Németh Ervin A különösök

Stefan Ruzowitzky: Az örökösök


81 KByte

Hát ilyet meg ki látott? Március utolsó hetében a fiatal osztrák filmeseket bemutató vetítéssorozat keretében, majd rá egy hónapra a moziforgalmazásban is elérkezett hozzánk egy "alpesi westernfilm". Rendezője egy tősgyökeres osztrák fiatal rendező, a 38 éves Stefan Ruzowitzky, akinek ez a második játékfilmje (az elsőt 1996-ban forgatta). A sajtóanyagokból tudni lehet, hogy Az örökösöket több nemzetközi fesztiválon (Rotterdam, Potsdam, Ghent, Denver) is a legjobb film díjával jutalmazták, főszereplője (Simon Schwarz) pedig ugyancsak számos helyen a legjobb színésznek járó elismerést kapta meg. Westernfilm+díjeső: erre be kell menni - mondja az "artmozifil", s aztán még kéjjel ízlelgeti a származási hely és műfaj megjelölés bizsergető disszonanciáját. A tömegfilm fogyasztó nézőre is többszörös felhívó erővel hathat az említett besorolás: egy kis western mindig felüdít (no meg a kóla és a popcorn se lehet rossz az alpesi tejcsoki zamatával dúsítva). Micsoda szerencsés egybeesés: a kényes ízlésű filmbarátoknak és a kommerszfilmek rajongóinak kart karba öltve kellene elsétálniuk a moziba, s dugig megtölteni a termet arra a napi egy vetítésre! Tömeg helyett azonban szűk családi körben várakozom a vetítés megkezdésére, s közben azon gondolkozom, hogy talán már a filmcím alá odabiggyesztett műfaji megjelölések elolvasásáról (s főként komolyan vételéről) is leszoktak a nézők, annyiszor hülyítették meg velük őket a forgalmazók. No, de nézzük a filmet!

Az már az első, sötét szobabelsőt és a benne alvókat mutató képsorokat látva és a narrátort hallgatva kiderül, hogy a néző - ha westernként akarja befogadni a filmet - ki kell, hogy szélesítse a műfaj szokásos értelmezését, s vissza kell mennie majdnem addig a határmezsgyéig, ahol még nem vált el egymástól élesen a western és a bűnügyi film. Ruzowitzky munkája a westren jellegzetességeit mutatja annyiban, hogy a történet itt is határvidéken (valahol az alpesi tájban) játszódik, ahol a civilizáció és a vadak között zajló küzdelem jelenti az alapkonfliktust, maga a történet civilizáción kívüli erők (gazdátlan cselédek) törvénytelen cselekedeteiről szól, melyeket a másik oldal (a környékbeli gazdák) képviselői igyekeznek megtorolni; míg a krimi-jelleg abban mutatkozik meg, ahogy mindez fokról fokra világosodik meg a néző előtt, aki az egyik cseléd, Severin narrációja segítségével kerül egyre közelebb egy titokzatos gyilkosság felderítéséhez.

Az örökösök című film kulcsa - azt hiszem - a különösségben rejlik: különösség a filmműfajban, a történetben, a narrációs technikában, a filmzene használatában, a képi világ metaforikusságában, s így együtt: az atmoszférában. Valahol az Alpesek lankásabb lejtőjén, valamikor századunk húszas-harmincas éveiben (erre is csak a gramofon jelenlétéből következtethetünk) egy tanyasi gazda erőszakos halála után cselédei öröklik a birtokot. Skandalum! Pedig a környékbeli gazdák és az egyház már olyan szépen eltervezték, hogy miképpen osztozkodnak a (jog szerint) látszólag ölükbe hulló vagyonon. De milyen különös: van végrendelet, márpedig egy gyilkosság áldozata a legritkább esetben szokott ilyesmit hátrahagyni - hacsak nem készül valamilyen ok folytán tudatosan az áldozat szerepére...

A rejtély kulcsa az az idegen asszony, aki - az elbeszélő Severin elmondása szerint - "odaült Lukas ágyára a gyilkosság előtti éjszaka". Miért, mi közük van egymáshoz? A narrátor úgy adagolja számunkra a történet elemeit, ahogy ő értette meg annak idején az összefüggéseket: csak lassan derül ki, hogy ez az asszony a gyilkos, az meg még lassabban, miféle indítéka van a bűntettre. Fiatalabb korában - vagy húsz évvel ezelőtt - egyszer már ennél a gazdánál szolgált...

Hadd ne fedjek fel minden rejtélyt, mindenesetre a film végére megteremtődik a kapocs a múlt és a jelen között. A krimiszál kifejtésére kétféle technikával él a rendező: az egyik a narráció, amelyben a szintén örökössé lett Severin osztja meg velünk sejtéseit és megfigyeléseit; a másik az a mozaikszerűen összerakott tablósorozat, amely klasszikus zongorafutamokra vágva állóképekben idézi fel a régmúlt történéseit. Ez utóbbi technika mondhatni ősi filmes krimielem: a nyomozás meghatározott pontján gyakran efféle flashbackekben összegződnek az addig összegyűjtött tények. A narrátor alakja izgalmasabb, hiszen az ő szemén keresztül mint nyomozótársak figyelhetünk a történetre, belső rezdülései a mieinkkel rezonálnak. Helyzete kettős: "nyomozóként" - miközben szemlélhetővé teszi számunkra a történetet - egyre közelebb juttat bennünket a megfejtéshez, ugyanakkor szereplőként maga is egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe. A filmben szinte külön szál az övé: a kezdő képsorokban sokáig nem tudjuk eldönteni, kit hallunk narrátorként, Lukast vagy Severint; később jó szándékú idegenként látjuk viszont Severint, aki megértéssel szemléli az eseményeket - ő a sokfelé járt, sokat látott, tanult "városi" ember; megértése és segítőkészsége együttérzéssé, majd barátsággá változik Lukas iránt: a film végén már önsorsrontó módon kel védelmére a feldühödött gazdák ellenében.

Ha folytatjuk a filmbeli különös momentumok felsorakoztatását, akkor nem mehetünk el szó nélkül az idegenszerűség hangsúlyozása mellett sem. Már a film elején megjelenik az "idegen asszony" alakja, később kiderül, hogy Lukas "lelenc", Severin "jöttment", a hetedgazdák legmarkánsabb nő tagját "fehércseléd" szóval illetik a környékbeliek, a kis pásztorfiút pedig mindenki "némának" hiszi. Mindegyiküket valamilyen különös vonás egyéníti, titkuk van, környezetük azonban nem ennek a megismerésére törekszik, hanem stigmaként működteti bennük a különöst, és annak alapján kiközösíti őket. A "hetedgazdák" - mielőtt még azzá váltak volna - idegenként, otthontalanul élnek a világban. Örökségük kézhezvétele után valamiféle közös otthonteremtés útján kísérletet tesznek idegen-létük felszámolására, ám így együtt válnak idegenné a tanyasi gazdák ellenséges környezetében. Megindulnak az intrikák a kisközösség felszámolására, mert hogy néz az ki, hogy cselédek egy csoportja önmaga sorsának irányítója legyen. Hová lesz így a világ rendje?

E kisközösség a külső intrikák mellett a kohéziót belülről romboló erőkkel is kénytelen megküzdeni. A belső mumus: a hatalom birtoklása. Bármilyen szelíd lelkülettel, a maga kárán okulva határozza el egy csapat, hogy közöttük mindenki egyenlő, a hatalmi vágy szunnyadó vírusa valakiben csak felüti a fejét. S úgy tűnik, hím természetű: a gazda után a főbéresben, annak elűzése után Lukasban horgad fel! Nincs senki más, aki ki tudná oltani, csak a Nő: Emmy. Neki kell a sarkára állnia, s perlekedésével állandóan figyelmeztetnie Lukast a közös elhatározásra: az örökség nem felosztható, a tanyasi birtok mindegyiküknek egyformán otthona.

Az alapkérdés mintegy körkörösen ismétli önmagát a filmben: valaki nem tűri el, hogy társadalmi-gazdasági nyomora mellett még emberi mivoltában is megalázzák, amivel utat nyit az ellenoldal hatalmi helyzetből fakadó arroganciájának. A végkifejlet mindkét körben szinte végzetszerűen következik be: az idegen asszonynak - miután bosszút állt - pusztulnia kell, s hasonló sorsra jut majdnem a teljes cselédközösség is. A lázadó Lukast megölik, Severinnek (aki barátját védve gyilkossá lett) menekülnie kell, Emmy megerőszakolva fekszik a földön. Ebben a körben mégis van némi elmozdulás: a szomszéd tanyák cselédeinek szimpátiája hőseink felé fordul, a másik fiatal lány terhes lesz az elefántgondozótól, s elmegy a cirkuszosokkal, a két idősebb asszony, Emmy és a pásztorfiú azonban ott marad a tanyán - talán most már egy kevésbé ellenséges környezetben. Mintha ki lehetne evickélni a végzetszerűség örvényéből, s lehetne tovább élni...

Szófukar film Ruzowitzkyé, különösen ami a cselédek egymás közötti kommunikációját illeti (ezt kezdetben még az elbeszélő Severin is szóvá teszi). Annál gazdagabb a helyzetek, a dialógusok blaszfemikus, nyers humorát mintegy ellensúlyozó zenei kíséret. Hol egy westernkocsmára emlékeztető zongorafutam hangzik fel (ne feledjük: Lukas álma, hogy Amerikába juthasson), hol klasszikus dallamokat játszik a zongora (ezek vannak többségben), máskor Mozart zenéje szól a gramofonból (például amikor Lukas pihenőidőt parancsol a többieknek), egy dramaturgiailag lényeges ponton, a hetedgazdák megjelenésekor a templomban pedig koráldallamra emlékeztető ének szólal meg Emmynek az egész gyülekezetet maga mögé utasító hangján. A zenei kíséret tehát szinte mindig emelkedett hangulatú - hol a nyersebb képi humort, hol az istenkáromlással felérő verbális humort ellenpontozza, hol pedig valóban ki- és felemel. (A zene szerepét tekintve bizonyára nem véletlen, hogy a rendező egy nyilatkozatában "operának" nevezi filmjét.)

Bármennyire is a szófukarság jellemzi a művet, azt azért meg kell hagyni, hogy az elhangzó szövegek nagyon megformáltak és a helyükön vannak. Emlékezetes példa a pásztorfiú lakonikus megszólalása egy étkezős jelenetben, már a főbéres elkergetése után, amikor a hetedgazdák a maguk uraivá válnak: "Kérek még!" - töri meg a csendet az a fiú, akiről eddig azt hitték, néma. Megszólalása jelenetek és dialógusok hosszú sorát teszi feleslegessé, mivel pontosan érzékelteti a viszonyokban beállott változásokat. A szövegek stílusának erőteljességét pedig talán a felolvasott végrendelet blaszfemikus nyelvezete tükrözi a legjobban.

A film képei sem csak környezetet festenek vagy történetet mesélnek, hanem metaforikus szinten is gazdag közléstartalom hordozói - mindig összhangban az egész kompozíció stílusával. Az egyik legerősebb képi metafora, ahogy a halott gazda terítékét fényképezi az operatőr: a kamera a tányér mögött, mintegy a gazda helyén "terpeszkedik", az ő szemszögéből látjuk az örökösöket. Később megismétlődik ez a beállítás, de akkor már legyek lepik el a terítéket. A két beállítás egymásutánja tömören, nagy intenzitással tesz érzékelhetővé hosszan mesélhető állapotváltozásokat. Hasonlóan erős az a jelenet, amelyben Severin és Lukas a főbéres elzavarását követően arról beszélnek, hogy most már övék a gazdaság - miközben levizelik a házuk falát.

Az örökösök a rendező szándéka szerint csupa "érzelem, dráma, szenvedély". Ehhez még hozzátehetném, hogy a különösnek mint világszervező erőnek a működése folytán egyúttal westernbe oltott abszurd is, hiszen a megmutatott világban a képtelen tűnik természetesnek (a cirkuszt az elefántjával senki sem találta különösnek), s ez az össze nem illőség a filmi világ és eszköztár egyes elemei között is jól kitapintható. Az abszurd világlátásával ellentétben azonban - érzésem szerint - Ruzowitzky nem az ember személyes sorsának kilátástalanságát sugallja, hanem a közösség erejével megvalósított otthonteremtés esélyét villantja fel a néző előtt. Ily módon a filmnek ez a rétege nem annyira az egzisztencialisták abszurd-fogalmával rokon (még ha a szófukarság, a minimálisra szorított verbális kommunikáció és a narrátor emiatt érzett zavara mögött érzékelhető is valami az abszurd drámáknak a nyelvi közléssel szembeni kételyeiből), hanem sokkal közelebb áll a mesék világának fantasztikumához, különösségéhez.

Ha jól meggondolom tehát, a film műfaját inkább így kellett volna megadniuk a forgalmazóknak: alpesi abszurdo-krimiwestern. De hát érti ezt valaki első olvasásra?! Inkább nézzék a filmet!


27 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap