Tóth Klára A tömeg öt arca

James Moll: Az utolsó napok


36 KByte

Tom Lantos, Alice Lok Cahama, Renée Firestone, Bill Basch és Irene Zisblatt csak öt arc a tömegből. Általuk azonban a velük azonos sorsú emberek archív filmkockákon lepergő személytelen tömegei saját arcot, saját életet kapnak. Bármennyire személyes, bármennyire esetleges életük története, megrázó momentumai mégis minden Holocaust-túlélő sorsáról beszélnek egy kicsit.
Méghozzá azért, mert szükséges, mert a következő nemzedékek honnan is tudhatnák, mi történt valójában, és mert úgy látszik, még mindig vannak, akik nem érzik különösebben súlyosnak a történelem ezen korszakának eseményeit.

A dokumentumfilmekben általában az az egyik legnagyobb probléma, hogy a megszólaltatott személyek nem eléggé hitelesek. Ebben a filmben erről azonban nem beszélhetünk. Bár igaz, hogy Tom Lantos és Bill Basch személyisége kevéssé hatol át a filmvásznon, de ennek megfelelően őket kevesebbet is látjuk, helyettük inkább a három hölgy kerül előtérbe, akiknek emlékei túl azon, hogy egy időszak hiteles dokumentumai, magáról az emberről, annak jó és rossz oldaláról egyaránt mesélnek.

A megszólaltatott személyekkel a rendező a film első perceiben nem csak megismertet, hanem meg is barátkoztat minket. Ezek az emberek kedvesek, őszinték, nyíltak, szépek, első látásra elfogadjuk őket, mint vezetőt és mint útitársat egy olyan időutazásban, melyre nem könnyű elszánni magunkat, mely más emberek fájdalmának sajátunkként való megélését ígéri.

Ahogy a szereplőkkel összebarátkozunk, lassan időérzetünk is megszűnik. A visszaemlékezések nyomán feltűnő szülővárosok jelenkori képei archív felvételekbe tűnnek át - és már meg is érkeztünk a múltba.

Majd a régi felvételeken szigorú rendben masírozó német katonaság tűnik föl, aztán az imént még békés városokból tömött sorokban kiűzött emberek és végül a koncentrációs táborok. Minden országban, városban ugyanazt látjuk, csak a felirat változik: Hollandia, Belgium, Ukrajna, majd Magyarország. Egész Európa a második világháború egyformán szomorú képét mutatja.

Ahogy az idő a második világháború idejévé változott, úgy a korabeli Európa is egyetlen forrongó pokollá, és mégis olyan könnyedén vezet minket a rendező ebbe az időbe és ebbe a térbe, mint egy könnyű hipnózisba. Eközben érthetővé, sőt láthatóvá válik számunkra az is, amit a szereplők elmondanak: látjuk, hogyan falja fel a világot valami szörnyű dolog, lassan, megfontoltan, nem egyik napról a másikra, hanem kimért, halálos nyugalommal.

Érezzük, hogy ami még csak egy másik országban, vagy másik városban történik, arról mindenki úgy érzi, vele nem eshet meg, hogy az a békés közösség, melyben él, kizárt, hogy ellene forduljon, a barátja ellen. Ám egyszer csak azt veszi észre (ki tudja pontosan, mikor is történt?), hogy az egész világ és benne az adott városka lakói mind ellenségekké váltak, csak úgy, a semmiből és ezzel valami végtelenbe nyúló, teljesen érthetetlen és hihetetlen túlélési harc kezdődik.

Talán eddig a pontig a leghatásosabb James Moll filmje. A film bevezetése folyamán - és többé-kevésbé a továbbiakban is - a jelenben játszódó jelenetek és az archív felvételek, fényképek a vágásnak és a sokszor még álló képeket is megmozgató kameramozgásoknak köszönhetően egységes képi világgá olvadnak össze, melyben megszűnik a tér és az idő és csak az ember, annak kegyetlensége és szenvedései emelkednek ki, megrendítő és örökké érvényes igazságukban.

A koncentrációs táborokban töltött éveknek a film második felében felidézett emlékei persze nem kevésbé megrendítőek, ugyanakkor itt a rendező már kevéssé eredetien dolgozza fel témáját. Az eddig érdekesen izgalmas egység a jelen és a múlt között, itt már puszta kontraszttá szelídül. A fekete-fehér felvételeken látott emberek a messzi múltba kerülnek az egykori haláltáborok megmaradt épületei között bóklászó szereplőkkel szemben. A rendező legfőbb szándéka már nem a megértetés, hanem inkább csak az emlékeztetés. Emlékek állítása egy olyan nemzedéknek, amelynek nincsenek emlékei erről az időszakról.

Ezt erősíti az a megoldás is, hogy a szereplők ekkor már nem egyedül néznek szembe a kamerával, hanem unokáik, gyerekeik kísérik el őket az emlékezés helyszíneire, és így a történetüket egyre inkább nekik mesélik. Ez a módszer alkalmas arra, hogy közvetlenül láthassuk azokat az embereket is, akiknek ez a film készült, vagyis tulajdonképpen saját magunkat. Itt azonban már az emlékezésé a főszerep, és nem azé a furcsa átélhetőségé, ami olyan különlegessé teszi ennek a filmnek az elejét.

Később visszatérünk a jelenbe, és betekinthetünk a szereplők mostani életébe. De előtte még két érdekes, ám dramaturgiailag kicsit zavaros történés is a filmbe keveredik, mikor két szereplő elhunyt rokonai után kezd kutatni a haláltáborok irattáraiban. Elmondásuk szerint azzal, hogy megtalálták őket, végleg lezárult életüknek egy része. Ugyanakkor a rendező mégis mintha nem akarná lezárni a történetet. Nem is akarhatja, hiszen azért készítette ezt a filmet is, hogy egy pillanatig se engedje feledésbe merülni, ami történt.

A film második felében sokszor szólalnak meg kevéssé meggyőző, vagy hiteles emberek. Eddigre már megkedveltük és megszerettük az öt főszereplőt, nem érezzük szükségesnek, hogy történeteiket egy-egy mondat erejéig bevágott, nem annyira érzelmeikkel, mint inkább tárgyilagosságukkal hatni próbáló emberek erősítsék meg. Hiszen a rendező sokszor, leplezetlenül, ám ennek ellenére a megfelelő helyen és időben, s így kifejezetten tehetségesen használja az érzelmi ráhatást.

Megszólal egy történész, aki ugyan maga is Holocaust-túlélő, mégis teljesen más hangot üt meg az események felidézésében, mint a főszereplők, és kevéssé helytálló az egykori auschwitzi orvos szerepeltetése is. Hiszen ebben a filmben a másik oldal egyáltalán nincs képviseltetve, nincs is erre szükség, a rendező láthatóan nem erről akar szólni. Az orvost később felmentették, ennek ellenére maga az alkotó állítja be őt negatív szereplőnek, mikor az egyik főszereplővel találkoznak.

A hölgy egy Auschwitzban kapott dokumentum felől, mely nővéréről tartalmaz adatokat, akar érdeklődni az orvosnál, az azonban csak köntörfalaz. Sőt, mikor megtudja, hogy a nővért hat hónap után ölték meg a táborban, az eljárást és az időtartamot még teljesen normálisnak (!) is nyilvánítja. Ezután nem meglepő, hogy az orvostól csalódottan (és felháborodva) távozik a főszereplő.

Ezzel a jelenettel a rendező egyik saját szereplője ellen fordul, ami ugyan kisebb dramaturgiai törést jelent a filmben, mégis mindent visszaigazol benne. Hiszen ha még akad olyan ember, akinek a haláltáborokkal kapcsolatosan eszébe juthat a normális jelző, akkor akárhány Holocausttal foglalkozó dokumentumfilm is létezik már, időről-időre újra el kell készíteni egyet. Emlékeztetni és tanítani sohasem lehet késő.

Amiben tehát olyan ez a film, mint bármely másik dokumentumfilm a Holocaustról, az nyilvánvalóan az, hogy újat nem tud mondani. Nem is hiszem, hogy bárki ezt várná tőle.

Amiben viszont más, az az, ahogyan mesél. Képtelenség, hogy ne azonosuljunk a főszereplőkkel, hogy ne éljük át velük ezt az időt, szenvedéseiket, kétségbeesésüket, s végül mi is nagy megkönnyebbüléssel fogadjuk visszanyert szabadságukat.

Ugyanakkor a rendező gondosan vigyáz, hogy ne feledkezzünk meg azokról sem, akik ezt már nem élhették meg. Nem monumentális, nem érzelgős (bár érzelmes) emléket állít a Holocaust áldozatainak, inkább szerényebbet, előremutatót, olyat, ami nem enged felejteni, ugyanakkor enged élni még ezzel a múlttal a hátunk mögött is. Hiszen most már ez az a feladat, ami a következő nemzedékeknek meg kell oldani: tudni kell élniük annak ellenére, ami családjukkal történt, bebizonyítván, hogy lehetséges és érdemes is; ám közben soha nem feledvén halottaik emlékét.

Mindezt nem nehéz átéreznünk, különösen ebben az országban, hiszen az öt főszereplő mindegyike magyar. Bár mostanra többnyire határainkon kívül esnek azok a városok, ahol születtek, de látjuk őket visszatérni egykori házukhoz, szomszédaikkal magyarul beszélnek, és Budapest jelenkori és archív képei is rendre feltűnnek.

Bár ez a film az egész zsidóság történetével foglalkozik és ezen keresztül magáról az emberről, életéről és haláláról mesél, ezt mégis a magyar zsidóság öt tagján keresztül teszi meg. Egy amerikai filmes ezúttal kicsit helyettünk, kicsit a saját filmeseink munkáját átvállalva, a mi történetünkkel foglalkozik. Furcsa helyzet, hogy valaki más mutatja meg nekünk magunkat és múltunkat. Furcsa helyzet és nagyon tanulságos. James Molltól sokat tanulhatunk az életről, a halálról, és egy kicsit magáról a dokumentumfilmezésről is.

Hiszen ő végül is csak ezt csinálja - és nem is rosszul.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap