Kárpáti Ildikó A halálraítélt emberiség kalandjai A Titanic filmfesztivál Möbius-filmszalagjai David Cronenberg: eXistenZ, Hilary Brougher: Az idő ujjai, Hans-Christian Schmid: 23, Abel Ferrara: New Rose Hotel, Vincenzo Natali: Bűnös kocka

25 KByte

Az idei Titanic fesztivál Möbius sorozatában látható filmek ismét a misztikus történetekre, kellemes borzongásra vágyóknak kínáltak szórakozást. A fordulatos forgatókönyvek, az olykor horrorisztikus képek és a megmagyarázhatatlan történések természetes velejárói ezeknek a műveknek. Ugyanakkor az idén látható filmekben volt még valami közös: egyfajta pesszimizmus, mintha az emberiség véglegesen és visszavonhatatlanul bukásra, sőt egyenesen halálra lenne ítélve. A tragikus végkifejlet elérésének oka és módja természetesen filmenként más és más, az eredmény azonban ugyanaz. Úgy tűnik a rendezők nem sok jót találtak az emberi lélek mélyebb bugyraiban. A cyber-tér halála (David Cronenberg: eXistenZ - Az élet játék) Egy viharvert vidéki benzinkútnál Willem Dafoe szadista mosollyal várja az arra tévedőket. Mikor a lefékező kocsiban felismeri Allegra Gellert (Jennifer Jason Leigh), a híres számítógépes játékok tervezőjét, eddig sem túl bizalomkeltő mosolya még szélesebbre szalad. Allegra megváltoztatta az életemet - mondja a nőt kísérő fiatal férfinak. Miért, mit csinált azelőtt? - hangzik a kérdés. A válasz: Egy benzinkútnál dolgoztam. Bár első pillantásra nem látszik, ebben a valószínűtlen jövőben valóban megváltozott az emberi élet. Második pillantásra ugyan feltűnnek bizonyos rejtőzködő, kis méretű, mutáns, kétfejű hüllők, de csak ha nagyon figyel az ember. Az emberi élet nem tartalmában, sőt nem is minőségében változott meg. A színtere helyeződött át: az emberi élet most már csak magán az emberi agyon belül élhető az igényeknek megfelelő szinten. A közvetlenül a gerincvelőbe csatlakoztatott köldökzsinórszerű vezeték és egy mutáns élőlényre emlékeztető szerkezet jelenti az emberek vágyainak netovábbját ebben a kietlen jövőben (egyébként ténylegesen mutánsok alkatrészeiből készül; ezek az állatkák mindenre jók: ünnepi fogások és fegyverek egyaránt készülnek csontjaikból). Elég egy kisebb beavatkozás (a szerkezet csatlakoztatási lehetőségének megteremtéséhez) és a extrán felfejlesztett cyber-játék során a legtitkosabb vágyainknak megfelelő paradicsom tárul elénk. Persze csak virtuálisan, csak az agyunkat stimuláló szerkezet okozta érzékcsalódásként, de úgy tűnik, egy ilyen minőségi érzékcsalódással egy életre elvannak az emberek. Persze már lesben állnak az ellenséges hadak: a "realisták" elnevezésű csoportosulás rendre a feltalálónő életére tör, ami pedig játékból játékba, illetve a játék egyes színtereinek sűrű és váratlan váltogatásához vezeti a menekülő párost. Egészen a végső fordulatig, mikor kiderül - ezzel nem hiszem, hogy különösebben nagy titkot árulnék el -, hogy természetesen a film elejétől kezdve csak egy játékot látunk, amit szereplőink a jelen valóságához közelebb álló cyber-sisakokkal a fejükön játszanak, egészen addig amíg És ezzel a filmben feltör az emberiség kisebbségi komplexusa: az attól való félelem, hogy világunk csak valami nagyobbnak a jelentéktelen része, ám az a nagyobb is csak jelentéktelen része valaminek Valószínű, hogy nincs értelme egy felsőbbrendű nagy játékmestert keresnünk ebben a globális játékban. Nincsen egy végső legnagyobb, aki kiosztaná a szerepeket, aki döntene az egyes szereplők sorsa felől, aki véget vethetne a játéknak. Az ember végérvényesen saját agytekervényeinek bűvkörébe záratott, de lehet, hogy nem is akar kiutat találni. Hiszen nem kijutni, hanem játszani a fontos. Maga a játék a lényeg, vagyis maga az élet élésének módja; mindegy tehát, hogy az valóságos vagy képzelet generálta színtéren zajlik-e. A játéknak nincsen célja, így nyerni sem lehet, viszont nem következik be az a bizonyos game over sem. Talán éppen ez a soványka mondanivaló és ez az egyértelmű kiszámíthatóság teszi kicsit gyengévé ezt a filmet. A Titanic fesztivál ezen kategóriájában szereplő filmeknél többször is tapasztalható volt, hogy egy aránylag jó ötlet képi megoldásai tökéletesen ki voltak találva, ugyanakkor a történet fordulatait és főként a dialógusokat már sokkal kevésbé dolgozták ki az alkotók. Itt is élvezheti - már aki Cronenberg-kedvelő és szereti ezt a fajta élvezetet - a kedvesen gusztustalan mutánsok látványát és az egyszerre perverzen csábító és visszataszító félélőlény szerkezeteket a néző. Azaz hamisítatlan Cronenberg-világ tárul elénk. De a helyszínváltások, magának a virtuális játéknak a világa és főleg a történet fordulatai már nem túl eredetiek. A rendező a rendelkezésére álló alapanyaghoz képest ismét kissé felszínes, kissé formalista volt. Persze azért nem semmitmondó. Az emberiség ebben a filmben ha nem is halálra, de értelmetlen életre ítéltetett. Saját képzeletének végtelenített köreit futja, mint ahogy a patkány rohan körbe-körbe a kerékben, és ebben a rohanásban végérvényesen magára hagyatott. Egyetlen esélye lenne ha átlátná, hogy küzdelme mennyire fölösleges, de erre a folyton újra és izgalmasra generált történések és helyszínek nem adnak módot. Persze lehet, hogy már úgyis késő lenne. A párhuzamos idősíkok halála (Hilary Brougher: Az idő ujjai) Ha az ember életében a múlt, a jelen, a jövő sőt még az is, ami lehetett volna és ami még lehet, mind egyszerre van jelen, akkor nem csoda, ha kissé megzavarodik és nehezen talál ki az idő egyre fojtogatóbb hurkaiból. Pedig nem valami sci-fibe illő időutazás-sorozatot mutatnak be a film alkotói, csak két nő életét mesélik el, egyszerűen " nonlineárisan . Némi nehézséget okoz, hogy a két nő kb. 50 év eltéréssel született, a néző mégis végig egykorúnak látja a lányokat, akik a legváratlanabb helyzetekben és időpontokban bukkannak fel egymás életében, sőt látszólag meg is változtatják azt. Csak azért látszólag, mert ami a cél lenne, hogy az egyik nő halálát megakadályozzák, az persze nem sikerül. Nem is sikerülhet, hiszen itt is abba a bizonyos pesszimizmusba ütközünk: az embernek nincs lehetősége változtatni az életén. Kevésbé fontos eseményekbe talán még van némi beleszólása, de a jelentősek eleve elrendeltettek. A furcsa csak az, hogy itt sem találunk valami felettes lényt, aki felelőssé tehető lenne ezekért az elrendeltetésekért. Ezek a dolgok egyszerűen az emberi lélek alaptörvényeinek engedelmeskedve történnek így. Az embernek pedig, ha szerencséje van, és ha képes - ha nem is "nonlineárisan" megélni - de legalább egyszer összefüggéseiben és nem kronológiai sorrendjében átlátni az életét, akkor nagy felfedezést tehet: megértheti a saját halála értelmét. Eddig azonban meglehetősen rögös az út, főleg ha valaki - ahogy ebben a filmben nevezik - "nonlineáris" személy, vagyis képes az idősíkok között spontán vagy irányított módon lépegetni. Hagyományos esetben ekkor az embernek mindig korábbi vagy későbbi önmagával kellene találkoznia, ám ebben a filmben a két időutazó lány folyton egymással találkozik. Talán túlzás lenne arra gondolnunk, hogy a két lány egyszerűen ugyanaz; egy személyiség különböző oldalai? Hiszen valamennyire választ is jelentenek egymás problémájára, mégsem sikerül maradéktalanul érvényesíteniük azt. Nem is lenne rossz ez a játék, el is szórakoztatná a nézőt. Még akkor is, ha ragaszkodunk hozzá, hogy ez a két nő tényleg két nő, találunk megoldást mindarra, ami a történetükben rejtélyesnek tűnik. Kár, hogy a film alkotói nem hagynak minket magunktól játszani. Előkerül valami ködös szekta, tagjai irányítják az időugrásokat, okkal és ok nélkül iktatnak be és ki munkájukba további szereplőket. Valami génmanipulációról összehordott zagyvaság hivatott mindezt áltudományosan alátámasztani és a történet érthetőségének illúziójával szolgálni. Ha rendező-forgatókönyvíró csak ránk, egyszerű nézőkre bízná a megértés munkáját, talán hajlandók is lennénk elvégezni, és nem éreznénk, hogy kézen fogva vezetnek valami egyre bizonytalanabb fikcióba. Kár ezért a filmért, hiszen a szereplők nagyszerűek csakúgy, mint a film képi megoldásai, de ez a történet valahogy nem annyira bonyolult, mint ahogy az írónő elképzeli. Nem hiszem, hogy ezek a lányok valami sci-fiből szabadult szekta karmai közé keveredtek, egyszerűen csak olyan emberek, akiknek szerencséjükre, vagy szerencsétlenségükre adatott az életben egy olyan varázslat, mikor átláttak az idő hézagos szövetén és egy kristálytiszta pillanatra megérthették saját múltjuk, jelenük és jövőjük legrejtettebb összefüggéseit, mindazt, ami lehetett volna és mindazt, ami még lehet. "A nagy agyhalál" (Hans-Christian Schmid: 23) "Semmi sem az, aminek látszik" gondolja ennek a filmnek tinédzser főszereplője; és valóban: minden az, aminek látni szeretnénk. Márpedig egy 19 éves fiú, aki foglalkozására nézve hacker, vagyis számítógép-kalóz és egy-egy elcsent adatért busás fizetséget kap a fekete-piacon - aminek nagy részét különféle hallucinogénekre költi -, az sok mindent szeretne látni. Mindenek előtt valami rejtett összefüggést a világtörténelem legfontosabb eseményei és emberei között, valami titkos rózsakeresztes vagy szabadkőműves utód-szervezetet, melynek tagjai mindenkinél mindent jobban tudnak - vagy inkább ők az egyetlenek, akik tudnak bármit is? - sőt beleszólásuk, irányító szerepük is van a világ dolgai felett. Aki kitalál egy ilyen mindenek felett álló szervezetet, az persze idővel rettegni is kezd tőle; előbb-utóbb azt kell képzelnie, hogy biztosan útjában van ezeknek az embereknek. És akinek üldözési mániája van, azt persze üldözni is fogják. Két fiatal fiú szabadidejében azt játssza, hogy létezik egy társaság, amelyiknek 23-as a neve, a jelképe pedig egy piramis. 23-ast (vagy legalább 2-est és 3-ast) és piramist pedig a Camel reklámtól kezdve a Louvre üvegpiramisán át az amerikai dollárokig mindenhol találni. A lényeg - legalábbis egyikőjük számára - nem ez, hanem az életük, amit meglehetősen veszélyesen élnek, vagyis az életben maradás a megrendelőik terrorja alatt és persze a különféle kábítószerek dzsungelében. Adva van tehát egy krimi történet és egy másik vonal, melynek során egy srác a saját maga kreálta agyszüleménybe őrül bele (persze több kiló kokain is a segítségére van ebben). Az ígéretes kezdet után azonban sajnos nem történik semmi. A film misztikus vonala egyáltalán nem folytatódik azután, hogy felvezetésre kerül. A krimi pedig egyre középszerűbb, majd unalmas fordulatokat vesz. Végül a jelenetek már csak egy-egy rosszul sikerült Derrick-epizód szintjén próbálják fenntartani azt az érzetet, hogy még mindig egy filmet nézzük, ráadásul ugyanazt, ami olyan ígéretesen kezdődött. Ebből a filmből lassan elpárolog minden erő. Először csak a forgatókönyv csődöl be, miután elfeledkezik a saját maga által feldobott labdákról, aztán az operatőri megoldások, a film elején még érdekes beállítások, képek szenvednek ki lassan és olvadnak unalomba, végül maguk a főszereplők is egyszerűen jelentőségüket vesztik. Igazából nem tudom hova tenni ezt a filmet, hiszen nem misztikus történetről, de nem is krimiről van szó. Ráadásul mindez még megtörtént eseményeken is alapszik. A hackerek életvitele pedig mintha a 60-as évek hippieinek 90-es évekbeli folytatása lenne. Azt hiszem teljes itt a káosz. Pedig az alapvető feltevés, megint valami hasonló, mint a többi Möbius-filmben: a szereplők itt is valami felsőbb rendszert, csoportot, valami fogódzót álmodnak maguknak, hogy arra bízhassák kezükből kicsúszott életük irányítását. A felsőbb lények jótékony közbeszólása azonban ezúttal is álom marad, és hőseink kénytelenek beteljesíteni eleve elrendelt bukásukat. A szereplőknek tehát most sem adatik meg sorsuk irányításának lehetősége, az életforma, amibe belesodródtak csak egyfajta élettörténetet engedélyez, nincs más hátra, mint azt végigélni. Az egyik fiú többé-kevésbé beleőrül ebbe de ez a dolog is csak olyan, amit a film elmond, de meg nem mutat. Amikor igazán érdekessé válna a történet, mikor a képekkel is hozzá lehetne adni valamit, akkor a rendező és az operatőr feladja a próbálkozást. Érdekessé tehetné ezt a filmet, ha beleláthatnánk a kalózkodásba, a számítógépek végeláthatatlanul bonyolult összekapcsolásából származó misztikumába, vagy a lassú megőrülés drogok által segített piramisokkal és számokkal vegyes rémálmaiba; ehelyett azonban csak villódzó képernyők fényét látjuk a szereplők arcán, később pedig egy kórház kertjében révetegen üldögélő fiút. Talán eleve nem kínált valami nagy lehetőségeket a forgatókönyv, amiből ez a film készült; de azt a keveset, ami viszont tagadhatatlanul benne volt, azt végzetesen nem sikerült az alkotóknak kihasználnia. A főhős agya a képernyők forgatagában lassan felmondja a szolgálatot; kár, hogy addigra a néző is hasonló sorsra jut. Az érinthetetlenek halála (Abel Ferrara: New Rose Hotel) Meglehetősen szuggesztívnek mondható egy olyan film, amiben szinte csak közeli képeket látunk (méghozzá szuperközeliket), minden valószínűtlenül piros árnyalatban úszik, a terek, helyiségek soha nem mutatkoznak meg előttünk a maguk valójában és az egyik legfontosabb szereplő tulajdonképpen nem is szerepel a filmben. A New Rose Hotel is részben kriminek álcázza magát, de a gyakorlott néző hamar rájöhet, hogy nem az. Bármilyen izgalmasnak tűnő kémkedési ügyről van is szó, a rendező láthatóan nem törekszik a történet pontos részleteinek ismertetésére. Ködös marad az is, hogy pontosan hol és mikor is játszódik ez a film. Igazán csak a szereplők a fontosak. A közeli képek minden figyelmünket három ember arcára irányítják, szinte az egész filmen át fürkészhetjük vonásaikat; és van is mit figyelnünk rajtuk. A szakma tapasztalt öreg rókája (a neve is ez: Fox) és fiatalabb, ám nem kevéssé tapasztalt társa (csak egyszerűen: X) Christopher Walken és Willem Dafoe alakításában két valóban sokatmondó arcot kínál. Csak ráadás a mindenkit mindenféle bűnökre elcsábító szépséges Asia Argento. A legérdekesebb azonban, hogy a kulcsszereplő, Hiroshi a tudós, soha nem jelenik meg közvetlenül a filmben. Egy-egy rejtett kamera felvételén láthatjuk csak a kínai férfit - ezek érdekes, speciális kép a képben effektusok. Így már sejtheti a néző, hogy ez a film mégsem erről a kémsztoriról szól. A történet nem különösebben bonyolult (legalábbis ha nem gondolunk utána): a két alvilági alak egy kurva segédletével arra készül, hogy egy tudóst átcsábítson egy vállalattól annak konkurens cégéhez. A prosti beépítése eredeti ötletnek tűnik, de persze kiderül - micsoda váratlan fordulat -, hogy a hölgyet már korábban beépítette valaki és ezzel persze borul a gondosan felépített kártyavár Nem mintha ez lenne a lényeg. Határozottan érezhető, hogy a rendező valami másról akar beszélni, de sajnos ismét egy sikertelen kísérlettel van dolgunk. Az a valami más, pedig bármilyen furcsa is egy krimiben, a szerelem. Persze kicsit általánosíthatjuk és akkor egyszerűen: a bizalom. Még jobban általánosítva: az érzelem az, ami a a hétpróbás gazemberek bukását okozza, hiába minden előrelátás, a csillagászati jutalom és a hyper-technika. Az emberi tényező puszta jelenléte okozza önmaga bukását íme a már jól ismert eleve elrendeltség. Megint csak reménytelen valami felsőbb hatalom segítségére várni, persze miért is tennék ezt hőseink, hiszen eddig azt hitték, ők vannak legfölül. Egyértelmű azonban, hogy akárcsak az eXistenZ-ben, ahol minden játék csak egy nagyobb játék része, itt is minden átverés, csak egy nagyobb átverés alkotóeleme; nincs kiút. Hiába gondolja végig X, az elbukott főhős újra és újra a lánnyal töltött idő minden pillanatát, soha nem fogja megtalálni a pontot, ahol a hibát vétette, ahol számításai csődöt mondtak. Az emberi sors már csak így van programozva. Nem lenne érdektelen Abel Ferrara filmje, ha nem próbálna meg ennyire kevés képből másfél órát összeállítani. A film képi világa ezúttal is ki van találva, nagyjából következetesen fel is van építve, ennek megfelelően a film első percei kellemesen magukkal ragadják a nézőt, ám a kábulat egy ponton megszakad. Egyszer csak elfogynak az elemek, amikből a film építkezik és csak a már korábban látott képsorok térnek újra és újra vissza. A film utolsó harminc perce az előző egy órából van újra összevágva A néző ettől hamar türelmét veszti, azt hiszem jogosan. A probléma megint ugyanaz: egy jó alapötlet, egy érdekes képi megoldás, de a forgatókönyv nincsen rendesen megírva. A halhatatlanok halála (Vincenzo Natali: Bűnös kocka) A Bűnös kockát az idei Titanic szemle legsikeresebb filmjének kiáltották ki, nem is ok nélkül. Ez a film nagyjából tényleg el tudta mondani azt, amit akart. Az üzenet ugyanaz, amit a fentiekből már ismerünk. A kivitelezés azonban sokkal drasztikusabb. A film készítői egyszerűen vették a legcsupaszabb helyszínt, amit csak el tudtak képzelni: egy kocka alakú termekből összeállított hatalmas kockát (persze egyes termekben rejtett csapdákkal), valamint a legnyilvánvalóbb alaphelyzetet: ebbe az építménybe ki tudja, mi módon bekerült fél tucat embert - és egyszerűen megnézték mi sül ki mindebből. Nem nehéz kitalálni, a helyzet erősen emlékeztet a Legyek ura történetére, de mivel itt felnőttekről van szó, nemcsak egyikőjük esik áldozatul, hanem egy híján mindegyikük. Ez talán számunkra a legkevésbé meglepő (furcsa, hogy bármennyire is misztikus és csavaros történeteket igyekeznek a Möbius-szerű filmek készítői kiagyalni, szinte mindegyikről elmondható, hogy nem ér különösebben váratlan véget), sokkal izgalmasabb maga a helyzet. A szereplők és persze a néző is kezdetben csak egyetlen dolgot akarnak tudni: ki építette a kockát és főleg mi volt vele a célja? Miért is érkezne válasz. Eleve értelmetlen a kérdés. A kocka egyszerűen csak létezik és embereket raknak bele. Az egyetlen lehetséges cél: a kijutás. Külső segítség nincs. Nincs, hiszen egyre valószínűbb, hogy nincs is olyan, hogy kint. Persze ezek az emberek valahonnan jöttek, ott olyan foglalkozásuk volt, ami most segítségükre lehet (az egyik orvos, a másik matematikus, a harmadik szabadulóművész; stb.), de idővel már ennek sincs igazán jelentősége. Ahogy haladnak, egyre többen halnak meg közülük, mégis egyre nyilvánvalóbb, hogy a küzdelem a fontos, nem a célja. Nincs senki, aki felülről figyelné őket, nincs senki, aki megmentené őket. Ez a kocka idővel teljesen természetessé válik számukra és számunkra, a kijutás egyre valószínűtlenebb. A fényt az utolsó átjáró után csak a sokáig teljesen fölöslegesnek hitt autista fiú láthatja meg. Ő az egyetlen, aki élve megússza. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a fim rokonságot mutat a Stalkerrel. A kocka maga a Zóna, a vezető (miután ő az egyetlen, aki a szükséges bonyolult matematikai műveleteket fejben el tudja végezni) szintén egy szellemi fogyatékos ember, itt is csak az győzhet , akinek nincsen célja, nincsen kívánsága, aki tulajdonképpen nem is akar kijutni erről az ördögi helyről (akinek a külső világ nem kevésbé ördögi), az irányjelzőt itt is rendszeresen előre dobják, csak nem kőre kötözött rongyok, hanem bakancsok jelképezik. Akár a Zónában itt is csak a hely akaratának megfelelően lehet haladni. A néző nem is vár mást, mint a keleties igazságot: a megoldás természetesen abban a teremben van, ahonnan elindultak, csak ott kellett volna maradniuk A Bűnös kocka igazán jól elképzelt és kivitelezett film. Amolyan igazi Titanic fesztivál-csemege. Végtelen egyszerűségével, egy díszlettel és néhány közepes képességű színésszel szinte a lehető legtöbbről szól. Persze kifogást emelhetünk a párbeszédek kevéssé tartalmas volta ellen, erre lehetett volna nagyobb figyelmet fordítani. De ettől eltekintve tényleg olyan film, ami a maga alkotta képi világban maradéktalanul működik. Ez a maréknyi ember ebben a kietlen és félelmetes szerkezetben az emberiség véletlenszerűen kiválasztott néhány példánya, valami hatalmas és önmagáért való kísérlet örök szenvedésre és egymás kínzására ítélt halhatatlanjai, akiknek nagyobb megváltás a halál, mint a külső világ elérése, hiszen miért is lenne ott kint jobb, ha ott is csak ugyanilyen emberek vannak. A folyton önmagába visszatérő kocka valami olyan dolog végletesen egyszerű tárgyiasulása, kivetülése, ami az emberi lélek alapvető sajátossága: a mélyén rejlő, egyszercsak öntudatra ébredő és akkor önmaga ellen forduló halál-ösztön szimbóluma. Ennek az ösztönnek a léte minden fentebb említett film pesszimizmusának forrása. Sötét beidegződéseket, kegyetlen ösztönöket találnak ezek a rendezők az emberi lélek mélyén, egy olyan eleve ott lévő alattomos erőt, ami könyörtelenül és megmásíthatatlanul hajszol végzetünkbe minket. Úgy látszik az egyetlen túlélő továbbra is csak egy lelki szegény lehet, hiszen övé a mennyek országa.