Sneé Péter Lehetetlen vállalkozás

Kisfaludy András: Elszállt egy hajó a szélben I-II. KEX


Mészáros Márta: Szép
lányok ne sírjatok
(1970) a KEX

78 KByte
- Nem hallottad? - hüledezett barátom egy húsz esztendővel ezelőtti éjszakán. Vörösbortól vérágas szeme tétován ugrált, vajon mennyiben veheti komolyan értetlenségemet. Kereste a szavakat felháborodásának méltó kifejezésére és az akkor még csak mutatós kedvességgel őszülő szakállába túrt. Azután legyintett, kiemelt egyet a könyvespolc alján összezsúfolt lemezek közül és fölügyeskedte a korongra. - Tessék, a Család.

1968-as megalakulásának harmincadik évfordulóján ismét találkoztak a KEX együttes tagjai, hogy első s ezidáig egyetlen felvételük után végre elkészítsék az egykori számokat őrző nagylemezt. Kisfaludy András rendező - a zenekar dobosa - természetesen élt a lehetőséggel, és kamera elé állította mindazokat, akik közreműködőként vagy rajongóként emlékezhettek produkcióikra. Nem érte be egyszerű stúdióbeszélgetésekkel, a helyszínen forgatott, hogy megelevenítse az események légkörét és elbeszélőit minél átéltebb történetmondásra késztesse. Látva a múltidézők réveteg tekintetét és hallva izgalomtól fűtött hangját úgy tűnik, fölösleges a fáradozása. Kérdés nélkül is dől belőlük a szó, s maguk állítják, egyik nagy élményükről szólanak. Gesztusaik, tartásuk, a lényükből áradó feszültség sorsfordító pillanatok felidézésére utal, s megerősítenek feltevésünkben, hogy az előadások - melyeknek hallgatói és részei lehettek - csakugyan megütötték a művészet rilkei mércéjét. A KEX tagjai (így a nemrégiben elhunyt Imre Attila gitáros) és alkalmi kisegítői: Babos Gyula, Hobo és társaik elfogultan nyilatkoznak, hiszen fiatalkoruk legszebb éveit emlegetik, amikor első és talán legnagyobb sikereiket aratták. Közreműködésük tengernyi személyes élménnyel járhatott azon felül, amit az alkotás gerjeszt (Doleviczényi Miklós, a zongorista kínál hatalmas csokorra valót ezekből), a többiek tanúságtételeiben viszont aligha kételkedhetünk. Makara Péter és Najmányi László, Szabó Ildikó és Szomjas György, Vető János és Méhes László, Balaskó Jenő és Pauer Gyula - hogy csak néhányukat említsük - egybehangzóan vallanak e fellépések bűvöletes erejéről.

A csoda mibenlétéről vajmi keveset tudhatunk, jóllehet azon fáradoznak, hogy érzékeltessék valamiként, ami velük megesett. Nemcsak mesélik, hanem gesztusaikkal és hanghordozásukkal imitálva el is játsszák a történteket. A néző meg csak bámul e bohózaton, s találgatja, mitől fűlhettek át ennyire előadói. Rögtönzésnek ható, ám a beállítás és a világítás tanúsága szerint előzetesen többször lepróbált színielőadások ostoba poénjain fanyalog, kocsmai hőbörgésektől húzza az orrát, óvodás csínyeken bosszankodik. Csak nem képzelik, hogy elhiszi: ennyi buzgott csupán a mai ötvenesek nemzedéki érzésének forrásából? Mi tagadás, groteszk helyzetbe kerültek az ifjúság egykori lázadói. Mélyen bent járnak valamennyien az érett felnőttkorban, mely ellen oly pimasz bátorsággal keltek ki hajdan, és felettébb méltatlan, hogy innét kell megértetniük utódaikkal: kik voltak és mit akartak. Elhízott testű, ráncos arcú, kopasz vagy őszülő fejű, tisztes jómódba keveredett társadalomalkotók regélnek az ellenállás romantikájáról és a világ megújításának dicsőségéről. Nyugdíjas rocksztár emlegeti a pályakezdés nyomorúságát, befolyásos politikus számol be megveretésének feledhetetlen kalandjáról, elismert alkotó elemzi a hajdani törekvéseket és jelöli ki helyüket az esztétika tudós szabályai szerint.

Minő abszurditás ez? Dokumentumok segélyével pörgetnénk vissza az időt, jóllehet a volt korok levegője, hangulata csupán képzeletünkben teremthető újjá. Ha élesztgetik is az emlékezők, mi jut el abból hozzánk? Az ötvenes-hatvanas években születettek viszonylag könnyen ráhangolódhatnak a múltidézők hullámhosszára, elvégre melyiküknek ne volna rendőrélménye? Amennyiben megfordultak valaha is az Ifiparknak nevezett önkéntes büntetőtáborban, a gumibotos Rajnák sem szorul külön bemutatásra, de mihez kezdenének e hagymázas látományokkal a fiatalabbak, akik csak a jó bulira érzékenyek, és sejtelmük sincs, mitől áll meg a kés a levegőben, ha fölcsendül a Zöld-sárga dal? Mai szemmel megmagyarázhatatlanok a valamikori homo ludens buta játékai. Talán nem elég szégyen az ifjúság szószólójaként eltotyakosulni, még tapsot is remélnek hitvány produkciójukért? Amikor bármelyik rádió vagy televíziós kabaréban ízesebb, zaftosabb, esetenként durvább poénokkal találkozhatunk, minek ez az izgalom, s miért e felhajtás? Kételyeinkre hatásos, frappáns választ csupán az eredeti produkciók adhatnának. Lássuk a paródiákat, rögtönzéseket, performance-okat és happeningeket, milyenek ma! Csakhogy néhány kivételtől eltekintve (mint amilyen Szomjas György Tündérszép lánya, illetve Mészáros Márta Szép lányok ne sírjatokja) nem maradt fenn mozgókép és hangfelvétel az együttesről. Kisfaludy András csupán az emlékezők felidéző képességére hagyatkozhat, jóllehet ők meg sem közelítik eszményképük láttató erejét. Valójában az Elszállt egy hajó a szélben éppoly kevéssé szól a KEXről mint a kérdezettek. A cím megtévesztő, mivel a zenekar helyett annak lelkével, Baksa Soós Jánossal ismerkedünk. Őt emlegetik, személyét idézik, viselt dolgait tárgyalják. Nélküle nincs előadás, és csak az számít, amit ő csinál a színpadon és az utcán egyaránt. Élete folyamatos szereplés, amennyiben hinni lehet a tanúk egybehangzó állításának, merészsége, tartása példamutató. Gondolkodni tanítja környezetét és egész lényével a szabadság hiányára figyelmeztet. Mi maradt nekünk? - kérdi - csak a szívünk meg a hitünk! Amint a Tiszta szívvelt idézi, nemzedékének ars poeticájaként hangzik.

Bár legendákat mesélnek e nem különösebben daliás termetű ifjú bátorságáról, aligha kellettek kihívó utcai előadásai ahhoz, hogy fölkeltse a diktatúra urainak figyelmét. Joggal véli Najmányi László, ha nem megy ki idejében, agyonverik. Jelentőségét mutatja, hogy 1971-es távozását követően a főváros rémisztően üresnek hat, követői hosszú esztendeig nélkülözik a szabadság illúzióját, amit Citadellabeli, illetve koktélhajós fellépései kínáltak. Beszédes helyszínválasztások ezek, az elkülönülésről vallanak: minél távolabb a létező szocializmustól! Gyöngéje éppen szereplési vággyal elegy viszolygás lehetett, végletes szembefordulása megfosztotta a szélesebb kapcsolatteremtés eshetőségeitől. Csukás Sándor kamerája térképészi pontossággal dolgozik: a Belvárosra és az előkelő budai kerületekre korlátozódik Baksa világa. Hívei leendő értelmiségiek, többnyire művészpalánták az otthonról viszonylag jól eleresztettek közül. Számukra nem gond egy beugró valamelyik szórakozóhelyen és természetes, hogy a Fészekbe is elkísérjék kedvenceiket. Mihelyst kiszorulnak territóriumukból Zuglóba, az eladdig ellenséges rendőröknek kell megvédeni testi épségüket az értetlen nemzedéktársak támadásától. Ami némi fényt vet az egyenlőség társadalmában lappangó súlyos szociális feszültségekre éppen úgy, mint a működésüket szoros figyelemmel követő belügyi szervek politikai vezérelvére: oszd meg és uralkodj!

Érthető okokból inkább ez utóbbit hangoztatják az emlékezők, és szavukat még nyomatékosabbá teszi egy rendezői fogás: a nemrég előkerült titkosszolgálati jelentések, valamint intézkedési utasítások dramatizált felolvasása. Ekként szituálna Kisfaludy András, és olykor sikerül is felidéznie a fojtott légkört, de így sem pótolhatja nézőinek hiányzó kontextuális tudását, mely nélkül viszont az egyes epizódok értelmezhetetlenek és főként élvezhetetlenek. Ahogy Baksa Soós a diktatúráén, mi úgy rekedünk ki az ő fonák világán. Csodálatunkra mindinkább egy idegen bajnoknak, s nem elődünknek és lelki vezetőnknek szól. Már-már hajlamosak volnánk az angyali clown-t látni benne, aki delejes ifjúsága örök tisztaságában napi létünk förtelmes mocska fölé emelkedik, amikor éteri képzelgéseink fennkölt ideái közül durván magához ránt a valóság. A film második órájának utolsó pillanataiban meglepetésszerűen szembesülünk egy vézna, kiaszott, hóbortos figurával, aki nemcsak hazát, nevet és professziót cserélt (meseszobrokat farigcsál mostanában), hanem korszakot is. Mintha a kábítós másság fazonírozta volna át e vénüléssel csatázó örökifjút. Akárcsak Jákob az angyallal, birkóznak és nem bírnak egymással. A rebbenő gesztusok, a csibészes mosoly és a léleknek akarása még a múltra emlékeztet, a göbösödő izmok, a hegyesedő koponya és megtompult tekintet viszont már az öregségre. Éveink száma diktálja, hogy nevessünk-e rajta vagy inkább sírjunk. Szörnyű látvány, gyalázatos skandalum.

A művészet története sem reprodukálható alkotás híján. Amennyiben nem sarkallják képzeletünket, teljes vízióval, esetleg szuggesztív látomással nem idézik elibénk, száraz és adatszerűen idegen marad. Mi közünk hozzá, ha csak nem az ifjúságunk? Újrateremtés és talán rögzítés nélkül akár egyetlen évtizeddel később sem értethetjük meg, tárhatjuk mások elé élményeink okát és forrását. Szánalmas aggastyán lesz belőlünk, benyomásainkkal végképp magunkra maradunk, és többé nem taszigálhat vissza a köz eleven tudatába semmiféle tisztelgő megemlékezés. Szabott időnkbe csukódunk és személyünkben kihullunk a tágabb, históriai emlékezetből. Dehát olyan nagy baj ez, ha szívünket és hitünket megörökítettük? A munkán felül mi egyebet hagyhatnánk hátra még? Elszállt egy hajó a szélben.


65 KByte

54 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap