39 KByte
|
Gyönyörűen fényképezett, sok
rétegből összerakott, izgalmas gondolatokat fölvető és
nagyon hosszú. Valószínűleg hasonló lesz annak a nézőnek a
véleménye, aki megnézte Teo Angelopulosz legújabb filmjét.
Akin találkozott már a rendező valamelyik korábbi
munkájával, talán még azt is próbára teszi Az
örökkévalóság meg egy nap című film a szokásosnál is
lassúdabb ( vagy annak ható) ritmusa, valamint a nézőnek az a
törekvése, hogy a képek mögött elillanó szavak nyomába
szegődjön, s igyekezzen megragadni valamit a film
filozofikus-költői szférába emelkedő szövegvilágából. S
máris itt vagyunk – azt hiszem – a film egyik legfontosabb motívumánál, amely
egyúttal témájául és történetének keretéül is szolgál.
A film főhőse egy (csak a keresztnevén
említett) görög író, Alexander, aki fordít, s egy múlt
századi költőtárs, Solomos egyik poémáját szeretné
befejezni, s akivel akkor ismerkedünk meg, amikor éppen
meghalni indul (talán egy kórházba). Tudja, hogy súlyos
beteg, életéből már nincs sok hátra: búcsút vesz
házvezetőnőjétől, kutyáját a lányára szeretné bízni – ámde... Két
váratlan esemény kilöki abból a nyugalmi állapotból,
amellyel eddigi életét és közelgő halálát tudomásul
vette: az egyik a már elhunyt feleség újraolvasott levelei,
amelyeket útnak indulása előtt magához vesz, és lányának
is megmutatja őket, a másik pedig az az albán kisfiú, akit a
kórházba menet kimenekít a rendőrök kezéből (ugyanis a
fiú "illegális munkavállaló": átjött az
albán-görög határon, hogy szélvédőmosásból egy kis
pénzre tegyen szert). Mindkét "eltérítő" mozzanat
más-más módon, de azonos eredménnyel jár: az életével és
sorsával megbékélt író újra szembesül saját alkotói és
emberi mivoltával, a miért voltam/vagyok a világon
kérdésével.
És kapkodni kezd...
Innen, ettől a reális kiindulóponttól veszi kezdetét egy
titokzatos utazás (amúgy Angelopulosz előző filmjének, az Odüsszeusz
tekintetének is központi eleme), amelyben a főhős
története elszabadul a tér-idő kötöttségeitől, s szabadon
jár-kel az emlékezet és a képzelet határain át. A feleség
levelein keresztül múltidéző (flash-back) technikával
előtűnnek egy ragyogóan fényes nyári nap emlékei: a gyermek
születése, családi ünnep a tengerparti villájuk szalonjában
és a villához tartozó fövenyes parton, s mindezen átszűrve
pedig az a boldogság-dózis, amelyet a feleségétől kapott. S
itt kezdenek sokasodni Alexander fejében a kérdések: Mit adtam
ezért cserébe? Megérte-e előnyben részesíteni a művészi
alkotómunkát az élettel szemben? Hiszen ahogy egyik
monológjában mondja a feleségének címezve: "Soha nem
fejeztem be semmit. A terveim tervek maradtak. Ide-oda vetett
szavak... melyek nem jelentenek semmit." A múlttal való
szembesülésben tehát nem áll jól Alexander egyenlege:
küzdelem, befejezetlenség, jelentés- és
visszhangnélküliség. Ez a fizetség Anna, a feleség
természetesnek vélt szeretetéért.
Az albán kisfiúval közös történetszál reálisan is egy
utazással indul: Alexander elhatározza, hogy visszajuttatja a
fiút a határon át a nagyanyjához.. Aztán kiderül, hogy a
fiú nem mondott igazat, majd Alexander szem elől veszti, hogy
megint rátaláljon egy autóút melletti romos épületben, ahol
több társával együtt marcona férfiak tartják fogva, s
mintha valami gyerekkereskedő maffia működne itt – Alexander is
elvegyül az autóbusszal érkező jól öltözött emberek
társaságában, hogy segíteni tudjon a fiúnak. Eddig azt
mondhattuk, hogy a realitás talaján tartott bennünket
Angelopulosz, az ezt követő határ-jelenet mintha már a
látomás síkján helyezkedne el: drótkerítés, őrtornyok,
rozoga kapu, a kerítésen mintha varjak ülnének, később
élettelen rongycsomóknak tűnnek, aztán a jelenet végén
egyetlen fekete alak mégis feljebb lép egyet a
drótkerítésen: rabok, kiszolgáltatott, menekülni akaró
emberek azok, s még az sem biztos, melyik irányba igyekeznek.
A kisfiú felkarolása, megsegítése adja meg a másik
értelmét ennek a ráadás-napnak, s hozzá kötődik a film egy
távolabbi idősíkja is, amelyben a költő-előd, Solomos
alakja jelenik meg, vele együtt pedig az a küzdelem, amelyet
minden művésznek meg kell harcolnia: ez a saját nyelv
keresése, amikor a művész (költő) képes "elveszett
szavakat felidézni, vagy a csendből elfeledett szavakat
elővarázsolni". Ennek a viaskodásnak szép metaforája az
Itáliában nevelkedett múlt századi görög költő, Solomos,
aki felnőtt fejjel tanulja meg anyanyelvét, a görögöt
(micsoda paradoxon!), mégpedig úgy, hogy fizet minden szóért,
amire megtanítják. A felidézett Solomos-történet
megismétlődik Alexander és a kisfiú páros jelenetében is,
kitágítva a szóvásárlás-metafora érvényességét: minden
művész fizet (az életével is, az egyéni boldogságával is)
a szóért, a saját nyelv elsajátításáért, amely révén
majd a műalkotás megszülethet.
Mindenki maga dönti el, hogy megéri-e, de
a művész számára jó esély csak így kínálkozik arra, hogy
nem kelljen "száműzetésben leélni az életét".
Erre a felismerésre Alexander azon a bizonyos ráadás-napon
jutott, amikor már minden eldöntetett: az örökkévalóság
kapujában, amelyet a halál nyit ki. Micsoda méltánytalanság
az emberrel szemben: akkor látni meg minden fontosat,
értelmeset, amikor már minden megváltoztathatatlan az egyes
ember szempontjából. Amikor már semmit sem lehet jóvá tenni.
De talán annak, aki megnézi ezt a filmet, sikerül. Csak friss
szem, szellem és test szükségeltetik hozzá.
|
