|
Enyedi Ildikó: Simon mágus
Andorai Péter (Simon mágus) 60 KByte |
Enyedi Ildikó kétségkívül a
legizgalmasabb magyar rendezők egyike. Filmjei – még a
kevésbé sikeresek is – zavarba ejtő tisztasággal és
erővel szólnak a nézőhöz, mégis a megnemértés vádjával
illetik őket. Történetei egyszerre kozmikusak és
hétköznapiak, a választott témák megközelítése pedig a
költőiség és a játékosság különös elegyét adják.
Első játékfilmje, Az én XX. századom cannesi sikere
ellenére is, csak évekkel később vált kultuszfilmmé itthon:
a dicsérő, de óvatos elragadtatással írt kritikák mára
megszépültek, s amolyan eszmény-filmmé emelték ezt a művet,
hivatkozási alap lett Enyedi pályáján és azon kívül is. Az
én XX. századom vitathatatlanul az utóbbi évtizedek
legfontosabb magyar filmje: megtanultuk nemcsak szeretni, hanem
érteni is. Éppen ezért vágynak e film hívei oly
türelmetlenül az újabb csodára. A Simon mágus több éve
készül, érlelődik. Alapgondolata pedig talán évtizedek óta
keresi az érzéki kifejezés lehetőségét. A Simon mágus
története ezalatt átalakult, transzponálódott, teret és
időt váltott. És most van. Már nem keresi önmagát. Film
lett belőle, olyan, ami sok év óta először újra
vitahelyzetbe hozta a közönséget, amit látni, ismerni kell,
amiről véleményt kell alkotni. Simon Párizsba érkezik - természetesen nem repülővel (levitáció) -, hosszan, kitartóan s szinte véletlenszerűen talál magának végcélt a vonat. Érkezésének oka szinte mellékes: rendőrségi ügy, százezer frank. Nem számít. Ahogy azonban leszáll a vonatról, azonnal értelmet nyer minden: megpillantja a lányt. Véletlenszerűen a végcélt. Csoda - ha tetszik -, amire csodatétellel válaszol: tiszteletre kényszeríti a lánnyal kiabáló fiút. Hiába vesz ki egyedül szállodai szobát Simon – a lány lépéseit szabadon követve -, mágusként el kell fogadnia az újságíróktól hemzsegő hotelt, séta helyett, a rendőrségi autót. Nem csoda, ha kihasználja az egyedüllét édes gyönyörét, és rövid alvással múlatja az időt kedvére a tetthelyen. Simon kiismerhetetlenül reagál mindenre és mindenkire: titokzatossága pedig csak addig tart, amíg szót nem ért vele valaki. A lány is éppen ezzel vádolja, amikor egyoldalú kávéházi beszélgetésük hallgatásba torkollik. Simon természetesen készpénzben és megolvasva veszi át jutalmát – előre, viselkedésével éppen a materiális világ álszentségén mosolyog. De ez sem számít: ha kell, összekoldulja a taxira valót. Tetteiben semmi emberi ráció, sóvárgó tekintetek gyűrűjéből hihetetlen egyszerűséggel válik földönfutóvá. Csodás képességei nem a hősiesség szolgálatában, hanem az alig észrevehető összhang megteremtésében mérhetők. Maradványokból ad, saját képességének határai elmosódnak, a forrás kiapadni készül. Önjelölt tanítványa nem is érti, hogy miért olyan lehetetlen és felesleges dolog átadni bármit is abból, amit Simon tud. Simon, a mágus, csak a csodatétel szempontjából érdekes az embereknek. A hétköznapi misztikum talán egyik legeredetibb napszámosa, aki viszont már egyáltalán nem hisz abban, hogy ennek bármi értelme lenne így. Simon jobban vágyik a kávé vagy a bor ízére, mint a mágiára vagy a csodák általi hitre. Péterrel való küzdelme már nem hatalmuk vagy tudásuk összemérésén alapul, hanem Simon látványosan és csodával határos módon el akar tűnni a nagyvilág elől. Titokban tér vissza a lányhoz. Szabaddá tette magát, mint ahogy környezetét sem csak a szabadság pillanatnyi álmában ringatta, hanem felszabadította. Alig észrevehető, ahogy hatást gyakorol rájuk, a tolmácsnőre, a "tanítványra" (Paul), a lányra (Jeanne). Mind magában kezd hinni, felébreszti bennük a vágyat az élet apró, ám annál fontosabb részletei iránt. A "Mester" kimondatlanul, szavak nélkül tanít, miközben menekül környezete elől. Simont nem hajszolja semmi egyéb, mint az, hogy Jeannenal találkozzon, aki nem is tudja, hogy kit rejt valójában a fekete kabát. Simonban már nem is küzd egymással az a belső kettősség, ami elbizonytalanítaná: átengedi a világnak a szemfényvesztő mágiát, a csodák bűvöletére halmozott tudni akarást. A Simon Mágus tehát ennek a végső fázisnak a filmje, vagy ahogy Enyedi mondta: a búcsúé. Elmeséli azt a történetet, amiben saját útját mutatja be. Személyes film, ezért a mestereket nem kell kutatnunk, a mágusok már eltűntek egy ideje. Vagyunk mi, saját hétköznapian egyszerű életünkkel. Az én XX. századom utolsó jelenetében elhangzik egy, a film távlatából szemlélve, kissé ironikus mondat: "Csodálatos a világ, melyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, mely azt most megtanulta formálni." Enyedi ebben a filmjében nem kereste a képi, dramaturgiai kifejezés egyéni formáit, ahogy azt első munkáiban megszoktuk. Sokkal inkább koncentrált a történet tiszta elmesélésére, a visszafogottság megvalósítására. Az első képek zaklatottsága talán ezt is érzékelteti: nincs előre lefoglalt helye az alkotónak a történet feltárásában, tülekszik a fotóriporterek között. Sosem tudjuk meg, igazán mi jár a főhősök fejében, eltűntek a belső monológok, nem hallgathatjuk ki, mit beszélnek a fák, az állatok. Ha úgy tetszik, semmi sem misztikus ebben a filmben, hanem végtelenül leegyszerűsített. Triviális helyzetek magasztosulnak fel, melyek közül kétségtelenül a kávéházi jelenet marad a legemlékezetesebb – nemcsak a nézők, hanem a főhősök számára is. Még az eltemetés is csak Péter számítógép-szimulációjában tűnik "ördöngösségnek", ahogy Simon rákészül, az inkább lírai. Éppen ezért a film végén látható föld mozgásában sincs semmi misztikus, ezért tűnik naivnak kissé. Hiszen olyan természetes, hogy Simon nem hal meg, hogy ott lesz a randevún, ahogy ezt a mit sem sejtő lány arcából le is olvashatjuk. A film tehát magán viseli azt az egyszerűséget, amit főhőse sugall. Ezzel, igaz szép és fontos film született, de átalakult az a hang, amit éppen szabadabb játékosságáért kedveltünk. A bensőségesség a szemlélődés derűs pillanataiban oldódott fel. |
Julie Delarme (Jeanne) 36 KByte |