Filmkultúra: Filmek: A felhasználóbarát parabola

Jancsó Miklós: Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

97 KByte Az ember azt gondolná, hogy a temető még egy szép, napfényes délelőttön is meglehetősen kihalt... Pedig ebben a filmben nem így van. Csak úgy nyüzsögnek itt a sírásók (ezt még megérti az ember), az unatkozó öregurak és a maffia különféle rangú és beosztású tagjai. És ha már itt vannak, néha lelövik egymást (itt igazán nem kelt feltűnést egy halott, annál is inkább, mert rendre feltámadnak), öngyilkosságoknál segédkeznek, esküvőket tartanak, komplett felszereléssel együttesek tűnnek fel és le a sírkövek között és szintúgy kisebb terrorista csoportok... Szóval a holtak kertjében zajlik az élet.
Nincs is ezzel semmi baj, hiszen itt mindenki mindenkinek a rokona vagy legalábbis a haverja, szóval amolyan belterjes módon ismerik egymást (még a "felső erdősoriból"), mint valami temető-kaszt. Kívülállónak, aki nem ismeri a játékszabályokat, pedig helye nincs, azt nem fogadja be az élőhalottak (vagy talán feltámadottak?) kényes ízlésű világa. Kár, mert a néző is kívülálló. Persze azért nem indul teljesen esélytelenül.
Például sokat nevethet, az állítólagos vígjátékainkhoz képest nagyon sokat. Ez a film Jancsó szavaival élve valóban a legteljesebb mértékig "felhasználóbarát". Méghozzá a felszínes szórakozásnál többet kívánó felhasználóé is. A film legszembetűnőbben - és egyáltalán nem meglepő módon - ismét valamiféle társadalmi parabola.
Nem is lehetne ez másként egy olyan alkotó esetében, aki egész életében ezt csinálta. A kifejezésmód lehet, hogy más, talán az ábrázolandó társadalom is... de csak feltételes módban. Jancsó leghíresebb filmjei egy egyszerű történeten át történelmi szituációkat modelleznek. "Jancsónál az arctalan hatalom jelenik meg a gyakran szintén arctalan, kiszolgáltatott, de ellenálló hősökkel szemben. Irracionális, logikátlan világ: állandó fenyegetettség az úr, jelzésekből kell olvasnunk." (Bikácsy Gergely) Társadalmi-történelmi parabolák ezek a filmek, értelmezni, értelmezhetővé tenni igyekeznek a világ irracionális és mégis mindig új formában érvényesülő viszonyait. "... minden eseményt vissza lehet vezetni néhány alapvető matematikai egyenletre" mondja maga Jancsó és rendre ezt a redukált történelem-szemléletet ábrázolják filmjei. Még akkor is, ha nem feltétlenül ez a célja.
Valami ilyesmi történik ebben a filmben is. A probléma csak az, hogy mintha eltűntek volna a társadalmi viszonyok. A '60-as években a társadalomkritikára vállalkozó alkotók valamiféle kódolt nyelvet dolgoztak ki, hogy a hatalom feje felett kommunikálhassanak közönségükkel. Az ebből a kényszerből fakadó szimbolizmus tulajdonképpen még előnyére is vált a művészi kifejezésnek.
Ma nincs szükség kódokra, szimbólumokra, most mindenki azt fejezi ki, amit akar, bármit, amit arra érdemesnek tart. Csakhogy mintha senki nem akarna semmit, és mintha semmi nem lenne arra érdemes. Amit ez a film elmond a '90-es évek társadalmáról igen egyszerű: mindent lehet, vagyis bárki bármit megtehet. Nem nagy ügy, nem is nagyon érdekes.
Nincs már szükség szimbólumokra, most mindenkinek a homlokára van írva, hogy kicsoda és mekkora a hatalma (vagy ha úgy tetszik bélyegként van a nyakára tetoválva). Aki olvasni tud a jelekben, annak nem okozhat problémát a tájékozódás. Így tehát az ábrázolásból is kivesznek a kódok, csak a fentiek egyszerű bemutatására szorítkoznak. Elvonulnak a kamera előtt a jellegzetes alakok (szövegkönyv már nem is kell, megteszi egy-két jó mondat), a néző könnyen és gyorsan illeszti be őket a megfelelő sztereotípiába. Különlegesebb közlendő nincs, a művész semmivel sem tud többet az adott társadalomról és annak viszonyairól, mint az egyszerű utcai járókelő, akivel ugyanezek az arcok jönnek szembe. Nincsenek megfejtésre váró titkok és nincsenek megfejtők se; nincs tehát közlendő, nincs rejtett kommunikáció.
Az igazán érdekes azonban ebben a filmben - az én olvasatomban legalábbis -, hogy éppen ezt a helyzetet kommunikálja, és nem annyira a nézők, mint más filmkészítők (vagy magukat annak tartók) felé.
A temető élőhalottai többé már nem létező társadalmi viszonyok maradékaiban kóvályognak. Mind többször meghalnak, ez a tény azonban semmilyen következménnyel nincs további életükre nézve, a már elveszett élet és egy még inkább elveszett halál mezsgyéjén megrekedve próbálgatnak variációkat egy témára. Valamiféle purgatórium ez, ahol még semmi sincs eldöntve, bármi megtörténhet, azonban semminek sincs súlya. Vagyis a szereplőknek nem mindennapi lehetőség adatott: élet-variációkat játszhatnak. Sőt halál-variációkat is. Mi minden lehet ebben a szép, független, demokratikus jogállamban két srácból, akik együtt jártak a felső erdősoriba? Sírásó, talán maffiavezér, talán valami egészen más... A lényeg azonban nem ez, hanem, hogy mi lehet abból, akinek még talán pislog a lámpás a kezében?
Azt hiszem a film alapján kétféleképpen is választ adhatok. Egyrészt, hogy a társadalom nem tud (és nem is akar) az ilyen lámpásokkal mit kezdeni. "Magának lámpást adott kezébe az Úr, írjon nekem egy házassági hirdetést!" - valami ilyesféle felkérés a maximum, a társadalomnak jelenleg ennyire futja, ilyesmit kér a művészeitől. Nem csoda, ha a rendező igen hamar tetszhalott állapotba menekül. A feltámadással ugyan gyakran próbálkoznak, a temető kapuin azonban mégsem jutnak ki soha. Hozzájuk pedig nem látogat senki. Saját panaszát láthatja tehát ebben a filmben a magyar filmkészítő.
Pedig ez a film szerintem nem akar senkit igazolni, sokkal inkább vádol. Hiszen akinek tényleg van lámpás a kezében, az soha nem várt a felkérésre. Az mindig és mindenhol alkotott támogatás nélkül, belső kényszerből.
Jancsó halottnak ábrázolja magát, de nem külső okoknál fogva. Lelövik ugyan, el is hamvasztják; ezzel kárt nem tesznek benne. Mégis halott. Belülről halott. Láthatjuk vízbe esni, holtan vízben feküdni, vízzel lelocsoltatni... keresztvíz, a Léthé vize? Poshadt, az biztos. Láthatjuk lelövetni, elhamvasztatni, vízbe ugrani.... öngyilkosság, gyilkosság, természetes halál? Halál, az biztos.
Régebben azt írták, Jancsó feladatának látja, hogy megbirkózzon a nemzet legfontosabb kérdéseivel; ezúttal bevallja, hogy a Most kérdéseivel nem tud és nem is akar már birkózni. Ennek a társadalomnak nincs Jancsó-parabolája, sőt nem is lehet neki ilyen. Egy megoldás marad, nem elmélkedni az életen, hanem kinevetni. Ebben segít a nézőnek, többé már nem átlátni és megérteni a dolgokat. Igaza is van, nincsenek nagy átlátni valók, van ugyan maffia, az igazgatókat meg leváltják, a lovakat meg a menyasszonyokat pedig lelövik, na de akkor mi van?
Ezt a filmet azonban mégis magára kell venniük a filmalkotóknak, hiszen Jancsó nemcsak magát "ássa el". Erős kritika ez minden filmkészítő felé, hiszen kifejezés és mondanivaló tekintetében ők az igazi halottak. Szárnyaik vannak (vagy lámpás a kezükben), mégsem tudnak repülni (bizony groteszk látvány egy szánalmasan bicikliző angyal), és ismét nem külső okok miatt, hanem mert belülről hiányzik valami.
A két sírásó a film elején és végén a szokásos temetői rutinmunkákat végzi. Először leszedik a koszorúkat egy sírról, majd látjuk őket urnákkal a kezükben egy temetésen, később feltűnik egy gyászmenet, a film végén pedig valóban sírt ásnak. Vagyis egy visszafelé történő temetést láthatunk, a valósággal fordított sorrendben. Mintha ki akarnának ásni valakit, feltámasztani, vagy csak előkotorni. Valamit, ami régen a miénk volt, amit mi ástunk el, mint kutya a csontot szükséges időkre és most nincs meg. Nem azért, mert nem találjuk, hanem mert nem érdemeljük meg.
Lehet, hogy csak azért látom ezt ebben a filmben, mert ezt akarom látni. Mégis még az apró részletek is ezt sugallják. Például, mikor a pincér sajnálkozva mutatja, hogy Gyula bácsi kiharapott egy darabot a pezsgős pohárból, nekem a Tűzoltó utca 25 üveget harapdáló Zelk Zoltánja jut eszembe. Mint abban a filmben a ház, úgy tűnt el az alkotók témája. És nem találnak újat. (Ráadásul hiába lövik le őket, visszajönnek, hiszen "ezeknek mindenhol összeköttetésük van".) Persze ha nem találnak nem baj; a baj, ha nem is keresnek. Úgy tesznek, mintha valaki más tartaná a lámpásukat, vagy valaki mástól függene annak tartása...
Az is lehet persze, hogy nem ilyen komoly az eset. Talán amit látunk, nem valami köztes lét, hanem már a túlvilág, groteszk mennyország. Hiszen itt már angyalok vannak és amolyan igazi paradicsombeli mérgezett almák a menyasszonyoknak. A túlvilág tehát éppen olyan, mint az élet volt. A pokol is, a mennyország is olyan. A feladat pedig csak annyi, hogy mindenki a saját hajánál fogva rángassa ki magát, ha úgy érzi, hogy valamiből ki kéne őt rángatni, ha meg jó neki így, akkor legalább tudjon nevetni az egészen. Hiszen "Megnevettetni az embert annyi, mint elterelni a figyelmét a halálról. Ez minden célom és vágyam." (Chaplin)
Ez nemes cél, felhasználóbarát, és jó megoldás (talán az egyetlen) arra az esetre, ha elveszett az ember témája. "Te az egész világból nem értesz semmit!" -mondja az egyik sírásó, "Tudom, de olyan jó!" -hangzik a válasz. És igaza van, tényleg az.

120 KByte