Mónos Gabriella A kilencvenes évek Szerbiája

Srdjan Dragojevic: Sebek

64 KByte

Az alaphelyzet egyszerű, mondhatni banális: ha egy nemzedék nem képes sem mintaként elfogadni, sem új értékek szerint megtagadni szülei világát, akkor légüres térbe kerül, könnyen választ bűnözőket példaképül és előbb-utóbb menthetetlenül elvész. Azt mondhatnánk, Dragojević filmje a kilencvenes évek elveszett szerb kamasz-generációjáról szól. Csakhogy ez nem igaz. A Sebek nem nemzedéki (ön)vallomás, hanem gengszterfilm. Hagyományos gengszterfilm-dramaturgiára épül és végül felteszi a kérdést, mely A villamosszék felé című mozi óta a gengszterfilmek kulcskérdése: felmenthető-e morálisan egy bűnöző? Hőseinkkel (Pinkivel, Svábbal és Diabolával) úgy ismerkedünk meg a film elején, mint háborúban felnövő, "jólnevelt" kamaszokkal. A kiégett roncsok között a temetőkertben ugyanazt játsszák, mint a felnőttek tankokkal a harctéren. Elosztják a szerepeket, ki legyen usztasa, ki horvát, ki szerb és egymásnak esnek. A keretes szerkesztésnek megfelelően a film ugyanitt zárul, csak ekkor Sváb és Pinki már a saját játékukat játsszák. A mindig kiközösített, megszégyenített (és ezért bosszúra kész) Diabola most éppen az anyja halálát érkezik megtorolni. Ezzel mintegy megzavarja Pinki és Sváb játékát, akik brahiból egymásba lövöldöznek, hogy végül kinyírják egymást. Diabola és vele együtt a valamiért való gyilkolás attitűdje végérvényesen nevetségessé válik az új érték, a l'art pour l'art gyilkolás sötétjében. Sváb és Pinki felnőtté válásának végpontján az önmagáért való ölés áll. Ilyen szempontból tehát happy endként is értékelhető, hogy hőseink legalább kinyírják egymást a film végén. Ezt a történetet jeleníti meg Dragojević gengszterfilmként, mellyel egyrészt ironikus, groteszk távolságba helyezi a film világát, másrészt egy népszerű műfaj sablonjait használva talán többekhez tudja eljuttatni mondanivalóját. A film legnagyobb hibája, hogy abszurd világa végig megmarad gengszterfilmre stilizált szinten, vagyis fikcionalizáltan. Nem döbbenti rá a nézőket Dragojević, hogy mindaz, amit látunk, sokszor nem görbetükör, hanem a valóság. Így tehát a posztmodernfilm egy tehetséges, ígéretes darabja a Sebek, de annál nem több. (Már persze, ha nem szerb ismerősökkel megyünk a moziba, akik utána felvilágosíthatnak bennünket arról, bizonyos fiktívnek tűnő dolgok míly nagyon is valóságosak). A rendezői hozzáállásnak áldozatul is eső mozzanatok közül legfájóbbak talán a tévés talk show betétek. Időnként bejátszásokat láthatunk Az aszfalt pulzusa című tévéműsorból, melynek rajzos főcíme után a műsorvezetőnő nagykaliberű gengszterekkel cseverészget. Hőseink világképét persze erőteljesen befolyásolja ez a gengsztereket heroizáló műsor. (Ezt mutatja, hogy amikor a film vége felé Pinki a kórházban – szánalomból – megöl egy tüdőbeteg férfit, glóriarajz jelenik meg a feje felett.) Ám mindez nem tűnik egyébnek, mint a ma divatos, filmes televízióanyázás egy újabb, nem túl invenciózus darabjának. (Gúnyolja a televíziót Dragojević akkor is, amikor a hírműsor kellős közepén egy nacionalista dal csendül fel egy esztrádshow-ból.) Ráadásul Az aszfalt pulzusa a generációs ellentét ábrázolásában is szerepet kap: míg az idősebb generációk a mozifilmekből veszik példaképeiket, fiatal hőseink a televízióból. Akinek azonban van alkalma megtudni, hogy ez a műsor valóban ment a szerb televízióban, máris más megvilágításban gondolhat vissza a tévés betétekre. Sváb és Pinki sajátos fejlődési folyamata (és a gengszterfilm) akkor veszi kezdetét, mikor Tökös hazajön Belgrádba Németországból. Először csak a cowboy-csizmáját látjuk, ahogy kilép az autója ajtaján. A hős megérkezett. A srácok lélegzetvisszafojtva figyelik. Aztán Tökös apjuk helyett apjuk lesz. Bevezeti őket a szex rejtelmeibe, megtanítja nekik, miként bánjanak a fegyverrel. De rászoktatja őket az olyan magatartásformáló érzések leküzdésére, semmibe vételére, mint amilyen a fájdalom és a félelem. Csakhogy – miként A város hercegében, vagy a Nagymenőkben – idilli gengsztervilágukat lerombolja a kábítószer. Tökös élőhalottá válik, roncs lesz, akire nemcsak hogy felnézni nem lehet többé, de meggyilkolni sem érdemes. Pedig a farkastörvények szerint a tanítványnak meg kell ölnie mesterét, ha már erősebb nála. "Rituális" gyilkosság helyett Tökös pusztán packázásra jó: cigarettacsikkeket nyomnak el a fiúk a nyakán, miközben azt hazudják neki, azok csak legyek. Pinki és Sváb sorsa ekkor jut fordulópontra. Innentől kezdve a tökéletes céltalanság és üresség lesz osztályrészük. Tökös még akart valaki lenni, s ugyan csak képzeletben lett nagykaliberű (a Bundesbank helyett egy német butikot rabolt ki vízipisztollyal), mégis éltette a gengsztermítosz utáni vágy. Pinki és Sváb lecsupaszított, jéghideg ölőgépek. Ez a fajta "makulátlanságuk" meglepő párhuzam felvetésére indította a rendezőt: sorsukat Krisztus szenvedéstörténetével hozta összefüggésbe. Pinki krisztusi sebből vérzik és amikor a "Pavilon"-dombra mennek (sajátos Golgotájukra), az utcán demokráciáért tüntető tömegből egy lány virágot ad Pinkinek, miként Krisztusnak egy nő a tömegből. De talán nem válik be velük kapcsolatban Lukács evangéliumának jóslata: "Ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják: boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, amelyek nem szoptattak!" És a film aktualitása mit sem változik, hiszen Koszovó neve naponta szerepel a híradásokban. Úgy tűnik, a sebek tovább mélyülnek...

57 KByte