Kárpáti Ildikó Aki nem hiszi járjon utána...

Emir Kusturica: Macska-jaj

99.2 KByte

A folyón egy hajó úszik, a hajón egy teherautó, vagyis tulajdonképpen egy kerekeken guruló piros faház, a házon egy kis erkély, az erkély korlátján pedig gondosan ápolt, virágzó muskátli. Egy férfi lép ki az erkélyre és egy öntözőkannával kedélyesen locsolgatni kezdi a virágokat. Csak egy mese kezdődhet így. Egy igazi népmese, melyben a rossz elnyeri méltó büntetését, míg a jó megérdemelt jutalmát, a királyfi pedig a lány kezét és a fele királyságot. És ha már mese, akkor a csodás elemek sem hiányozhatnak: lányok változnak libává, farönkké és vissza, na és persze a halottak még a gondos jegelés ellenére is feltámadnak. Amit látunk, azon nevetés helyett akár sírhatnánk is. A színhely valami harmadik világbeli putri, pedig nincs is olyan messze mondjuk a magyar határtól, hisz ez még csak a Balkán. Összeeszkábált házaikban cigányok élnek itt, mindenféle kis- és nagystílű csalásokból, lopásokból és csencselésből tartják fenn magukat, és amelyik gazdag, csak annyiban különbözik a szegénytől, hogy nagyobb halom szemetet sikerült maga köré felhalmoznia. Szóval sírhatnánk is, de Kusturica azt akarja, hogy nevessünk. Nem szigorúan realista társadalomtanulmányt akar forgatni a jugoszláv cigányok helyzetéről, hanem mesélni akar, az igazi, nagy mesemondók stílusában. Pontosabban be akarja bizonyítani, hogy mesélni mindenről és minden körülmények között lehet, kell, sőt még érdemes is. Érdemes, mert ez nem azt jelenti, hogy az ember hazudik. Nem arról van szó, hogy Kusturica jobb színben mutatna be valamit (mondjuk fehérnek a feketét), mint amilyen valójában, hanem egyszerűen arról, hogy a dolgokat lehet másképp is látni, és így lehet másképp is láttatni. Kusturica nyugodt magabiztossággal mesélhet eredeti humorral, valószínűtlen történésekben bővelkedő mesét, hiszen jól tudja, hogy történetének szövetén át rendre átsejlik a valóság és ezt még a legönfeledtebben szórakozó nézőnek is észre kell vennie. Törődnie vele azonban nem muszáj. Kusturica nem kötelez rá, hogy messzemenő tanulságokat vonjunk le, vagy hosszasan elmélkedjünk az általa bemutatott létforma felett, csak azt akarja, hogy lássuk: a világban lám, ilyen is létezik. Hisz a megismerés egy kicsit megszeretés is, az pedig rossz már nem lehet. Tulajdonképpen van is miért megszeretnünk ezeket az embereket. Ha másért nem, azért, mert valami fontosat tanulhatunk tőlük. Itt mindenki mindenféle előnyösnek tűnő üzleteket akar nyélbeütni, úgy tűnik a pénz körül forog aranyban, drogban, fegyverekben és jókedvben bővelkedő világuk. Ám mikor elérik céljukat és a sikeres üzlet megköttetett, vagy valami módon hozzájutottak a kellő haszonhoz, akkor tulajdonképpen semmi sem történik, legfeljebb csak újabb ok adódik az ivásra - ez azonban alapjáratban is az egyik fő tevékenységük. A pénz tehát nem boldogít? Ez ebből a filmből nem derül ki, mert a szereplők a világnak ezen a sarkán természetükből adódóan boldogok. Vagy legalábbis különleges adottságuk van a jókedvhez és a mulatáshoz. Úgy tűnik itt a szegénység kicsit kényelmetlen adósságokat jelent - de hát ilyen szinte mindenkinek van, a gazdagság pedig néhánnyal több aranyfogat. A pénz eredményez ugyan némi megkönnyebbülést, aranykeretes napszemüveget, szükséges mennyiségű drogot, egy-két zöldre festett hajú verőlegényt és egy testre szabott méretű, hordozható cigányzenekart; de az életmód megváltoztatását semmiképp. Nincsenek más életlehetőségek, itt csak egyféleképpen lehet élni. A pénz tehát nem eszköze semminek, nem lehet vele különleges dolgokat elérni, bár ezeknek az embereknek nem is lebegnek különösebb elérendő célok a szemük előtt. Talán éppen ebből fakad eredendő boldogságuk. A pénz nem motivál, nem lehet ez a mozgatórugója a hajmeresztő tetteknek és vállalkozásoknak. Valami sokkal fontosabb dolgot tartanak ezen a vidéken szem előtt: a hagyományt és a családot. Bármilyen furcsa, ezek a gengszterek csak azt akarják, hogy hozzátartozóik megleljék megérdemelt boldogságukat, persze egy sikeres házasságkötés keretei között, és így az ősök óhaja is beteljesüljön. Hiszen ez a szokás, ez a boldogság kulcsa és az atyai akarat is ezt diktálja. Az egyik keresztapa feleséget keres az unokájának, a másik férjet a nővérnek; aki pedig a két család közé keveredett, annak igencsak össze kell szednie magát, hogy aránylag jól kerüljön ki ebből a helyzetből. Bár az elintézési módok eléggé drasztikusak, hiszen senki sem riad vissza a gyilkosságtól vagy a zsarolástól, a célok mégis nemesek: csak a hagyomány, az atyai akarat beteljesítése a fontos. Ennek érdekében pedig semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Problémát csak egy dolog okoz: akármennyire cselekvőképesek és elszántak az apák, a döntéseket valójában a fiúk vagy a nagyapák hozzák. Hiába bármilyen manőver, megállapodás, megegyezés, a fiatalság nem enged az erőszaknak, ragaszkodik saját döntéseihez, és nem kevésbé elszántan végre is hajtják azokat. Éppígy az öregek, akiknek szintén megvannak a maguk elképzelései, sőt azokhoz még valami misztikus erő is társul. Hiszen egy ilyen vén rókának az is csak elhatározás kérdése, hogy meghaljon, ám az is, hogy feltámadjon. A fiatalok sem bírnak kevesebb varázserővel, ha akarják, libává varázsolhatnak egy esküvőjéről szökni próbáló menyasszonyt, vagy összeházasodhatnak két macska tanúskodása mellett. A múlté és a jövőé minden hatalom, a jelen tehetős, ám erőtlen próbálkozásai csak házak és budik végső lerombolásához vezetnek. Az egyetlen dolog, ami számít: a családi kapcsolat, mert ezen kívül legfeljebb tárgyakat lehet felhalmozni, annak pedig ebben a helyzetben nincs sok értelme. Látunk ugyan egy mosógépet és egy kezdetleges számítógépet is - orosz matrózok újkori kalózkodásának eredményeit -, de ezek amilyen gyorsan érkeznek, olyan gyorsan el is süllyednek a barnássárga folyóban... nem mintha olyan nagy szükség lett volna rájuk. A felhalmozható műanyag tárgyak hiábavalósága az esküvőn mutatkozik meg leginkább. A nászajándékba kapott giccshalom kacatjait egyesével mutatják meg a dologggal egyébként nem igen törődő, mulató násznépnek. Van itt minden, a hordozható lemezjátszótól (minek is ez, hiszen bármikor rendelkezésre áll egy teljesen valóságos zenekar?) a minden képzeletet felülmúlóan ízléstelen hajómaketten át (minek is ez, hiszen nincs is más, csak hajó a környéken?) egészen - egy különösen figyelmes rokontól - a WC keféig (de hát minek is ez, hiszen csak egy hagyományos, deszkából tákolt budi áll rendelkezésre... és nemsokára az is szomorú véget ér). Mit sem ér hát mindez, legfeljebb megint csak annyit, hogy a rokonok és az ismerősök kifejezzék őszinte vagy érdekektől fűtött odaadásukat. Mégis, mikor az esküvőn egy szórakozáshoz nélkülözhetetlen kézigránát következtében szó szerint robbanásig fokozódik a hangulat, és e nemes tárgyak mind a levegőbe repülnek, a büszke örömapa, aki véletlenül épp a tetőn tartózkodik, alig győzi elkapkodni őket. Nincs is szebb látvány, mint egy tetőcserepek közé szorult férfi, aki világoskék hordozható lemezjátszót és sárga WC kefét szorongat a kezében... A tárgyak tehát - bár sokszor letűnt korok emlékei - mindennemű tulajdonságuktól függetlenül, pusztán tárgy, vagyis élettelen létüknél fogva értéktelenségre ítéltettek. Minden élő nagyobb megbecsülést érdemel náluk, és vitathatatlan joggal rendelkezik a tárgyak elpusztítására. Hiszen nincsen semmi, amire emlékeztetni kéne ezeket az embereket, nem kellenek mementók, ami fontos, az nyomot hagy rajtuk, az életünkön, az belül van, a lelkükben, senkinek és semminek nem kell emlékeztetnie rá. Így aztán a jól hízott sertés tovább hízhat egy, az idő által a semmi közepén felejtett trabant ócska karosszériáján csámcsogva. A násznép úgyis fontosabb dolgoktól hajtva rohan el a múlt e szánalmas csontváza mellett. A boldogságot üldözi. És mintahogy egy igazi happy endre pályázó mese esetében illik, el is éri. Már csak azért is, mert ezzel sem borul fel a hagyomány, sőt éppen ez által él tovább. Nem történt semmi különleges, ami száz vagy ezer évvel ezelőtt nem így történt volna, csak éppen egyeseknek felborult a számításuk, de hát nem lehet egyszerre mindenkinek egyformán igaza. Nem marad más hátra, mint hogy a jövőben ismét az okozza a legnagyobb problémát, ha valamely kevéssé művelt vagy jól idomított háremhölgy pálinkáspohárban szolgálja fel a whiskyt. Szóval annak, aki szereti az ötletes vígjátékokat és nem riasztja vissza a világ boldog cigányainak egy kis csapata, aki leckéket akar venni világnézetből, és arról, hogy mi fontos és mi kevéssé az, vagy egyáltalán csak szórakozni szeret, annak szinte mindegyik Kusturica film jó szívvel ajánlható, de talán kiváltképp ez. Amennyiben pedig valaki most találkozik először a rendezővel, azt hiszem, hosszú barátság kezdetén áll.