is, hogy érzelmekről beszéljek, amiről manapság nemigen beszélnek. Maximálisan az érzelmekről, a szeretetről beszélek, maximálisan fel merem, fel akarom vállalni azokat a filozofikus kérdéseket, amelyekkel senki nem foglalkozik, mert elcsépeltnek tartják őket, s ezért nem beszélnek róluk. Viszont akkor mitől elcsépeltek? Az idők változnak, és bizonyos dolgokról talán valaha már nem lehetett beszélni, mert mindent kimondtak róluk. Mára, úgy gondolom, ezeknek a gondolatoknak nagy része hiánycikké vált. Szerintem a világnak a mai állapotában kizárólag ezekkel lehet és kell foglalkozni. Amerikában voltak lehetőségeim, hogy egész más körökben kezdjek el filmeket csinálni, mert az első két kisfilmemmel nagyon sok díjat nyertem nemzetközi fesztiválokon is, de nem akartam. Nem akarok olyan filmeket csinálni, amilyeneket meg se néznék. Csak azért hogy sikeres legyek? Végeztem jogi egyetemet; lehetnék sikeres jogász, sok pénzt kereshetnék. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Akkor inkább nem csinálom. Dokumentumfilm-körökben könnyebb mozogni. Ha nem tudok játékfilmet csinálni, csinálok olyan dokumentumfilmet, amiben ki tudom fejezni, amit akarok. Mint említettem, csinálok egy filmet Varga Imréről. Készülök egy másikra is. Az Egészségügyi Minisztérium kezdeményezésére indult, most az átszervezések miatt az Ifjúsági- és Sportminisztériumhoz került, nem tudom, onnan hogy kapunk pénzt, de beadtuk alapítványokhoz is: ez drogosokról szól. Hihetetlenül jó történeteket szedtem össze. Az egyikből játékfilm forgatókönyvet is írtam azóta; ezt beadtuk több helyre, azt hiszem, nagyon jól reagáltak rá. Ez a másik játékfilm-terv, amiről már szóltam. A drogosok között hihetetlenül érdekes, érzékeny emberek csoportjaival ismerkedtem meg: sérültek, mert sérülékenyek, nagyon szenzitívek, nagyon nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Nyilvánvalóan nem mindegyik ilyen; sokakban azért alakul ki a függőség, mert menekvést látnak benne. S Te most micsoda-kicsoda vagy? Magyar állampolgár, magyar rendező, Magyarországon élő amerikai rendező? Magyar állampolgár nem vagyok, magyar rendező meg végképp nem akarok lenni. Lehet, hogy nagyképűség, de nem tudnék csak itt élni, itt gondolkozni. Megvan a lakásom New Yorkban, nem akarom feladni; vissza-visszajárok. Nem szeretem az amerikai filmcsinálást, de szeretek kint lenni, szeretnék máshová is hosszabb időre elmenni és ott filmezni. Sokkal inkább az általános kérdések izgatnak, mint a konkrét, valamelyik országhoz, valamelyik kultúrához köthetőek. Nagyon örülök annak, hogy a Halott lepkét meghívták jelentős fesztiválokra, például Nyonba, úgy tűnik, A tekerőlantost is meghívják, remélem, mehet is majd, a forgatókönyvünket, amit Kertész Ákos írt, beválogatták 12 forgatókönyv közé az Euréka programba; három találkozó lesz, melyek során megpróbálják a produkcióig eljuttatni ezeket a forgatókönyveket. Elindult egy sor nemzetközi kapcsolat, ezeket nagyon erőltetem is. Mert ma már nem lehet csak magyar filmet csinálni, kicsi ez az ország ahhoz. A pénzt sem lehet igazán összehozni, s ha sok emberhez el akarok jutni - különösen ha a témáim, a stílusom miatt egyébként is limitálva vagyok -, mindenképpen a hasonlóan gondolkodó nézőket kéne megcéloznom Európa-szerte, ebből a szempontból is fontos, hogy koprodukcióban gondolkozzak. Nem szeretek itt lenni. Amikor a 90-es évek elején, két-három évvel a változások után visszajöttem, abban reménykedtünk, hogy a megváltozott világban, tanulva a múltból, jó irányba indul el az ország, egész Közép-Európa. Csalódtam. Döbbenetes, hogy mennyire nem történt semmi. Ezért sem tudnék csak itt élni. Így jól érzem magam; kicsit kívülről tudom nézni a dolgokat. Nagy igazság az, hogy legjobb útközben lenni. Amikor valahová tartozik az ember, akkor a hülyeségek, a negatívumok sokasága kezdi lehúzni, sok minden dühíti. Persze New Yorkban ugyanígy van; csak ott más dühíti az embert. Mert ha ott nagyon jó lenne, már visszamentem volna. Ott másért nem jó. Nagy pénzeket kerestem a CBS-nél producerként. Jól is éreztem magam, de művészi értelemben hülyeségeket csináltam, bár a kinti kínálathoz viszonyítva nem is voltak hülyeségek: doku-drámák - talán ez a legjobb magyar kifejezés rá. Megtörtént eseményekből elég színvonalas feldolgozásokat készítettünk. Például az első atomkatasztrófáról Harrisburg városkában. De azt gondolom, hogy most itt van értelme dolgozni, itt élni hosszabb-rövidebb ideig, mert itt kellene kifejteni bizonyos gondolatokat. Az más kérdés, hogy én személy szerint olyan helyzetben vagyok, hogy nem itt lettem rendező, nem is vagyok része ennek a csapatnak, nagyon sok szempontból kívülálló vagyok, kívülállóként látom a dolgokat. Nem tudom, végülis sikerülnek-e a játékfilm-terveim, de azt tudom, hogy itt van értelme kimondani dolgokat, lenne értelme bátran kimondani, megküzdeni mindenért, amit az ember kimondhat, mert itt van szükség a változásokra, s talán még van tere is ezeknek. Bennem nagyon erős elhivatottság él. Már régóta írok, eddig soha senkinek nem mutattam meg ezeket. Sokszor, s egyre erőteljesebben érzem, hogy abba kéne hagyni a filmezést és írni kellene. Kizárólag az mond ennek ellent, hogy a mai világban igazából már semmi másra nem figyelnek az emberek, csak a vizuálisan levetíthető megnyilatkozásokra, ezeknek van csak hatása. Nem tudom, mit hoz a jövő, mindenesetre úgy érzem, filmesként még egy darabig meg kell próbáljak olyasmiket tenni, kifejezni, amikkel jobbítani tudom ezt a borzasztóan zárt, borzasztóan szűk látókörű világot, amiben itt élünk.
Sándor bácsi 47 KByte
a stáb 41 KByte
40 KByte