Strausz László Celluloid-implantáció

A Titanic filmfesztivál Möbius-filmszalagjai

Bűnös kocka, New Rose Hotel, 23, Az idő ujjai


25 KByte

Lehetetlen vállalkozás volna annak megjóslása, hogy 1999 milyen évként fog megmaradni a filmemlékezetben. Annyi biztos: idén a cyber-film többször is a figyelem középpontjába került. Hogy a műfaji félreértéseket már az elején elkerüljem, nem George Lucas mínusz harmadik Star Wars epizódja miatt.
A hozzáértő ítészek élesen megkülönböztetik egymástól a sci-fi és a cyber-film zsánerét. Egy sci-fi láttán nem szabad csodálkoznunk a meseszerű elemeken, hiszen megmagyarázhatatlan, számunkra irreális erők terepén mozgunk; a galaktikus regék szakítanak világunk tapasztalati rendszerével, hogy fiktív univerzumukban tetszés szerint alakíthassák a történetet, karaktereiket. Ezzel ellentétben a cyber-film nem attól az, ami, hogy negyvenkettedik századi technikával villog. Nem szalad sokkal túl azon a kényes határvonalon, amit korunk technológiai fejlettségi szintje jelent. Sokkal inkább lehetséges fejlődési irányokról vizionál, és arra a kérdésre ad sajátos választ: mire leszünk alkalmasak például az agyi implantátumok vagy az időutazás korában. A nyomvonalat ezeknél a filmeknél a már napjainkban látható fejlesztési tendenciák jelölik ki, és a cyber-film ezekhez igazodva teremti meg saját világát.
Az utóbbi kategóriához tartozó Mártix idei bemutatásakor nagyot csörrent a kassza a hazai mozikban is, és a film hosszú heteken át vezette a nézettségi listákat. Mindez mutatja: a nagyközönség is kezd érdeklődni a műfaj iránt. Igaz, hogy a fanatikusok kisebb tábora már jónéhány filmet ismer, amely a cyber-film premisszái szerint készült, de valahogy sem a néhány korai Cronenberg-film, sem a Johnny Mnemonic nem keltett túl nagy visszhangot. Az a tény, hogy egy nagyobb stúdió horribilis költségvetéssel és megasztárokkal megtűzdelt produkciót készített el, mindenképp összefüggésben van a sokak számára lassan mindennapi tapasztalattá váló internetezéssel, az irc-vel; azaz a számítógépes interaktív kommunikációval.
Ezek után éppenséggel nem véletlen, hogy a hetedik Titanic filmfesztiválon is külön tematikus blokkba (Möbius filmszalagok – Cyberia) rendezték a szervezők a kiberfilmeket. A független filmek vetítésére szakosodott rendezvényen műsorra tűzött dolgozatok esetében azonban szó sem volt grandiózus látványvilágról, digitális képözönről. Mindegyik film a cselekmény világának és időbeli szerkezetének manipulálása révén éri el azt, hogy különösebb rávezetések nélkül is megértsük a történetben ábrázolt világ sajátos szabályait. Ez mindenféle lézerkütyük vagy eszement gépezetek nélkül is működik! A témák széles köréből merít a kiválasztott öt film. Mindegy, hogy az információs kor balos poltikai hitvallása vagy az emlékezés fájdalmas, szaggatott öneszmélésének bemutatása; egy nyomasztó, átláthatatlan labirintusban való kilátástalan bolyongás vagy az idegrendszerrel szimbiózisban működő számítógépes játék, illetve a nonlineáris szereplők időugrásai - a palettán megtalálható filmek mindegyike víziójával a jövőből nyúl vissza azokhoz a jelenbeli problémákhoz, amelyek tulajdonképpen most kezdenek feltűnni horizontunkon.

A fesztivál legsikeresebb filmjének kikiáltott pszicho-thriller, a Bűnös kocka (Cube, 1997) egy logikai feladvány köré rendeződik. Hét ember egy szobákra osztott gigantikus térbeli labirintusban találja magát. Mindegyiknek helységnek hat kijárata van, ám a kérdés éppen az: melyik ajtó mögött rejlik csapda? Hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat az elkövetkező 92 percben, a nyitó jelenetben rögtön kockákra (!) szabdalja egy kedves szerkezet első, kevéssé szerencsés próbálkozónkat. A klasszikus recept szerint mindegyik szereplőnek van egy olyan tulajdonsága, amellyel hozzájárulhat a szabaduláshoz. Így van ez a matekos-tehetséggel megáldott lány esetében is, aki idővel megfejti a rendszer ajtajain lévő számok algoritmusát. De a gonosz Rubik-kocka nem adja meg magát ilyen könnyen, hiszen ekkor derül ki, hogy a szobák egymáshoz képest mozognak. Jól bevált dramaturgiai sémákkal működteti a rendező a filmet, mely szerint például a csapatból csak a bolond menekülhet meg a fináléban.
A hét szereplőt - akik száma egyre csökken - az a kérdés hajtja, hogy mi lehet a célja a hatalmas kockának, és miért kerültek bele? A korunk központi elnyomó rendszereinek mintájára megálmodott rémálom-labirintusban bolyongva figuráink egyre jobban kivetkőznek társas normáikból. Elszigetelten sokkal sebezhetőbbé válnak, kiszolgáltatottságukat csak közösen tudnák ellensúlyozni. A gépezet célja azonban éppen az, hogy ellehetetlenítse kapcsolataikat, az együttműködést. Kooperációra egyrészt a fokozatos pszichés leépülés miatt, de a jellemük következtében is (kiderülnek szociális defektjeik) képtelenné válnak a szereplők. Éppen így adják meg a választ a miértre, legitimálják a kocka létét, amely nem szupertitkos katonai kísérleti bázis, vagy pszichobörtön, hanem kerekerdő, melyben társas hétpróba elé kerülnek fogjai.

William Gibson rövid novellájából készült New Rose Hotelben (1998) a világ feletti uralom már a multik kezében van, akik gátlástalanul irtják egymást. Gibson a cyber-regények prototípúsának számító Neurománc, illetve folytatásai után vált szélesebb körökben ismertté. Éles kritikai élű víziója szerint a glóbusz hamarosan a transznacionális cégek hatalmi körzeteire oszlik fel, amelyek között a vadkapitalizmus valamennyi eszközének bevetésével folyik majd az ipari kémkedés, az információ-csempészet... Az ebben a szituációban ténykedők főszereplők – fegyvereik kivételével! – némileg a középkori kalandorokra emlékeztetnek.
Hősünk két outsider, aki értékrendjével egy letűnt világot képvisel. Fox csupán a szükséges napi adrelinszint érdekében vág a hajmeresztőnek tűnő akcióba, X számára viszont a nagy rakás pénz jelenti a vonzerőt. Ezek reményében egy agytröszt tudóst kísérelnek meg a konkurencia kezére játszani. Tervüket egy naivnak tűnő énekeslány segítségével viszik véghez, akire a csábító szerepe jut a hadműveletben. A parti viszont ettől bonyolultabb, hiszen a lány X szeretője, így a kapcsolatuk mondhatni új alapokra helyeződik, mikor Sandii pasijától kap megbízást a doktorunk meghódítására.
Ferrara letisztult világában nem vagyunk arra utalva, hogy a történetet övező jövőbeli világot tárgyak vagy más külső jelzések alapján állítsuk össze. A szinte kizárólag belső jelenetek sorozatából álló film olyan szikár, puritán helységeket alakított ki, ahol a hangsúlyos üresség teremti meg a hideg légkört. A kastélyszerű épületbelsőkben forgatott képek még rá is erősítenek a klasszicizáló hangulatra: retro-cyber világot látunk. Ugyan már Gibsonnál is a "látvány" helyett inkább az intrikus cselszövések révén kelt életre a jövővízió, de ha lehet, Ferrara még tovább csupaszítja a cselekményt azzal, hogy minden tulajdonképpeni történést a dialógusokban futtat le.
Ez a hangsúlyosan kiüresedett világ annál erősebben emeli ki a film második, klipszerű részét, ami az emlékezés rekonstrukciós munkáját ábrázolja. X-nek menekülnie kell: kiderül, hogy tervük nem igazán úgy sikeredett, ahogy eltervezték, Sandi az ellenség kezére játszotta őket, Foxot pedig likvidálja az ellenség. Egy kapszula-szerű "hotelszobában" agonizálva látjuk viszont, ahol emlékezetében vájkálva görcsösen vetíti magának (és nekünk) újra és újra a kulcsjeleneteket. A terv, majd Sandii beszervezése, az első találkozó a doktorral egy hotelben... Kezdetben arra gyanakszunk, hogy Ferrara hülyének néz bennünket! Harmadszorra majd negyedszerre látjuk már ugyanazt a jelenetet - miért?! És lassan kezd derengeni. Legkevésbé sem ugyanazokról a képekről van szó. Lehelet-finoman változtatja meg Ferrara a képsorokat. Először csak a kamerát helyezi kissé feljebb, majd még feljebb, így lassan megváltozik az atmoszféra. A feje fölül fényképezett X kiszolgáltatottsága nyilvánvaló, de ez nem tűnt még fel, amikor a kamera egy "beszélgetőpartner" helyzetét vette fel. Sandii kedves mosolya számító-intrikussá válik egy alulról rögzített közeliben. Majd a dialógusok is kezdenek átalakulni a visszajátszások során. Igaz, csak néhány szó változik meg, vagy a hangsúly kerül máshová, de ennyi tökéltesen elég az idáig lineárisnak és egyértelműnek tűnő történet szálainak reménytelen összezavarására.
A képek szövetei fellazulnak, a párbeszédek karaktere új értelmet nyer a szemszögváltások miatt - lassan adagolja Ferrara Fox és X nagy cselének teljes csődjét, és valami egészen új összefüggés, értelem bukkan elő. Gyanítom, minden néző fejében aszerint, hogy milyen sorrendben és hangsúlyokkal rendezi újra magában a visszaköszönő kockákat.
Az emlékezet működésének filmes feldolgozása persze nem új dolog. Alain Resnais klasszikusa, a Tavaly Marienbadban című film is hasonló módszerrel dolgozik, ahol sokszor egymásnak ellentmondó verziókat látunk ugyanarról a főszereplő emlékezetében megőrzött jelenetről. Ami közös a két műben: azt a folyamatot képesek ábrázolni, amely során az emlékképek lassú, könyörtelen átalakulása megy végbe. A meg nem értett dolgokról is rengeteg lenyomat marad fejünkben, amikkel a valamit kezdenünk kell. A New Rose Hotel azt a transzformációt vázolja fel, amely során X verziója áll össze egy lehetséges egésszé. A szálakat persze Ferrara ügyesen a levegőben hagyja, ami fenntartja annak a lehetőségét, hogy a nézők abszolút más konklúzióra jussanak, mint X.

Hans-Christian Schmid filmje, a 23 (1998) abba a mára hőskorszaknak tűnő érába viszi vissza nézőjét, amikor a hackerek még Commodore 64-es gépeken lendültek támadásba a különböző intézmények (titkosszolgálatok) illetve cégek (atomerőművek) rendszerei ellen. Főhősünk - akinek története állítólag igaz eseményeken alapul - hippi-gyanús figura, akit egy atomerőmű előtti tüntetésen ismerünk meg. Balos-zöld beállítottsága azonban nem merül ki a rendőrség vízágyúival szembeni hősies helytállásában. Az Illuminatus! című regény olvasása nyomán heveny üldözési mánia alakul ki benne. Eszerint a világot titkos szuperhatalmak irányítják, akik a politikai gyilkosságok és más eléggé el nem ítélhető ármánykodások révén manipulálják a társadalmat. Újságcikkeket látunk az ekkor történt Palme-gyilkosságról - ami hősünk számára a sötét erők ügyködésének a jele. Sokaknál esetleg ezen a ponton bevillan Umberto Eco Foucault-ingája, vagy a Szerb Antal fémjelezte Pendragon legenda, amelyek a templomos lovagok illetve a szabadkőművesek társaságát megszállottan leleplezni igyekvő tudós figurák biográfiái. Ezek a csoportok mindkét regényben olyan titok vagy tudás birtokában vannak, amivel veszélyeztetik a klasszikus szabadságértékeken alapuló berendezkedést - ez ellen persze tenni kell valamit! És a történet valóban ebben az irányban folyik tovább. Emberünk homályos számmisztikai fejtegetésekbe bonyolódik (23), majd különböző misztikus jelképek visszatérése arra a lépésre kényszerítik, hogy idővel kifejlesztett számtech tudását a kelet-német titkosszolgálatokon keresztül a szocialista tábor országainak szolgálatába állítsa. Hiszen ha stratégiai fontosságú információkat juttat keletre, ezzel csökkenti a nyugat technikai fölényét, ami konfliktusok kirobbantását előzheti meg. Az önmagában meglehetősen érdektelen történetet kokainos ámokfutással majd az idealista tervek teljes bukásával nyeri el méltó jutalmát.
A film utóízét az teszi savanyúvá, hogy izgalmas politika-elméleti vonulata meglehetősen naív módon kerül bemutatásra. Maga a Illuminatus! - főszereplőnk Bibliája - is olyan tételeket vázol, melyek az info-társadalom akut problémáira vonatkoznak. Ilyen a hatalom szerkezetének szemünk előtt történő átalakulása is. Eszerint már nem bizonyos javak birtoklása emeli az irányító kasztot a többi fölé, hanem az információ megfelelő kezelése, illetve a helyes know-how. Több kortárs balos gondolkodó az internetet a valódi közvetlen demokrácia megteremtésére való utolsó esélyének tartja, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ha nem biztosított széles körök számára az elérhetőség, a leghatékonyabb elnyomó és diszkrimináló eszközzé válhat. A 23 ezeket a témákat éppen csak finoman érinti, majd a sztori frappáns lezárása érdekében elegánsan ki is tér a velük való konfrontáció elől.

Mindenki vegye tudomásul, hogy az időnek öt ujja van: jelen, jövő, múlt, az, 'ami lehetett volna' és az, 'ami még lehet'! Igaz, ezekből az utóbbi kettőt levágják, majd mikrohullámú sütőben meg is melengetik Hilary Brougher Az idő ujjai (The Sticky Fingers of Time, 1997) című zavaros filmjében. Ám ha teszem azt mégis megérintenek valakit, nem csalás - nem ámítás, ragacsos zselét talál a szeme körül és 1950-ben ébred. Az ilyen formában történő időutazási lehetőség arra készteti a szereplőket, hogy kialakuló kapcsolataikat visszamenőlegesen megváltoztassák, szerelmüket megmentsék stb. A kidolgozatlan karakterek tetteinek motivációja érthetetlen marad a néző előtt, ahol pedig lehetőség nyílna a történetben ábrázolt világ karakterének vázolására, lapos életbölcsességekbe keverednek a szereplők. Nem tudjuk például meg, mi is az pontosan, ha valaki non-lineáris egyed, pedig főszereplőnk álltólag ilyen! Ilyen okokból a film dramaturgiailag egydimenziós marad, így aztán nem tartanám a hazai filmforgalmazás legnagyobb veszteségének, ha a művet nem tűznék műsorukra a filmszínházak.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap