Claudia Dillmann Takácsok

Friedrich Zelnik: Die Weber

67 KByte

Claudia Dillmann, a Deutsches Institut für Filmkunde (Frankfurt) igazgatójának bevezetője A film a fiatal Gerhart Hauptmann (1862-1946) 1892-ben írott színművén alapul, amelyben az író az 1844-es sziléziai takácsfelkelés történetét dolgozta fel. A 19. századi éhséglázadásokban az elviselhetetlenné váló nyomor tört felszínre. 1844 júniusában az elkeseredett munkások haragja a Zwanziger fivérek peterswaldaui és a Dierig cég langenbileaui vállalata ellen fordult. (A filmben a kizsákmányolókat Dressigernek hívják.) A lázadást a hadsereg verte le, a vérfürdőnek 11 halálos áldozata és 24 sebesültje volt. A tömeg kövekkel és botokkal támadt a kirendelt katonákra, és lerombolta Dierigék házát. Egy nappal később három gyalogos- és lovasszázad indított hajtóvadászatot a munkások ellen és 63 takácsot letartóztattak. A film tehát politikai témával foglalkozik, még akkor is, ha az első forgalmazó, a Német Mozgókép-szindikátus (D.L.S.) sietve "politikamentes filmnek" minősítette hivatalos lapjában. A Weimari Köztársaságban egyre élesebbé váló politikai összetűzések miatt a bemutatás évében, 1927-ben nem volt célszerű a "forradalom" kifejezést használni. Így a gyártó és a forgalmazó mindent megtettek azért, hogy a politikai témát a "művészet humánus feladatai" mögé rejtsék. Kiváltképp elhatárolódtak az orosz forradalmi filmektől és Hugenberg Ufa-jának kegyeiért vetekedtek. A kölcsönző megállapította: "Azt a régi igazságot valljuk mi is, mely szerint az igazi műalkotás minden pártosságtól mentes." A forgalmazónak kapóra jött az is, hogy a Nevelés és Oktatás Központi Hivatalának Cenzúra Bizottsága 1927. május 12-én a filmet "művészi szempontból értékes" predikátummal bocsátotta útjára és adókedvezményre is érdemesnek tartotta. 1927. május 23-án, kilenc nappal a film bemutatója után Hauptmann és hitvese politikusok és filmesek társaságában beült a Capitolium moziba, és áldását adta a filmre. "Őszinte elragadtatással és elismeréssel" beszélt fiatalkori művének adaptációjáról. A Nobel-díjas író felettébb csodálkozott azon, "hogy egy ilyen, kizárólag művészi szempontokat szem előtt tartó film politikai vitákat válthatott ki". Az álnaivitás a Weimari Köztárságban a társadalompolitikai párbeszéd gyakori elemének számított: a német-nemzetiek és az ókonzervatívok próbálták ily módon a hatalmi igényeiket egyre nyíltabban kifejezésre juttató erőket lecsendesíteni. Azt, hogy A takácsok a szociáldemokraták céljaira is felhasználható volt, jól bizonyítja az a nyomtatott propagandaanyag is, amely szerint a film második része "a mai munkásmozgalmat bemutató filmrészletek kíséretében vetíthető". A gyűjteményünkben fellelhető propagandaanyagot feltehetőleg szociáldemokrata pártkörök zárt vetítéseire készítették. Ezt bizonyítja az is, hogy a szöveg első, bevezető részében megemlítik a sziléziai történelmi eseményeket, és hangsúlyozzák a proletariátus érdekeit képviselő szervezetek korabeli hiányát, a szöveg második részében pedig hangsúlyozzák a szociáldemokrácia 1844 óta megvalósult vívmányait. A film rendezője, Friedrich Zelnik (aki 1885-ben Czernowitzban született, és1950-ben Londonban halt meg) nem kifejezetten politikai filmek készítésére specializálódott. Noha többször kifejtette, hogy "a filmművészetnek küldetése van" (1916), pályáját 1915 óta igénytelen filmekkel, melodrámákkal, vígjátékokkal és a "régi jó Bécs" érzelgős hangulatát idéző, Lya Mara főszereplésével készített filmek jellemzik. A takácsok előtt készítette el legjelentősebb filmjének (A szép kék Dunánál) második részét, majd A cigánybáró néma operettfilmváltozatát. Stábjához tartozott Fanny Carlsen és Willy Haas forgatókönyvíró, Andrej Andrejev orosz díszlettervező és Friedrich Fuglsang operatőr. Velük készítette A takácsokat is. A stáb George Grosz-szal, az ismert festővel és karikaturistával egészült ki. Grosz nemcsak a film jelmeztervezője volt, ő rajzolta a takácsok dalának áttűnéses inzertjeit is. Az inzertek megtörik a film addig szigorúan ellenpontozó felépítését, erőteljes expresszivitást, ritmust, lendületet adnak a műnek. Több kritikus is megállapította, hogy nem csak a bemutató közönségét ragadta magával a film. Megtapsolták a takácsokat és a felvonuló katonákat is, és tapssal jutalmazták a film egyértelmű befejezését, a takácsok győzelmét. A nézőközönség tetszésnyilvánítása egyértelműen politikai állásfoglalást tükrözött. Ez a kölcsönzőt ismét állásfoglalásra kényszerítette: "Ez a film nem a politikai rendszer megdöntését, hanem az ember megújulását szolgálja." Mindezek ellenére a film esztétikai szempontból is alkalmas volt a szovjet forradalmi filmekkel való összehasonlításra: erre a nyomort bemutató részletek, a tömegek felvonultatásának módja, a hősök ábrázolása és az ellentétekre épülő szerkezet egyaránt alkalmassá tették. Ahhoz, hogy a filmet a polgári oldal is elfogadja, nacionalista interpretációra volt szükség. A Neue Berliner 1927. május 16-i száma szerint a film valóságos "anti-Patyomkin", mivel Zelnik a tömegeket nem "történelmi materialista" módon ábrázolta, és az egyének bemutatására is ügyelt. Sőt a Tägliche Rundschau szerint a szovjet dramaturgia és rendezés eszközeit a németek már korábban, a Patyomkin előtt feltalálták és alkalmazták. Mindkét lap egyöntetűen dicsérte a film "költőiségét": "az emberiség konkrét történelmi korszakoktól és körülményektől független jogát a társadalmi boldogulásra." A Berliner Morgenpost szerint a szegények és gazdagok ellentéte 1927-ben a német fővárosban élőbb, mint valaha. A Filmwoche pedig összeegyezteti az összeegyeztethetetlent: szerinte a film német forradalmi színmű és polgári darab egyszerre. Mindezen hárító mechanizmusok ellenére (a film egyik kritikusa így írt erről: "kínosan érint minket saját forradalmunk, az 1918/19-es események közelsége") minden recenzens egyértelműen dicsérte ezt a lényegét tekintve kompromisszumoktól mentes filmet, amely a katonák Langenbielauból való kiűzésével és nem a takácsok másnapi letartóztatásával fejeződik be. Dicsérték a nyugodt bevezetést követő dinamikát, a rendezőt és a színészeket, különösen Paul Wegenert a tőkés, Wilhelm Dieterlét a vezér és Theodor Loost a lázító szerepében. Jól választották ki a női szereplőket is. Valeska Stock remekül karikírozza a tőkés jegyesét. Hertha von Walter és Kamilla von Hollay visszafogottan és kitűnően játsszák a nyomor ellenére is attraktív testvérpárt, akik ugyanabba a férfiba szerelmesek. Dagny Servaes is tökéletes a háztartási munka frusztrációjából kitörni kívánó harcos asszony szerepében. Végül a film magyar származású főszereplőjéről: Hollay Kamilla 1899-ben született Budapesten. 17 éves korában került kapcsolatba a filmmel és 40 magyar némafilmben szerepelt. 1922-ben szerződött Berlinbe, a Tűzhajó (Das Feuerschiff) volt az első német filmje. 1925-ben dolgozott először Richard Eichberggel, 1926-ban pedig Rudolf Meinert A tizenegy schill-i tiszt (Die elf Schill'schen Offiziere) című filmjében szerepelt. Ugyancsak 1926-ban szerepelt Korda Sándor Őnagysága nem akar gyermeket (Madame wünscht keine Kinder) című filmjében. A forgatókönyvet Balázs Béla írta, Hollay pedig Maria Corda szobalányát alakította. Ezt követte a Felesleges emberek (Überflüssige Menschen) című német-szovjet koprodukció, majd egy évvel később A világ peremén (Am Rande der Welt) című Grune-film. Egyikben sem a főszerepet kapta. Gyakran játszott magyar kollégáival, A vidám szőlőhegyben (Die fröhliche Weinberg) például Szöreghy Gyulával és Weiss L. Gézával, vagy A nagy vágyakozásban (Die grosse Sehnsucht), amelyet Székely István rendezett. Ezt egy újabb Grune film, a Waterloo követte. 1930-ig sok filmben szerepelt még, 1931-ben, a hangosfilm elterjedésekor azonban visszavonult. Fordította: Sándor Tibor