99.2 KByte
|
Pontosabban Trabantot eszik. A rezesbanda
meg a fára kötözve muzsikál...
Ott majdnem biztos, hogy egy Kusturica film pereg. Ugyanis az
ilyen bizarrul szürreálisan mesei, mégis földhözragadt,
naturális képek Kusturica agyából szoktak kipattanni.
Kusturica filmje pedig ismét mese a javából. Méghozzá a
legjavából. Csak épp hab helyett egy kis szarral (jobban
mondva szarban fürdőzéssel), vagyis a "kőkeményen
leleplezett valósággal".
Van itt minden a mesevilágból. Hamupipőkei elhagyott cipő,
Hófehérkei/Csipkerózsikai csodás feltámadás, libává
változó lány, erdőben futkározó farönk, Ludas Matyit
idéző lúd. A gonosz vasorrú bába helyett meg vannak
jóságos aranyfogú öregurak. A fináléból pedig nem
hiányozhat a szerelmesek egymásratalálása s a gonosz
megbűnhődése sem.
Maguk az alakok is egészen mesebeliek: a sámlin alig egy méter
magas Katicabogár, azaz Törpike, akit a kutya sem akar elvenni,
ám ő mégis az Igazira vár; a menyasszonykereső
pöndörbajszú óriáslegény; az aranyfogú jótevő
"tündérek"; és a mindenhájjal megkent
kocsmárosné.
Ám a mese mellett van olaj- és szeszcsempészet,
whisky-hamisítás, kokain, alkoholmámor, kurvák és gerillák,
kalasnyikovok és kézigránátok, korrupció és agresszió,
maffia, sőt még technó-sláger is.
Kusturica mesévé olvasztja a valóságot, s valósággá a
mesét, képes fergeteges életvidámságot csempészni a
putriba, s szürreálissá tenni egy aranyló fogsort vagy épp
egy kocát.
S ismét remekül elegyíti a tradíciót és a posztmodernt, a
csodát és a mindennapiságot, az összetartozást és az
egymás átejtését (rosszabb esetben szitává lövetését)
is.
A Macska-jaj egy nagy mulatozós film, tele blődséggel
és fekete humorral. A kocsmában az énekesnő, Fekete Obeliszk
például a hátsó fertályával huzigálja ki a szögeket a
deszkából; a padláson bejegelt Nagyapa meg Dadanra, a
maffiafőnökre csöpörög - s Dadan arcán a
"hullalé" könnycseppé válik.
Háromgenerációs groteszk mese-komédiát rendezett nekünk
Kusturica, rejtett, ám némileg didaktikus és (magát meg nem
hazudtolva) igen-igen optimista történetvezetéssel.
Mert ugyebár van a két öreg, Grga bácsi és Zarija, akik
elkövetnek ugyan néhány suskust (egyikőjük például
egyenesen maffiavezér), alapjában véve azonban mégis
becsületes, tisztességes, hovatovább jóságos bizniszmenek
és nagyapák; fiaik ezzel szemben - úgymond a "Jelen"
- alias Dadan és Matkó (Madárka), vagy újgazdag
nyerészkedők, háborús bűnösök és illedelmes tahók, vagy
kisstílű szélhámos balekok, de mindenképpen erkölcs és
becsület nélküliek, s
Kusturica ítéletét tükrözően - szarban lévő
emberek. (Talán nem véletlen, hogy éppen az Underground világából
érkezik az az anyakönyvvezető, aki gúnyosan közli velük a
tényt: "Szépen benne vagy a szarban." "Káosz
itt minden.")
Az unokák generációja az, amely megválthatja a jelent:
tiszták és szerelmesek, várnak még az Igazira, s küzdenek is
érte, meg el is vágyódnak a szebb és békésebb életet
sugárzó sétahajóra.
Kusturicának pedig mindenható az optimizmusa: győznek az
unokák, elhangzanak a boldogító igenek, egy részük még fel
is hág arra a bizonyos hajóra, a két öreg meg feltámad a
tetszhalálból. Matkó pedig kimossa egykori ellenfelét, Dadant
a szarból - vagyis "egy szép barátság
kezdetével" és nagy-nagy vigadalommal ér véget a film.
Happy enddel, ahogy Kusturica önironikusan ki is írja filmje
végére.
Ám addig is zajlik a mese - méghozzá micsoda eszeveszett
tempóban! S közben vissza-visszatérnek (meséhez illően)
állatmotívumok és -szimbólumok: a ludak, amelyek a
haszontalanság és a tisztaság jelképei, s amelyekkel még a
szar is letörölhető; a kecskék; a fentebb már említett
Trabant eddegélő disznó (az ősi kultúrákban a koca a
termékenységet s a jómódot jelenti, a Trabant meg... a
Trabant meg hát tudjuk, mit jelent - eszi tehát a piacgazdaság a Keletet
szimbolizáló Trabantot/Trabantroncsot). Na és persze rendre
visszatér a két címszereplő, a két macska is (az acrni macka
és a beli macor), a varázserejű és boszorkányos hatalmak
szövetségesei, akik még a holtakat is feltámasztják, s a
szabadság és függetlenség állatai, no meg a szerelemé
(szerelmeskednek is rendesen).
Sorjáznak tehát a jelképek, a szimbólumok - kicsit
szájbarágósan, kicsit túl nyilvánvalóan, egyértelműen, s
majd mind szépen meg is fejthető. Kusturica sorra teremti a kis
világokat. Pontosan. Precízen. Jól bejáratva, a legkisebb
részletre is odafigyelve. S kezei közt termelődik a mítosz.
A kocsmában locsolásra tisztul ki a
telefonvonal. Matkóéknál egér hajtja a legyezőt, és
távcsővel lesik a csempészáru érkezését. Dadan a nyakában
lógó keresztből szívja a kokaint, és kézigránátokkal
játszadozik, két nővére meg borotválkozik (ki a hónalját,
ki a bajuszkáját). Zare (Matkó fia) ludakat varázsol (el és
vissza), meg fagyit szállít Idának, a kocsmárosné
lányának, aki a tv-t majmolva táncol, és a szomszéd
cserepeire lövöldöz. Vagyis minden a helyén. S minden
tökéletesen megtervezve, levezetve. Kissé túlságosan is.
Úgyszólván kimódoltan.
Vádolták már Kusturicát giccsbe hajló túlzásaiért,
túlzsúfoltsága, teatralitása, érzelgőssége miatt,
minősítették már érthetetlennek is. E vádak azonban
értelmetlenek, s nem azért, mert nem igazak, hanem azért, mert
ez maga Kusturica. No persze nem csak ez, hiszen csupán ettől
még nem lehetne az aki, vagyis zseniális rendező. Mindehhez
még kell az is, hogy mítosz és mikrorealizmus, naiv báj és
cinizmus olyan összhangban legyen, ahogy az nála van; hogy a
hősök csirkefogó része is oly szeretettel legyen ábrázolva,
ahogy azt ő teszi; hogy még a blődségek is olyan
életörömet és költőiséget fejezzenek ki, mint ahogy az az
ő filmjeiben történik.
Éleslátás. Vitalitás. Lendület. És fergeteges zene. De
mindenekelőtt mély és elkötelezett humanitás. Ez jellemzi
Kusturicát, e nagy szürrealista mesélőt.
E filmjében mégis úgy tűnik, Kusturica épp magától
Kusturicától nem tud szabadulni. Ez persze még nem is lenne
olyan nagy baj, hiszen minket is foglyul ejtett filmjeivel. Ám
Kusturicát mintha nyomasztaná mindez. Mintha nyomasztaná, hogy
divatos lett. Kusturica divatos lett, s így beleesett a saját
csapdájába. Magából építkezik: a lakodalom, a tolókocsi
például az Undergroundból, a cigányok, a bűnöző
cigányok világa, a tiszta fiú motívum, az ébredező szerelem
és a folyó a Cigányok idejéből érkezik. Még ez sem
lenne persze baj. Csakhogy Kusturica lassanként saját maga
utánzójává vált - ismételgeti önmagát. S mondjuk ki
nyíltan: modoros lett. Jönnek sorra a tőle megszokott
(/elvárt) képek, szimbólumok, a bizarr ötletek s a mesei
végű finálé, a mag azonban mintha valahogy kezdene már
hiányozni.
Persze felfoghatjuk Kusturica Macska-jaját ars
poeticaként is - morális kiállásként e háborús
rettenetben az Ember: a Barátság, a Szeretet, a Szerelem
mellett. Ebben az értelemben pedig már meglepődnünk sem kell
azon, hogy hová lett az aktualitás filmjéből, s hogy hogyan
kerül a csizma az asztalra, vagyis a komédia a háborúba.
Kusturica nem ríkatni, hanem vigadtatni s vigasztalni akar, s
színészeivel szétkomédiáztatja a háború felhőit. Mementó
vagy analízis helyett pedig inkább akar erőt s hitet pumpálni
meséjével szétbombázott "nemzetébe". Ennek
érdekében mindent el is követ, fel is használ, a
szatírától a burleszken át egész a paródiáig.
Kiparodizálja még a filmművészetet is: a westernt és az
akciófilmet, a Keresztapát és a Casablancát. De
nem csak a filmtörténetet, saját filmjét is némileg
kívülről figyeli, ezt jelzi a távcsőn keresztül való
figyelés a film legelején és legvégén (ami mintegy kerete is
a filmnek); s ezt az önirónia: a hagyma vágatása a könnyező
hősnővel, a happy end felirat, és az amerikai film hatásának
cinikusan vállalt beférkőzése a saját művészetébe (a
"kiss me" felszólítás a szerelmi nagyjelenetben
pl.).
Tudatos magánlázadás tehát mese-komédiája?
Fityiszmutatásos védekezés a balkáni valóság kimondhatatlan
szörnyűségeivel szemben? Lehet. Valószínű. Kijátszása
mindennek - menekülés a mese, a humánum világába? Lehet.
Esetleg egy misztikus bölcs gyógyító ráolvasása, mellyel
jelenét szuggerálja? Ki tudja!? Talán majd egyszer kiderül.
Addig viszont nem marad más, mint jajainkat hallatni Kusturica
felett Kusturicáért. Ez írás címe pedig tulajdonképpen
lehetett volna az is: Kusturicarajongó-jaj.
|