Sneé Péter Démoni csapda


75 KByte
Vajon miként vélekedett volna 45 esztendős korában a rendező, ha valamilyen csoda folytán megnézheti e filmet? Az Aranypálmával frissen kitűntetett művész alighanem már a nyitó főcím láttán elámul. Tökéletes technika, a kamera varázsos könnyedséggel mozog és pontosak, gyorsak a vágások. Ha ilyen eszközökkel bír a MASH forgatása közben! Talán irigykedik is bűvész utódára, művét viszont kevésre becsüli. A merev, unalmas és hazug konvenciók kifigurázójaként mihez kezdhetne ezzel a felettébb illedelmes és ugyancsak szokványos kommersszel? A kereskedelmi televíziók csatornáin naponta tucatjával bukkanunk a Démoni csapdához hasonló bűnügyi filmekre, vagy amint újabban emlegetni szokás: "sötét, kemény, vicces és szuper-szexi thrillerekre". Effélék gyártásához semmi szükség olyan ambícióra, mint ami Robert Altmant feszítette hajdan. Fontosabb a jó producer, és a kellő háttér biztosítása. Mi tagadás, a film iménti részletes jellemzéséből csupán a nyitó jelzőt vehetjük komolyan. A sötétség uralkodik rajta, méghozzá annak XVIII. századi értelmében, vagyis ama mélyen lappangó félelmek és vágyak, melyek az emberi szellem világossága elől sietve retirálnak mindannyiszor. Gerjesztésükkel basáskodnék közönségén e mozi is. Mark Isham kísérőzenéje például brutális közvetlenséggel alkalmazott szélsőséges hanghatásai révén sokkol. Agresszíven irányítja érzéseinket, és a legcsekélyebb választási esélyt sem hagyja meg nekünk. Nem válogathatunk szabadon a háttérben megbúvó képi elemek között, nem leshetjük a mellékalakokat független, kritikus szemmel. Bulldózer-effektusokkal ront nekünk és kegyetlenül megtöri ellenállásunkat. Kíméletlenül maga alá gyűr, durván leigáz. De mi szükség a szigorúan összehangolt képi és hangi ritmus efféle zsarnokoskodására?

A látvány elemei sokat veszítettek szadista nyíltságukból, amióta kampány bontakozott ki az erőszakos film megszelídítésére. Többé nem engedhetik bokáig vérben tocsogni színészeiket a derék producerek, és a prűd amerikai társadalom vádjait is elhárítanák azzal, hogy kerülik a pornografikus jeleneteket. Viszonylag keveset mutathatnak meg tehát, pedig a korábban elért hatásról sem szívesen mondanak le. Továbbra is kurta pórázon tartanák közönségüket. Hogy miért kell vezényszóra félnünk, rettegnünk és megkönnyebbülnünk? Amennyiben a műszerekkel regisztrált szemmozgás, a folyamatosan követett vérnyomás-ingadozás "objektív mutatói" lanyhuló érdeklődésről tanúskodnak, csökkenhet a bevétel. Sietve átalakítják a gyártási szisztémát ezért, amíg korábban a történet bizarrsága, a színészek teste, valamint a sminkesek és kellékesek leleménye tartott sakkban, most a vágóra és a hangmesterekre hárul e feladat. Kellő ütemezéssel, illetve a fény- és hangerő tág határok közötti hullámzásával semlegesítik tiltakozó tudatunkat, és korbácsolhatják fel lomha ösztöneinket. Végül is ezért ülünk moziba, vagy nem?

A szorongás, a félelem, sőt a rettegés is lehet emberi, a lélek mélyének szüntelen bolygatása viszont fölös, haszontalan és bestialitásunkat növeli. Amíg a film sikerét csupán pénzügyi hasznán mérik, egyetlen producer sem érdekelt e határvonal tisztázásában. Iparszerű termékeik sorozatgyártmányok, nélkülözik az egyéni kvalitás jeleit. Eltérés legföljebb az alkalmazott technikában, tudásban, illetve készítői gondosságban mutatkozik. Noha művészi késztetéssel nem hivalkodhat a Démoni csapda sem, feltűnő hiányosságoktól, kellemetlen döccenőktől azért megóvja Robert Altman szakismerete. Olajozottan, simán gördül szokott útján a bűnügyi történet, pedig szerzője, John Grisham minden bizonnyal otthonosabban mozog a jogi pályán mint az irodalom berkeiben. Primitív western-sémát variál: hőse magányosan száll szembe a gonosszal. Egy napjainkban játszódó történetnél nem csekély dramaturgiai ügyességet követel az ilyesféle fölállás, mivel a szerencsétlen áldozat - kivált ha felső középosztálybeli, ráadásul ügyvéd - ugyancsak belegabalyodhatott már az intézményrendszerek hálójába, s nehezen hihető, hogy élet-halál harcában külső segítségre nem számíthat. Leválasztását a rendőrségről, elhatárolását kollégáitól már az első dialógusok megkezdik, és az ismételt, nyomatékos magyarázkodás rátelepül a történetre. Homályba borítja az eredeti indítékokat, és erőszakkal magára vonja figyelmünket. A ványadt és unalmig ismert sztori helyett azt lessük, milyen fondorlatokkal penderítik ki kényelmes fészkéből Rick Magruder urat, és mivel kényszerítik az elkényeztetett, gazdag jogtudóst forgópisztolyos ámokfutásra az éjszakai erdőn. E bágyadt, másodlagos dramaturgiai izgalmak nem kavarnak föl mélyen, és ébrenlétünk őrzéséhez csakugyan elkél néhány durva effektus.

A filmbéli Savannah szűkös világának figurái sablonosak, legföljebb történeti összevetésben érdemes töprengeni róluk. Miként züllenek vajon a Koreát vagy Vietnamot megjárt, és e társadalomtól végképp elidegenedett idős férfiak félelmetes "zsákos emberré"? Csakugyan szörnyetegeknek látja-e őket teremtőjük, vagy a rendezőhöz hasonlóan maga is rezignáltan, némi rokonszenvvel pillant az egykori hadfiakra? Robert Duvall, a lánya által előbb elmegyógyintézeti kezelésre, majd halálra ítélt Dixon Doss alakítója erőteljes színészegyéniség. Árnyékában szinte eltűnik az ünnepelt sztár, Kenneth Branagh - minden idők egyik legerőszakosabb és legtehetségtelenebb csepűrágója. Nehéz higgadtan minősíteni, amit művel. Igaz, egyebet sem csinál mint hogy időről-időre rémisztően meregeti szemét. Partnernője, a démoni Mallory Dosst vászonra izzadó Embeth Davidtz sem remekel. Szürke, jelentéktelen figurájával képtelen elhitetni, hogy bolondulnak érte a férfiak. Nemcsak a kisugárzása hiányzik, bájai sem predesztinálják a vamp szerepére. Robert Downey Jr. annál feltűnőbb, a nőcsábász alkoholista magándetektív megformálója remekül karikírozza az utóbbi évtizedek hollywoodi szívtipróit. Aki paródiát lát e filmben, bízvást hivatkozhat rá. A kínai Changwei Gut viszont jobban foglalkoztatják a bravúrok, mint a műfajelmélet és história. Szemérmesen félrehúzódik az ágyjeleneteknél (egy gyermekfilmben több mezítelenséget láttunk harminc esztendeje, mint ebben az állítólag erotikus moziban), annál virgoncabb a sötét utcákon és a vész cibálta fák között.

A bűntény motívumai közül a hurrikán foglalkoztatja leginkább a rendezőt. Derekasan megdolgoztatja szélgépeit, kinyitja a csapokat, ömlik is a műeső, lassan már a hős legújabb típusú Mercedes sportkocsijának nagy teljesítményű ablaktörlői sem győzik a lapátolást. Vihar tombol kívül-belül - mily' eredeti ötlet! Altman vélhetően túljutott azon, hogy piruljon érte. Gyermeki örömmel babrálgat a reflexekkel, játszik a fenyegető televíziós időjárás-jelentésekkel, s ha úgy kívánja a forgatókönyv, még egy Querelles stúdió-katasztrófától sem riad vissza. Olyan kotróhajó díszletet épített, ami a végső leszámolás csúcsán komédiába fordítja a cselekményt. Tréfának ez kevés, de ha a mostanság divatozó túllihegést parodizálja, egy bágyadt mosolyt kiérdemel vele. Ám a rászedett, majd gyilkosságba hajszolt jogi szakember fölhabosított története még ennyire sem késztet. Legföljebb enmagán szánakozhatik a néző, aljas indokból csapdába csaltak és rosszabbik énjét csiklandják majd' két órán át némi aprópénz reményében.


70 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap