Zöldi Gergely: "Eldobálgatok minden régit és lassan gyűjtögetem össze az újat"
Beszélgetés Bodnár Erikával
Bán Róbert: Lányarcok tükörben (1972)
Bán Róbert: Lányarcok
tükörben (1972)
69 KByte

A hetvenes-nyolcanas évek filmjeinek állandó szereplője volt, csaknem negyven magyar filmben állt a kamera elé. A mostani, filmes szempontból ínséges időkben őt is nélkülöznünk kell a mozikból sok más, jelentős filmszínészünkkel együtt. Igazi otthona immár két évtizede ugyanaz a színpad, hiszen a Katona József Színház összeforrott, mégis állandóan megújuló társulatának alapító tagja. Színházi öltözőjében ültünk le beszélgetni Tom Stoppard Árkádiájának előadása előtt.

Az első filmedet Sándor Pállal forgattad. Ez volt az 1971-es Sárika, drágám.

Igen, az volt az első.

Korábban semmilyen filmes tapasztalatod nem volt?

Semmilyen. A főiskolán volt egy eredetileg kétévesre tervezett, majd összesen fél évet megért filmszínészet kurzus, de általam ismeretlen okokból ez végül nem vált be. Itt Makk Károly, Simó Sándor és Sándor Pál tanított - viszont akkoriban még sok film készült, ők éjjel-nappal dolgoztak és egyszerűen nem fért bele az idejükbe a tanítás. Mégis, legalább kipróbálhattuk, milyen kamera előtt dolgozni úgy, mint egy igazi forgatáson.

Milyen az, amikor az ember először meglátja magát filmen?

Borzasztó. Én sohasem tudtam megszokni. Nekem a mai napig is trauma, sokk, amikor meglátom magam. Mindig elégedetlen vagyok.

Egy olyan filmet sem tudsz mondani, amiben elégedett voltál magaddal?

Egy szerepem volt, amiről ma is azt mondom, hogy olyan volt, amit vállalok. Ez a Mándy műből készült Lányarcok tükörben. Többször is láttam azóta és úgy tűnt, igazán jól sikerült. Szerettem még egy tévéjátékot, Felvidéki Judit Fabulandját. Egy magányos nő szorongásáról szólt, ami végül egy kicsit őrületté is fajul. Azért is szerettem, mert rengeteg volt benne az improvizáció, ketten találtunk ki sok mindent Felvidékivel. Amikor visszanéztem, ha nem is voltam tökéletesen elégedett az egésszel, találtam benne olyan részeket, amikről azt gondoltam, hogy jól megoldottam őket.

Visszatérve 71-re, ezek szerint viszonylag tapasztalatlanul álltál először kamera elé.

Azt hiszem, azért mehetett a dolog mégis viszonylag simán, botlásoktól mentesen, mert Kern András és Verebes István voltak a partnereim, akik főiskolai osztálytársaim voltak, ők is először filmeztek, így együtt egy friss és új csapat volt. Türelmesebbek voltunk egymáshoz, hiszen nagyon jól ismertük egymást. Ráadásul magunkat kellett játszanunk, nagyon nagyot nem tévedhettünk.

Akkoriban kezdted a színházi pályádat is.

Igen, hetvenben kerültem le Szolnokra, tehát az első szezonomat töltöttem le addigra a színházban.

Nem zavart, hogy egészen más szempontok szerint kellett dolgozni a forgatáson, mint a színpadon?

Ebben a filmben nem, de tulajdonképpen később sem. Az ember azt azért tudja, hogy a film a pillanatokon múlik, és miután nem egy ívet kell eljátszani egyszerre, hanem csak egy egészen pici részletet, vagy snittet, ezeket könnyebben meg lehet oldani rövidebb felkészüléssel is. Ilyen gondom nem volt, arról nem is beszélve, hogy akkor volt idő próbálni, lelkileg felkészülni, tehát a felvételre akkor került sor, amikor a színészek olyan állapotban voltak, hogy lehetett dolgozni. Azt hiszem, hogy erre ma kevesebb idő van, de nem tudom. Régen nem forgattam.

Az utolsó nagyobb filmszerepedet az Anna filmjében és a Mielőtt befejezi röptét a denevérben játszottad.

Igen, az Esterházy-filmben, de talán igazán a Denevérben volt nagy szerepem utoljára. De akkor még normális, rendes tempóban folyt a filmkészítés, semmi különbséget nem láttam a korábbi munkához képest. Mindig nagyon fontos, hogy milyen a stáb, kik veszik körül az embert. Csak sok-sok film után érzékeltem, hogy ez mennyire befolyásolja a színészt és a rendezőt. Hogy mennyire fontos nem csak az operatőr - ez természetes - de hogy a sminkestől kezdve a szkriptesig és az asszisztensekig mindenki mennyire akarja, hogy ez jó legyen, mennyire vesznek részt a munkában és tekintik a magukénak.

Működhet ez akár a rendező ellen is?

Abszolút mértékben, sajnos. A rendező kiválaszt embereket, de lehet, hogy nem kapja meg őket, mert éppen másnál dolgoznak. Ebbe nem látok bele igazán. Nehéz lehet, ha a rendezőnek nem elég csak a közvetlen munkatársaira és a színészekre figyelnie, hanem húsz-harminc embert kell "kordában tartania".

Emlékszel, hogy téged hogyan választottak ki az első filmszerepedre a Sárikában?

Azt hiszem, hogy eredetileg nem is kellett volna próbafelvételt csinálnom, csak valamilyen technikai szempont miatt került rá végül sor.

Akkoriban ez nem is volt divat?

De, majdnem minden filmnél. A későbbi filmjeimnél mindig volt próbafelvétel. Még akkor is, ha tudták, hogy te vagy az, a rendező rád gondolt, akkor is még három-négy színésszel megcsinálta ugyanazt a jelenetet, hogy biztos legyen a választásában. Olyan is volt, hogy kiderült, másvalaki esetleg jobb egy szerepre. De a Sárikánál előre megmondta nekem Sándor Pál, hogy engem akar erre a szerepre. Akkor még derékig érő hajam volt, azért csinálták a próbafelvételt, hogy befér-e ez a rengeteg haj a rövid hajú paróka alá.

Akkor is érezhető volt, hogy sokkal nagyobb ismertséget, szélesebb körű elismerést jelent egy színésznek a film, mint akár a legjobban megoldott színpadi szerep?

Persze, de ez akkor számunkra természetes volt, és én magam nem is nagyon gondolkodtam rajta, mert evidensnek tartottam. Ráadásul mindenki sokat dolgozhatott. Én egy évben öt filmet biztosan csináltam és legalább annyi tévéjátékot is, ha nem többet - tehát sokszor válogatni lehetett, illetve kellett, mert nem lehetett a sok forgatást összeegyeztetni a színházzal. Tehát nem jelentett kiváltságot az, ha valaki filmen szerepelt. Ez mindenkinek járt, mindenkinek megadatott. Világos, hogy a tévét többen nézték, bár a fene tudja...még akkor sem volt azért annyira magától értetődő, hogy minden lakásban legyen televízió. Az emberek a mozit is szívesen nézték és a színházba járás is sokkal természetesebb volt - legalább annyira, mint este leülni a tévé elé. A tévében is rendszeresen készültek tévéjátékok, amelyekben magyar színészek szerepeltek, és a közönség igenis szerette ezeket. Hozzá kell tennem, hogy akkor még nem volt nálunk annyi amerikai film, még a moziban sem. Csak régi filmjeiket játszották, ezért ez a fajta konkurencia nem létezett a magyar film és az amerikai között, mint ami van manapság - illetve lehetne, ha lenne egyáltalán magyar film. Bár, ahogy én észreveszem, talán még ma sem lenne, mert ha egyik-másik tévécsatorna a lehető legképtelenebb időpontokban lead egy-egy magyar filmet, kiderül, hogy az emberek szeretik és nézik őket. Gyakran odajönnek hozzám az utcán, vagy a büfében a kollégák mesélik, hogy láttak valamiben előző este.

Nemrég leadták a Szikrázó lányokat, Csákányi Eszterrel az egyik szerepben. Ti azon a forgatáson ismerkedtetek meg, ugye?

Ez mentett meg engem abban a filmben. Nem színészileg, mert úgy még ez sem bírt megmenteni, hanem emberileg. Az egy nagyon jó csapat volt. Valóban akkor találkoztam először Csákányi Eszterrel és azonnal lenyűgözött az energiája, a vitalitása, az, hogy hajnali ötkor ő már boldogan jött dolgozni, mikor mi még dagadt szemmel ültünk a sminkben... Bánsági Ildikóval is akkor találkoztam össze igazán és azóta is megmaradt ez a szép közös emlékünk. Sok más jót erről a filmről nemigen tudok mondani.

Aztán néhány évvel később kezdődött egy több filmből álló együttműködésed Szörény Rezsővel.

Igen, szinte az első filmjét kivéve minden munkájában játszottam hol kisebb, hol nagyobb szerepekben. Aztán ebből barátság lett, ha nem is az első pillanattól kezdve, hanem ahogy jöttek-mentek a filmek. Az utolsó közös munkánk a Talpra, Győző volt, nem is tudom, hogy dolgozott-e még azután. Mindenesetre azt a filmet már abszolút barátokként csináltuk. Azt hiszem, egyszerűen jó érzés, ha az ember biztos lehet benne, hogy ha bántják, vagy valamit nagyon erőltetnek is, nem piszkálódásból teszik, hanem az eredmény elérését szolgálja. Az is jó érzés, ha olyanokkal dolgozol, akiket jól ismersz - ez az ötödik közös munkánk volt, az egész stábot jól ismertem. Szabadabban mozogtam közöttük, felszabadultabb voltam. Merészebben mertem játszani és próbálkozni. Egyébként viszont azt gondolom, hogy nem feltétlenül szükséges kritérium az, hogy a munkatársaidnak barátoknak is kell lenniük. Ez csak egy mellékes plusz lehet. De sok esetben egy jóbaráttal is lehet csinálni egy jó vacak filmet. Nem ezen múlik. Ha tudná az ember, hogy min múlik, akkor csak jó filmek készülnének, nagyon egyszerű lenne minden.

Ha végignézem, nagyon jól képviseli utóbbi évek filmművészetét az a csapat, akikkel dolgoztál különböző filmjeidben.

Az nagyon jó, hogy rengeteg féle rendezővel dolgoztam. Az úgynevezett akkori új hullám tagjaival és a nagy öregekkel is. Sokféle stílussal, ízléssel, gondolkodásmóddal találkoztam - ezek közül akkoriban is volt olyan, ami nem tetszett, vagy nem értettem vele egyet, távol állt az én világomtól, vagy elképzeléseimtől, de mindenesetre nagyon tanulságos iskola volt. Hányféle módon lehet ugyanazt a dolgot látni és ábrázolni? Ez inkább életre szóló tanulság volt, nem közvetlenül szakmai. Vagyis a szakmában nemigen tudtam hasznosítani, viszont megtanított megérteni bizonyos embereket.

Volt ebben valamiféle tudatosság? Érezted-e úgy valaha, hogy most neked szakmailag ilyen, vagy olyan filmet kellene csinálnod?

Nem, naivabb voltam. Sokkal jobban hittem azokban az emberekben, akik engem választottak. Soha nem volt elképzelésem arról, hogy hogyan alakítsam a pályámat. Elolvastam egy forgatókönyvet és ha a szerep tetszett, akkor teljesen mindegy volt, hogy vígjáték, vagy dráma - ha úgy éreztem, hogy meg tudom csinálni, akkor elvállaltam. Azt figyeltem meg elsősorban, hogy milyen az anyag, a mondatok, a történet. Hogy mennyire fontos nekem, és mennyire tudom elmondani vele azt, amit kell. Vagyis hogy tudom-e hitelesíteni azt, ami le van írva. Egyébként vígjátékok nem is nagyon találtak meg engem, szinte az egyetlen az Itt járt Mátyás király volt, amit szintén Sándor Pál rendezett. Nemigen emlékszem többre. A Csók, anyuban volt még egy epizódom, de az nagyon rövid jelenlét volt, nem számítom a fontos szerepeim közé.

Lukáts Andor új filmjében, a Portugálban is van egy "villanásod".

Az a szó szoros értelmében egy villanás! Nagyon szívesen csináltam, örültem neki, mert szeretem azt az előadást a Kamrában. Nagyra tartom Andor és a színészek munkáját benne. Boldog voltam, hogy benne lehetek abban a csapatban.

Abból, amit mondtál, arra következtetek, hogy egy piaci törvényeken alapuló filmiparban nem nagyon találtad volna meg a helyed. Olyanban, ahol neked magadnak kell tenned arról, hogy mikor, mit játszol és kikkel.

Én abban meghaltam volna. Akkor én nem lennék sehol. Olvasom néha az újságban, hogy nem akárkik, mondjuk Marlon Brando és Meryl Streep sem szégyelli magát, hogy utánamenjen a rendezőnek és addig könyörögjön, amíg nem csinálnak róla próbafelvételt. De aki Amerikában él, az ebben nőtt fel. Annak az élet minden területén mindig így kellett harcolnia. Már gyerekkorától kezdve így készül az életre, számít is rá. A mi számunkra, akik itt nőttünk fel Közép-Európában, egy sokkal befelé fordulóbb, belül élő kultúrában, ez megszokhatatlan. Hiszen nem volt szabad, hogy tudják rólad, mit gondolsz, belénk nevelték, hogy tartsuk meg a gondolatainkat magunknak. A mostani fiatalok még tudnak váltani, de az én generációmnak ez nehezére esik. Van, aki megcsinálja, de az is nagyon nehezen. És vannak olyanok, mint én, akik alkalmatlanok rá. Sokan azt mondják, és lehet, hogy van benne valami, hogy ez egyfajta gőg. "Mire olyan gőgős, hogy nem megy el egy szereplőválogatásra?" Én meg azt gondolom, hogy a kutyafáját, jöjjön el az a rendező a színházba, nézzen meg!

Tartod a kapcsolatot a kortárs magyar filmmel? Megnézed, ha készül valami új?

Nem nagyon, sajnos. Ebben én is nagyon lusta vagyok, szégyenletesen nem figyelek oda. Saját színházamon, a Katonán kívül nem is nagyon járok más színházba sem előadást nézni - itt természetesen mindent megnézek. Kaposvárra sem megyek le ugyan, de ha feljönnek Pestre, akkor megnézem az előadásaikat. Ezzel kész is. Most mondjam neked - nem is tudom hirtelen, talán harminchét filmben játszottam eddig - hogy a saját filmjeimnek legalább a felét sohasem láttam?

Azért, mert nem szereted magadat nézni?

Azért, mert tudtam, hogy az a film nem jó, és mivel már forgatás közben tisztában voltam ezzel, nem akartam látni.

Tehát teljesen mindegy, hogy benne vagy, vagy nem?

Tökmindegy. Ha én tudom, hogy az nem jó, akkor nem nézem meg. Mit nézzek rajta? Mentségemre legyen mondva, hogy egy filmbe sem szálltam be úgy, hogy ne gondoltam volna, hogy ott valami fog történni. Olyat sohasem vállaltam el, amiben az esélyét sem láttam annak, hogy érdemes vele foglalkozni.

Ezt már a pályád kezdetén is így gondoltad?

Igen, akkor is többször megtettem, hogy visszaadtam szerepet. De akkoriban még bőven volt miből válogatni. Annyira, hogy ha nem vállaltál el valamit, nem is kérdezték az okát. Tisztában voltak vele, hogy még legalább három forgatókönyv nálad van, és esetleg nem tudod összeegyeztetni a munkákat. Ma más a helyzet. Ma tulajdonképpen ha kap az ember egy forgatókönyvet, boldogan el kellene vállalnia, akár el se olvassa előtte. Alkudozni csak a pénzen lenne érdemes. Mégis, bár nem vagyok nagyon jól eleresztve anyagilag, azt a luxust megtartom magamnak, amíg élek, hogy nem veszek részt olyasmiben, ami nem érdekel. Úgy gondolom, hogy mindenkinek kell lennie egy mércéjének és az alá nem szabad menni.

Ha végignézem a filmográfiádat, látok egy nagyon gazdag hetvenes -nyolcvanas éveket, aztán a kilencvenes években megtorpan a dolog. Ezek szerint ez önként vállalt helyzet is?

Na nem, azért nagyképűség lenne, ha ezt állítanám. Egyszerűen az történt, hogy olyan életkorba léptem, amikor már nem játszhattam fiatalokat és még nem játszhattam öregeket. Ezt már sok színésznő elmondta, teljesen egyértelmű dolog, mindenki szembesül vele.

Esetleg azok a rendezők oldhatják meg ezt az időszakot, akikkel sokat és jól dolgozott korábban az ember, nem?

Biztos, de én azt gondolom, hogy egy rendezőnek is szüksége van arra, hogy váltson. Persze érvényes Sándor Pál azon mondása, hogy "kell egy csapat", a legtöbb rendező össze is állít ilyen csapatot. De természetesnek tartom, hogy egy idő után mindenki váltani akar ahhoz, hogy meg tudjon újulni. Hiszen kiismerjük egymást, tudjuk, hogy ő mit fog arra csinálni, amit én csinálok - kell valami friss, új erő, új impulzus ahhoz, hogy megint izgalmassá váljon a dolog. Egy rendezőnek ez biztos még sokkal fontosabb. Végülis Bergman is váltott, nem is egyszer. Ezen a színésznek lehet szomorkodni, és néha én is szomorkodom, de mégis, megértem és természetesnek tartom. Nem lehet húszévesen együtt elkezdeni a pályát és hetven évig együtt dolgozni, mert az egy idő után kifullad. Ezért nagyon jó a színházban, amikor jönnek az újak, a frissen végzett főiskolások. Akkor bennem mindig reménység és öröm van, hogy most majd jönnek ők és talán felráznak, hogy egy kicsit szégyelljem magam. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanazt a dolgot ők hogyan látják? Ők másképp gondolkodnak bizonyos dolgokról és az nagyon fontos, nagyon kell. Ez egy ilyen szakma, a dolgok csak egy adott pillanatban élnek és érdekesek, ha nem változnak folyamatosan, akkor érdektelenné válnak. Nem szabad életben tartani "kimerült csapatokat".

A színházban tehát megtalálod ezt a változatosságot. Mindig jobban szeretted a színházat?

Az a szerepen is múlt. De persze, hogy jobban szerettem. Én nagyon szeretek próbálni, szeretem azt a hat hetet, vagy két hónapot, amíg az ember eljut valahová. Akkor történhetnek csodák, váratlan dolgok az emberrel: "jé, én ilyen is vagyok?". Nem mindig kellemes meglepetés ez, de ha vállalod, bölcsebb és gazdagabb leszel tőle.

Kínlódsz a próbák alatt?

Minden próbafolyamatban van egy szakasz, amikor elkezdek kínlódni. Általában látszólag könnyen kezdek el próbálni és két-három hét után, amikor eleget tudok a szerepről ahhoz, hogy mélyebbre kezdjek menni, akkor természetesen elkezd megnehezedni az egész. Nagyon nehéz az embernek bizonyos dolgokat maga előtt is felvállalni, magába nézni. Meg hát, idézőjelbe téve nagyon "lusták" is vagyunk, az ember gyakran megelégszik azzal, ami pillanatnyilag éppen sikeresnek tűnik, úgy gondolja, hogy ennyi elég. Mindig kell egy rendező, aki az embert egy kicsit rugdossa, hogy próbáljon meg egy kicsit továbbmenni ezen az úton.

Idén nagy színpadi szerepre készülsz, Lorca Bernarda Albájára.

Istenem, ne is mondd! Félek is tőle. De nagyon örülök neki, ezek nyilvánvalóan ambivalens érzések. Egy ilyen nagy klasszikus szerep előtt az öröm és a félelem együtt van az emberben.

Már készülsz rá?

Nem. Én soha nem szoktam előre készülni. Olyan szinten sem, hogy olvasgatom. Ha előre elkezdek foglalkozni vele, akkor kialakul egy kép a szerepről - még akkor is, ha nem akarom. Kitalálom, hogy ezt hogy fogom játszani. Ez pedig nagy bajokat tud csinálni, mert egyszercsak bemész a próbára és kiderül, hogy a rendező egészen mást akar. Ott vannak a kollégák is, akikkel együtt játszol, akik befolyásolják az alakításodat. Amit az ember magában, otthon kitalál, az nem biztos, hogy működőképes az előadásban. Ha az ember már nagyon elszánt, nehéz ettől a képtől megszabadulnia. Ez jó esetben is eltarthat két-három hétig, vagyis ennyi idő hátrányban vagy, amíg ezt elfelejted és elkezded a dolgot előlről. Ez pedig azt jelenti, hogy nem készülök el a premierre. Ezért mindig lebeszélem magamat az ilyen prekoncepciókról, nem foglalkozom előre a darabbal. Az olvasópróbán látom először, mintha nem is ismerném. Azt viszont mindig megteszem, hogy az adott kor, vagy író más műveit elolvasom. Lorca költészetét és líráját például rettenetesen szeretem. Azokat a verseket is újraolvasom, amiket szinte kívülről tudok. Olyan pontosan, precízen fogalmaz, olyan képi ereje van egy-egy mondatának, amiből nagyon sokat meg lehet érteni - például majd talán a darabban is. Ő folyton a visszafojtott vágyakról, a "lefedettségről" ír, még a látszólag szép, lírai verseiben is.

Éppen ennek a világnak az ellentétét játszod talán legsikeresebb jelenlegi szerepedben, az Árkádia élveteg Lady Croomjában.

Nagyon szeretem ezt az előadást, mégis mondok erről valamit. Én nagyon örülök neki, hogy ezzel a Bernardával, ha sikerül, átléphetek egy másik életkorba. Tulajdonképpen az Árkádiában és egy kivétellel az összes jelenlegi szerepemben fiatalabb nőt játszom a koromnál. Hát most megkaptam!

De ezzel egyidőben azért gondolom, nem kell lemondanod a fiatalabb szerepekről sem - ha a rendező benned látja meg a figurát.

Többek között, sok minden más mellett azért is olyan jó nekem itt a Katonában, mert azokban az emberekben, akik csinálják, maximálisan megbízom. Biztos lehetek benne, hogy olyan feladatokat kapok, amikről ők tudják, hogy nekem el kell játszanom - és azt is tudják, hogy mit nem kell. Nyugodtan rájuk merem bízni magam, nem gondolom soha, hogy mellőznek, vagy túlfoglalkoztatnak, vagy olyan szerepet kapok, ami nem nekem való. Nem gondolkodtam rajta, de hirtelen nem is tudok olyan szerepet mondani, amiről azt gondoltam volna, hogy na, ezt nem nekem kellene. Elhiszem, hogy Zsámbéki, Ascher, és most Schilling Árpád tudják, hogy miért engem választanak egy-egy szerepre.

Nem is ért soha csalódás?

Dehogynem. Tudok olyat mondani, hogy valami nem sikerült igazán, de nem emiatt. Pokoli dolog, amikor az ember hirtelen azt érzi, hogy ennyi volt, nem tudom átlépni a határaimat.

Ezt mindig pontosan meg tudod ítélni?

Azt hiszem, meg tudom ítélni, hogy milyen állapotban vagyok, hogyan dolgozom éppen. Hogy a tehetségem éppen milyen állapotban van. Voltam már a jelenleginél sokkal jobb állapotban, amikor elkezdtem a pályámat. Szolnokon a Sirályban, aztán amikor a Nemzetibe került Zsámbéki és Székely, az megint nagyon jó időszakom volt. Annak az ívnek a csúcsát A konyha és a Halleluja jelentette. A Katonában a Menekülés, a Három nővér és a Pinter-darabok. Aztán egy időre elfáradtam egy kicsit. Most megint úgy érzem, hogy sok energia és erő van bennem. Nagyon reménykedem, hogy most elmúlt ez a keserves tíz év, amit nekem ki kellett bekkelnem. Nem tudok annál szomorúbbat, mint amikor az ember csak úgy elvan valahol és teljesít. Szerintem az a színész halála. Kevés az, hogy éppen hogy csak jó vagy valamiben. Az ember annál többet akar. Most azt remélem, hogy talán egy kicsit feljebb tudok lépni, hogy többet tudok bizonyos dolgokról. Ez alatt a tíz év alatt több időm volt jönni-menni a városban, a piacon, látni a dolgokat, ennek kifejezetten örültem. Az Árkádia volt talán hosszú idő után az első olyan szerepem, amiben mindegy volt, hogy mit teszek, mondok, az én vagyok. Ez valami olyan felszabadult, boldog érzés, olyan jófajta bátorságot ad, hogy merek csinálni dolgokat. Egyszerűen jó létezni abban a társaságban és abban a közegben. És nagyon jó érezni előadás közben a pozitív visszajelzéseket a nézőtérről.

Ez az, ami filmezés közben egyáltalán nincs.

Persze, ott sokkal kiszolgáltatottabb vagy a rendezőnek. Neki kell látnia, hogy amit egy jelenetben megcsinálsz, és esetleg önmagában jó is, az mennyire illeszkedik az ő koncepciójához, a film ritmusához. Előfordulhat ugyanis, hogy pici jelenetek önmagukban remekül működnek, de amikor összevágják a filmet, a sok hatás kioltja egymást és végül semmi nem lesz az egészből. Máskor meg azt hiszed, hogy egy jelenetben semmi különöset nem csináltál és a végső változatban észreveszed, hogy egészen különleges pillanat született.

A színházban viszont magad is fel tudod építeni ezt a hatást egy-egy este hét és tíz között...

Az adott estén ez már az én felelősségem. A színház folyamatos munka, állandóan változik az előadás egy-egy pillanata. Éppen most néztem vissza a Három nővér felvételét és sajnáltam, hogy miért nem játsszuk már, most mennyi mindent egészen máshogy csinálnék benne! Tudod, arra jöttem rá, hogy nekem ez az egész pálya arról szól, hogy az ember fiatalon elkezdi és borzasztó energiával mindenhonnan megpróbálja megtanulni a szakmát. Sok-sok év telik el, amíg megtanulod, hogy hogyan kell beszélni, mikor kell leülni, mikor kell felállni, hogyan kell járni - ilyen egyszerű dolgokat, amik pedig nem is olyan egyszerűek. Elmegy rá az ember pályájának a fele, hogy ezeket mind begyakorolja, magáévá tegye. Akkor van a baj, amikor ezt megtanuljuk - vannak, akik egészen káprázatos fokon tanulják meg - és attól kezdve ezt használjuk, ebből élünk, ez megvan nekünk. Egyfajta tárháza a szakmai rutinnak, tudásnak. Na most, aki itt megmarad, az azt hiszem, halálra van ítélve. Abból lesz aztán a modorosság, meg az, hogy ezt már ismerem! Az igazi színészet azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor ezt megtanultad - és ez sokkal nehezebb! - meg kell próbálni mindent elfelejteni. Teljesen újra, új elemekből kell valamit felépíteni. Mindent el kell dobni, ami kilyukadt, tönkrement, molyos, vacak lett. Olyan ez, mint a lomtalanítás, az ember nehezen válik meg a kacataitól. Pedig végül úgyis ki kell dobálni mindent, ami terhedre van. És akkor ott maradsz csupaszon, új életet kell kezdened. Velem most történik meg az, hogy eldobálgatok minden régit és lassan gyűjtögetem össze az újat.

(a színházi előadásokon készült fotókat a Katona József Színház bocsátotta rendelkezésünkre)

Bacsó Péter: Szikrázó lányok (1974)
Bacsó Péter:
Szikrázó lányok(1974)
35 KByte
Tarr Béla: Őszi almanach (1984)
Tarr Béla:
Őszi almanach (1984)
53 KByte
Tímár Péter: Mielőtt befejezi röptét a denevér... (1989)
Tímár Péter: Mielőtt befejezi
röptét a denevér... (1989)
73 KByte
Parti Nagy Lajos: Mauzóleum (a Katona József színház előadása, rendezte: Máté Gábor)
Parti Nagy Lajos: Mauzóleum
(a Katona József színház
előadása, rendezte:
Máté Gábor)
73 KByte
Lőrinczy Attila: Balta a fejbe (a Katona József színház előadása, rendezte: Máté Gábor)
Lőrinczy Attila: Balta a fejbe
(a Katona József színház
előadása, rendezte:
Máté Gábor)
28 KByte
Moliére: A fösvény (a Katona József színház előadása, rendezte: Zsámbéki Gábor)
Moliére: A fösvény
(a Katona József színház
előadása, rendezte:
Zsámbéki Gábor)
37 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap