Forgács Iván Sebek

Srdjan Dragojevic: Sebek

64 KByte

Jó reggelt, bölcsészek! Ezerszer áldott népnevelők, humanisták, kultúrmisszionáriusok, szakértő történészek, kritikusok! Lehet megint dörzsölgetni-meresztgetni a szemeket és józanodni. Istenem, pedig ez az éjszaka is milyen szép volt! Talán minden eddiginél mélyebben aludtunk, és szokás szerint azt álmodtuk, hogy mi józanítunk ki másokat. Önálló létbe ringattuk a kultúrát, a művészetet, felfedeztük a posztmodernt – játszottunk, mert észrevettük, hogy a rendszerváltásokkal lezárult a történelem formateremtő korszaka, az apróbb korrekciókat majd elvégzi a média, a mi feladatunk a szellem tornásztatása, a művészi nyelvek buildingje és tesztelése, az alkotói világranglista felállítása. Mámoros egy buli volt. Még nekem is, akinek az anyagilag megrokkant kelet-európai filmgyártás jutott. Nézni azért mindig volt mit, közben az agyadban is be-bevillant ez-az, írni meg úgyis egyre kevesebbet kellett. A jugoszláv filmekkel is igencsak jól elvoltam. Különösen azóta, hogy ezen a címen már csak a szerbekre kellett odafigyelni. Tizenöt éve egyetlen kategóriát villogtatok, ha jelentkeznek valamivel: egzotikus naturalizmus. Hát nem óriási? Ambivalens látásmód. A pofámba fröccsen a sár, a szerelmesek egymás nemiszervén tapossák agyon a csótányokat, vécén lehet lehúzni a vért (vagy vödrökbol ömlik a budiba). Elképesztő – de tetszik. Sajátos! Eredeti! Átütő! Persze azért egy kérdés is megfogalmazódik. Meddig lehet ezt fokozni? Mit lehet kezdeni a dologgal a tárgyszerű Aleksandar Petrovic és Živojin Pavlovic, a provokatív Želimir Žilnik vagy az intellektualizáló Dušan Makavejev után? Semmit – lenne a teoretikus válasz, de aztán jön a "visszafogott" Goran Paskaljevic, majd az egyre sodróbb tónusgazdagsággal tivornyázó Emir Kusturica, és a jugó esztétikum ismét tálalva van. Most már kegyetlenül fűszeres, az önkívületbe kerget, de még soha nem élveztem ennyire. Igen, most a legjobb. Első helyen kéne lennie a kelet-európai versenyben, de a világranglistán is beférne a legjobb nyolc közé. Különösen mióta egy új tehetséggel gazdagodott... ...Srdjan Dragojevic. 1963-ban született Belgrádban. Pszichológiai tanulmányok és több sikeres verseskötet megjelentetése után szülővárosa főiskoláján szerzett film- és tévérendezői diplomát 1992-ben. Vizsgafilmje, a Nem vagyunk angyalok (Mi nismo andjeli, 1992) a fiatal nemzedék életérzés-slágere lett, ráadásul a jegybevétel nagysága számtalan díjban kifejeződő szakmai elismeréssel párosult. Az új bálványnak a nemzetközi hírnévre sem kellett soká várnia. Következő munkája, a Szép falvak szépen égnek (Lepa sela lepo gore, 1996) a világ számára máig szinte a mítosz szintjén hordozza a boszniai háború természetrajzát. Így aztán mikor két év múlva megszületett a Sebek (Rane, 1998), tömegek indultak el egyszerre a mozik és a fesztiválcsarnokok felé. Film a Tito utáni idoszakban felnőtt első belgrádi kamasznemzedékről. Rövid mozaikokból fűzött fejlődésdramaturgiával. Pinki és Sváb számára egyetlen közös, egyedül értelmezhető formát kap minden társadalmi érték: az Erőét. Egy Németországból megtollasodva hazatért gazfickó, Tökös lesz a példaképük, elhatározzák, ők is alvilági spílerek lesznek, és szerepelni fognak nagy szerelmük, félig szlovén lakótelepi társuk anyja, Lidija bűnügyi tévéműsorában. Álmaik valóra válnak, de a vérontás egyben önpusztító útra sodorja oket, amelyen nincs megállás. Igaz, a körülöttük lévű zűrzavarban mintha már nem is akarnának megállni... És most végig kéne gondolni, mennyire posztmodern ez a film. Vajon az elbeszélésmódjában mennyi köze van Tarantinóhoz? De maradhatunk a látványvilágnál, az élénk színkompozícióknál, és akkor nem is kell olyan messzire menni. Gothárosan felkavaró ez a hideg telítettség. Az Idő van, a Melodráma atmoszféráját idézik a drámai anyagba ékelődő harsány poentírozások is. Érdekes párhuzam, persze nem az egyetlen. A narráció ritmusa az utóbbi tíz év jugoszláv filmjeiből azonnal felidézi a Tito és ént (Tito i ja, r: Goran Markovic, 1992). Aztán megint fel lehetne vetni az epizodikus szerkesztés divatját: miért nincs ma nálunk nagy kerek történet? Vagy ez az? De miért? Miért van az, ami van? És mi lesz?... Az lesz, hogy most talán felébredünk. Háború van. Amerikai bombák hullanak Szerbiára, a megtorlások elől koszovói albánok menekülnek Macedóniába és Montenegróba. Egzotikus naturalizmus. Mellesleg valóság. Apró kis tényező, amellyel már legalább egy évtizede nem tudunk és nem is igazán akarunk mit kezdeni. Elhittük, hogy semmi közünk hozzá, hogy el vagyunk szállva. Hát most itt van. Nem zsongatva-borzongató fiktív káosz, nem jól elrágcsálható létproblémák gyűjteménye. Valóság. Valóban van. Nézem a Sebeket, időnként visszaváltok valamelyik híradóra, és tépem a fejem. Fáj a hülyeség. Meg a gyávaság. Tíz éve bámulunk értetlenül a határozott állásfoglalásra ösztönző társadalmi filmekre. Mert semmilyen szintű publicisztikához sincs közünk. Csak a művészethez. Baromság. Azért az utolsó Jancsó-filmnél mintha már vettük volna a lapot. Valahogy mégis felemelőbb a dolog, ha van igazi tét. Az igazság tétje. Egzotikus naturalizmus. A hatvanas évek fekete hulláma óta gyönyörködünk benne, írjuk le stílusvariációit. És közben szüntelenül reménykedünk, hogy mindez csak film. Nem az. Egyre kétségbeesettebb híradás az egyik európai perifériáról. Jugoszlávia tragédiát sejtető kulturális-etnikai szakadékairól. Meg persze a szegénységről. Az erőszakba torkolló görcsös felzárkózási szándékról. Dragojevicnél különösen szembeszökő a halmozás jelensége. A helyszíneken (legyen szó akár tévéstúdióról, kocsmáról, vagy lakótelepi lakásról) szinte minden elképzelhető tárgy össze van hordva, de mintha semmi nem lenne a helyén, semmi nem emberi. És ez nem látványtervezői effektus, hanem fájdalmasan valóságos megfigyelés. Egy országnak évtizedekig tiszteltük a filmművészetét. Közben ez az ország a filmjeiben ábrázolt törésvonalak mentén darabokra esett. Maradékai tovább porladnak – külföldi bombáktól. A filmjei most is jók.

57 KByte