| Sneé Péter | Az ősz meséje |
|
 Marie Riviere, Alain Libolt és Béatrice Romand 105 KByte |
A nagy nemzedék alighanem utolsó, még aktívan dolgozó mestere Eric Rohmer. Mellőle sorban kidőlnek társai. Csillogásuk nem sápasztja többé szerény, ám annál kitartóbb fényét. Sugarai egy másik világ üzenetét hozzák, hol mélység rejlik még a felszín alatt, s nemcsak üres káprázat, számítógépes keratúra a látvány. Cselekményszövése és jeleneteinek beállítása, képalkotása és tempóvétele egy letűnt korról regél, a gyönyörűséges és izgalmakkal teli múltról, életünk szétomlott-szétvert keretéről. Pedig friss a játék. Most folytatják anakronisztikus beszélgetéseiket a szereplők, ma borzadoznak az ipari tájjá silányuló Rhone-völgyétől, vagy éppen ellenkezőleg, ma lelkesülnek a modernizáció csodái láttán. Mintha rég letűnt szellemek érintenének meg, borzonganak digitális fényeken, rafinált sztereo szisztémákon edződött érzékeink. Miféle játék ez a szétvert és földbetaposott naivitással? Hol a trouvaille? Mikor nyúlnak képbe-hangba-sztoriba, hogy a kietlenséghez térhessünk végre, szokott unalmunkba? Jóval túl a hetvenen Rohmer újabb ciklusát zárja le, az Évszakok meséit. Az Erkölcsi példázatok, valamint a Komédiák és közmondások után ez a balzaci körkép is befejeződik. Eltávolodtunk az okos citoyenek világától, a mai francia falut látjuk, melynek önérzetes polgárai nem vallják többé földművelőnek magukat. Inkább kézművesek, a természet tiszteletében versengve állítják elő egyedi termékeiket. Bár szabódnak kissé, mégsem rettennek el a városiaktól. Magali szőlősgazda, barátnője, Isabelle egy könyvesbolt tulajdonosa. Ismeretségük még iskolás korukból ered és kapcsolatuk kikezdhetetlennek tűnik. Indokolt tehát, hogy elsősorban ők segítsenek egymáson. Amikor szárnyukra bocsátják felnőtt gyermekeiket, a napi gondoktól megválván hirtelen ráeszmélnek, mennyire fölöslegesek. Isabelle-nek legalább ott a férje, Magali viszont özvegy. Sürgősen párt kell találni néki. A bátrabb és kezdeményezőbb városi nő hirdetéssel próbálkozik, és elsőre megtalálja azt a férfit, kinek varázsa alól maga is csak kemény elhatározással szabadulhat. A középkorúak generációja mellett tevékeny szerepet vállal az ifjabb nemzedék is. Fiának kedvese, Rosine összebarátkozik Magalival és ugyancsak a kiházasításán mesterkedik. Jövendőbelijéül saját korábbi szerelmét, iskolai filozófiatanárát szemeli ki, s mivel azt tesz Etienne-nel, amit akar, nyélbeüti randevújukat. A két férjjelölt egyidőben bukkan fel, s anélkül hogy tudna róla, groteszk versengésre kényszerül. Rosine és Isabelle is belekeveredik a játékba, ám a kitöréssel fenyegető vihar hamar elcsitul, és rendeződnek a sorok. Miként Rohmer többi alkotásánál, ígéretes sztori itt sincs. Váltig csodálkozhatunk, mivel köti le első pillanattól a figyelmünket mégis. Az elmúlt évtizedekben, amikor a rendező életpályája felívelt és filmjei az érdekesnek tartottak sorából az elfogadottak, sőt, az ünnepeltek közé emelkedtek, számtalan magyarázat született rá. Alapművében, a Bolond Pierrot moziba megy című francia filmtörténetben Bikácsy Gergely egész csokorra valót szedett össze közülük, ám egyiket sem ismeri el kizárólagos érvényűnek. Ragaszkodik a tárgyilagossághoz, mivel a rendező alkotói habitusát is annak jegyében tárgyalja. Szerinte Rohmer megvesztegethetetlenül és kissé talán könyörtelenül bánik figuráival, s éppen ebben rejlik vonzereje. Ugyanakkor idézi egyik aforizmáját is: "A szó arra való, hogy eltakarja a gondolatot. A kép viszont arra, hogy feltárja". Az ősz meséje láttán szívesebben hajlanék ez utóbbi nézet felé, noha meg kell vallanom, teljesen meggyőződve mégsem lehetek igazában. Ennél is hibádzik valami. Noha leplezőek a dialógusok, képei nem mindig jelenítik meg a gondolatot, sőt, gyakorta messzire rekednek a valóságállítástól, akárcsak a szereplők vélelmei, esetenként a mi nézeteink. Olykor mintha a rendezőén is túlmerészkednének. Minél megértőbb, engedékenyebb, "puhább" Rohmer, tehát minél elnézőbben kezeli hőseit és a happy end után vágyakozó nézőt, annál enigmatikusabbak filmjei. Adott egy szigorúan "behaviorista" módszer: a köznapi viselkedés tárgyilagos követése, amitől sárba ragad minden jól kifundált, fordulatos történet, és ami ennek dacára emésztő kíváncsisággal olt be, s valósággal szárnyakat ad képzeletünknek. Értelmezni szeretnénk a figurákat, valamint a köztük létrejött helyzeteket. Mi több, helyesen értenénk ezeket, s mivel napi gyakorlatunkból ismerősnek tetszenek, hajlamosak vagyunk a valósághoz hűnek, igaznak elfogadni valamennyit. Sajátos vakság lesz úrrá rajtunk. Nem vesszük észre a nyilvánvaló dramaturgiai hibákat, így a szereplők bemutatkozásakor szájukba adott otromba önállításokat, illetve a hozzánk alakított, vágyaink torzította filmbéli valóságkép hamisságait sem. A száraz következetesség alighanem ráfogás csupán. Eric Rohmer egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) trükkje, hogy úgy tesz, mintha tudományos elkötelezettséggel ragaszkodnék a tárgyilagossághoz, pedig csak arra használja naturalista megfigyelőképességét, hogy kedélyünket hevítő, jóerkölcsbe vetett hitünket megújító színes mesékkel traktáljon. És mi kapva-kapunk e ritkán ízlelt finom falatok után, mivel ugyancsak megkoplaltattak az elmúlt esztendőkben. Hallgatjuk végtelen párbeszédeit. Máskor üres fecsegésnek vélnénk, amit szereplői előadnak, s ingerülten vágnánk közbe: elég már! Most áhítattal lessük, hiszen bűvöletre számítunk, és a szavak muzsikája csakugyan elandalít. Talán a felét sem értjük hivatkozásaiknak, a rejtett célzásoknak, talán többet képzelünk e dialógusokba, mint amennyi bennük rejlik. Bármiként légyen is, tetszésünkre szolgálnak. S az igencsak statikus képek, amik oly jólesőn merednek valamelyik gondosan megválasztott, jelentéstelinek azonban mégsem nevezhető, jóllehet tetszetős részletre! Egy útkanyarra, a szőlőtábla szegletére, vagy akár a Heller-Forgó féle hűtőtornyokra. Tágas mezőik a szabadság illúzióját keltik, szelíden megkontrázva a televíziós filmek nagypaneles díszleteit. Színezésük, valamint a kisérő zörejek szolid harmóniája élesen elüt a mereven hatásirányba rendezett akusztikai és vizuális jelek összhangzatától. Leginkább persze a mozgás és képváltás ritmusa tér el az érzelmeink felkorbácsolására vagy elandalítására kidolgozott receptektől. Mintha Rohmer fütyülne a mozgóképgyártók és forgalmazók eddigi működésének eredményére, s tudomást sem venne a nézői kondicionáltságról. Noha ugyancsak tisztában lehet velük, mégis ellenük fordul - és nyer. Hasztalan kérdeznénk: pontosan mivel. Nincs olyan pillanata filmjének, amikor ne hihetnénk, hogy a következőkben bármi megeshet, pedig szinte semmi nem történik. Rosine - kitől ábrázolásának stratégiáját az alkotó csente - ámítja csupán a férfiakat. Etienne sem tépi le a vele önfeledten cicázó lányka, vagy akár társnője, illetve a neki kiszemelt ara ruháját. Isabelle kevés híján megcsalja ugyan férjét, ám erőt vesz magán, sőt, némi füllentés árán kimagyarázkodik barátnője előtt is (miközben a film örvénye ellenállhatatlanul magával sodorja nézőjét). Magali sem enged feltörő érzelmeinek. Szerelmének majdani beteljesülését legföljebb kilátásba helyezi, vagyis gonosz boszorkányok módján mindent ígér Az ősz meséjének rendezője, de semmit sem mutatnak nekünk. Egyszer bíztat, másszor orrunkra koppint e fura, félszűz játék során. Éleszti vágyainkat, hogy szüntelenül feszültségben tartson és gyülemlő energiáink levezetéseképpen belátásra késztessen a szó mindkét értelmében: teljes mélységében átéljük és saját elképzeléseinkkel gazdagítsuk a látottakat. Lehet valami graciőz finomkodás, viktoriánus titkolódzás ebben, és a hajdani "nagypapa mozijára" emlékeztet. Korántsem az újítók erényei ezek, de annyira régen találkozhattunk már velük, hogy patinájuk is lekopott azóta. Frissnek tetszenek hát, érdekesnek és élvezetesnek. Többet kívánhat-e filmjétől ma alkotó és néző? |
 Béatrice Romand és Marie Riviere 12 KByte | |
 Didier Sandre és Alexia Porta |
