Kárpáti Ildikó Valakit visz a víz

Luis Mandoki: Üzenet a palackban

Kevin Kostner
Kevin Kostner

29 KByte
Érdekes, hogy egy hamisítatlan amerikai romantikus-szerelmes film végén is meg lehet halni. Érdekes, mert ezzel a rendező mindent átértelmez. A szomorú végkifejlet zavaró hiányt ébresztene a mozinéző lelkében, ha nem merülnek fel benne a gyanú, hogy ez a történet talán mégsem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik, talán valahol bujkál benne egy kicsit mélyebb mondanivaló, és a film éppen ezzel a befejezéssel kerek. Egyszóval, a rendező eléri, hogy a hasonló hollywoodi alkotásokkal ellentétben ezt a filmet ne felejtsük el már a moziból kifelé jövet, hanem rágódjunk még kicsit a történeten. Igaz, az utóbbi időben a hollywoodi filmek végére kötött rózsaszín masni szorítása egyre lazulni látszik, és talán már nem kelt akkora döbbenetet egy-egy, a moziban sírni szerető közönségre utazó rendező, mégis ezúttal egy kicsit meglepődünk, mert egészen a végéig minden hagyományos ebben a filmben. Miközben más filmekben már a kommunikáció legmodernebb csatornáin találnak egymásra a szereplők, itt a chicagói újságírónő, Theresa egy vízözön előtti írógépen írt és szintén élemedett korú palackba zárt üzenetet talál a vízparton. A szöveg persze megjelenik az újságban, amelyiknél dolgozik,… az olvasók meg persze imádják. Miért is ne tennék, hiszen egy olyan szerelmes levélről van szó, amire mindenki vágyik, és bár egy bizonyos Chatrine-nek címezték, mégis mindenki úgy érezheti, kicsit neki is szól. Aztán kiderül, hogy több üzenet is van, és persze a szerkesztőség meg is találja Garrettet, a hajóácsot, aki írta őket. Az illető még véletlenül sem olvassa azt a bizonyos újságot, és így az újságírónő látszólag teljesen ártatlanul - és nem csak látszólag őszintén - bonyolódhat bele a mély érzelmektől fűtött kalandba, melynek hevében persze elfelejti közölni, miért is jött erre az Isten háta mögötti helyre. Alig telik el másfél óra, mire a kissé lassú észjárású hajóács magától rájön, és ekkor a mindig kék ég és még annál is kékebb víz azúrját, a hullámok habjának hófehérét, a makulátlan növényzet zöldjét és a naplementék barnás arany színét a chicagói eső vészjósló szürkéje váltja föl a vásznon, és ezzel végkép elromlik az, ami - minden várakozásunkkal ellentétben - többé már nem is jön rendbe.
A fentiekből joggal gondolhatják, hogy giccses, unalmas és legfőképpen középszerű ez a film. Tulajdonképpen így is van. Szép tájakat és szép embereket felvonultató, lassú, kényelmes kibontakozású, keveset beszélő, gyönyörűen fényképezett, keserédes romantikus filmek kedvelőinek ajánlható feltétlenül. Egy ponton azonban megakadhat bármely néző figyelme: mikor Garrett több éve halott felesége - őhozzá szólnak a Chatrine-nek címzett palackposta-üzenetek - féltve őrzött festményeit, melyek folyamatos családi viták tárgyát képezik, mégis odaadja a lány családjának. Ezt azután teszi, hogy Theresától visszakapta az összes üzenetet és kiderült, hogy az egyiket nem ő írta, hanem beteg felesége dobta a folyóba pár nappal halála előtt. Míg Chatrine utolsó szavai el nem jutottak Garretthez, ő minden erejével kapaszkodott felesége emlékébe, szinte úgy tett, mintha élne és ragaszkodott minden egyes tárgyhoz - így a festményekhez is, amit még az asszony készített, használt, vagy helyezett el a házban. Ettől a ponttól azonban megszűnik ez a kötelék. És ezt a zsinórt maga a halott Chatrine vágja el, egy olyan üzenettel, melyet Theresa kézbesít az igazi címzetthez. Theresa szerint nem véletlen, hogy Chatrine levelét és Garrett túlvilágnak címzett üzeneteit éppen ő találta meg, és ettől kezdve csak egy küldetése van: eljuttatni mindezt annak, akinek szól, még akkor is, ha nincs is ennek a feladatnak teljesen a tudatában. A néző azonban tudatában lehet és ezzel együtt annak is, hogy ez a film nem egy párról szól, hanem csak egy emberről. A halászkirályról, arról a férfiról, aki nem tud meghalni. Garrett nem tud meghalni, mert nem tudja, hogy meg kell halnia, ugyanakkor cselekvésképtelenné teszi ez az elfojtott gondolat. Éppen csak vegetál, lakása díszlet, munkája a semmittevés álcája csupán. Kell valaminek történnie - valami olyannak, ami egy ilyen álmos kisvárosban soha nem szokott -, ami életre kelti, vagy halálra ítéli ezt a tetszhalott férfit. Garrett ugyanis magától nem tud dönteni élet és halál között… Sőt, igazából azt sem tudja, hogy döntenie kellene. Ha valaki nem dönt, akkor mások döntenek helyette, és egy olyan mélyen szerető asszony, amilyen Chatrine volt, halála után csak egyféleképpen ’dönthet’ : maga után hívja szerelmét is. Ez az ítélet kegyetlen, hiszen a legmélyebb szerelem valódi "semmiért egészen" maximális önfeláldozását kéri számon, ám Garrett - bár nem tudatosan - engedelmeskedik akaratának. Ahogy azt Theresa megállapítja: vannak emberek, akiknek megváltoztatható az élete, és vannak, akiké feltartóztathatatlanul halad egy bizonyos végkifejlet felé. Garrett ez utóbbi fajtából való. Chatrine üzenete tehát arról szól, hogy a férjének követnie kell. Az üzenet azonban csak egy olyan érzelem által érhet célba, amelyik életre hívta. Theresának éppen azt a tiszta szerelmet kell éreznie, mint Chatrine-nek korábban, ugyanakkor el kell tudnia engedni azt a férfit, akit Chatrine nem tud elereszteni. Ez csak egyféleképpen lehetséges: hogyha Chatrine és Theresa ugyanaz a nő. A rendező egyértelműen kifejezi ezt, hiszen Chatrine-t az egyetlen olyan jelenetben, melyben láthatjuk, szintén a Theresát alakító színésznő játssza el. Hiszen mindegy, hogyan hívják, ez az asszony csak "a nő" lehet, maga a megtestesült vágy és végzet, aki a hajnalok szürke ködéből előlépve ragadja magával a kiválasztott férfit. Ebben a szürke ködben találja meg Theresa a Chatrine-nek szóló üzenetet a film elején, és éppen ilyen szürke az a vihar, amelyben Garrett kihajózik és végül meghal a film végén. Ez a víz feletti szürkeség az, ami a túlvilágba vezető átjáróvá avat egy egyszerű folyót, innen érkezik Chatrine üzenete, és ezen kell áthajóznia Garrettnek is… És ekkor már értjük, miért olyan fontos, hogy végre elkészüljön a férfi műhelyében már évek óta befejezetlenül álló hajó. Chatrine két festményét is láthatjuk a filmben: az egyik egy vitorlást ábrázol három emberrel a fedélzetén, a másik pedig egy asszonyt. A pointilista festmények éppen annyira figurálisak, hogy láthassuk az alakokat, és éppen annyira elmosódottak, hogy mégse érthessük pontosan, miről is van szó. Idővel persze megértjük: egy nőnek kell segítenie, hogy Garrettnek legyen ereje megépíteni a hajót, ami arra a bizonyos túlpartra viszi úgy, hogy a vízbe fullad, mikor egy bajba jutott vitorlásnak és három utasának próbál segíteni. Mikor Garrett Chatrine üzenetét már megkapta és a hajót is építi, tehát mikor tetszhalott állapotából elindult elkerülhetetlen sorsa beteljesítése felé, akkor már nem kellenek a díszletek, nem kellenek a festmények, már bárkinek odaadhatja azokat. Nem kellenek tárgyak egy haldoklónak, nem kellenek annak, aki távozóban van, és főleg annak nem, aki megfejtette jelentésüket, sőt azoknál most már fontosabb titok és cél birtokába jutott, még akkor is, ha inkább ösztönei és egy halott asszony, vagyis a sors maga irányítja, mintsem tudatos döntései. Mikor a hajó elkészült, már csak két feladat maradt: hogy Theresa elhagyja őt, hiszen küldetését ő is beteljesítette; és hogy Garrett megírja az utolsó palackposta-üzenetet, mintegy végrendeletet, annak tudatában, hogy most már az élete magától halad, hogy végre eldőlt a sorsa, még ha nem is tudja pontosan, hogyan is; még ha nem is tudja, hogy életre vagy halálra ítéltetett-e, de bármelyik is legyen, csak egy van hátra: felvállalni azt. Nemcsak a ragyogó naplementék és a valószínűtlenül kék egek miatt szép ez a film, hanem mert egy olyan szerelemről szól, ami csak igen ritkán, igen szerencséseknek adatik meg, és egy olyan utazásról, amit mindenkinek meg kell tennie. Méghozzá egyedül, még akkor is, ha valaki különleges emberekkel van körülvéve. Mivel romantikus filmről van szó, nem csoda, hogy szinte minden képet megtölt a szerelem kivételesen erős és tiszta érzelme, ugyanakkor az összes szereplő nyugodt, mindentudó és mindenek felett álló szomorú mosolya folyamatosan emlékeztet minket a halál örök jelenlétére minden mozdulatunkban és minden érzelmünkben; ám ugyanakkor arra a keserédes derűre is, amivel tudomásul vesszük. Egy halotti maszk Garrett mosolya, de éppen a benne tükröződő fájdalomtól lesz igaz… És ha valami igaz, az már önmagában elég ok arra, hogy szép legyen.
Robin Wright Penn, mint Theresa
Robin Wright Penn,
mint Theresa

36 KByte

45 KByte
Paul Newman
Paul Newman

32 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap