Tanner Gábor Amerikába jöttem, mesterségem címere: operatőr

Az Örökmozgó operatőr sorozatában olyan operatőrök kaptak helyet, akik Európában kezdték pályafutásukat, majd az Egyesült Államokban folytatták munkájukat. Az operatőri szakmában a művészi érzéket és a tehetséget konvencionálisan kevésbé tartják fontosnak, mint a biztos szakmai tudást, azt a képességet, hogy az operatőr gyorsan és hatékonyan valósítsa meg a rendező elképzeléseit. Ha tehát a technikai tudás ilyen nagy súllyal esik latba egy szakmában, akkor különösen csábító lehet Amerika, ahol messze a legmagasabb színvonalú berendezésekkel lehet dolgozni. Ráadásul az amerikai film az ottani forgalmazási politikájának köszönhetően a filmvilág legszélesebb körében való ismertséget és népszerűséget is maga után vonhatja, aminek következtében nő az esélye annak, hogy egy operatőrt új megrendelésekkel keressenek fel a világ különböző helyeiről. És persze a pénz is Amerikában a legtöbb. Ugyanakkor éppen e piacra orientáltság miatt nagy a kommercializálódás veszélye, a tehetséges, egyéni látásmódú operatőrt könnyen "bedarálja" a jól kipróbált sablonokkal dolgozó filmszakma. E kettősség szorításában vághatnak neki az Európában már rangot és nevet szerzett operatőrök az álomgyárba vezető útnak. És noha a válogatásunkban szereplő kilenc operatőr sorsa abban megegyezik, hogy életük egy pontján Amerikába mentek, az azonos döntések mögött eltérő emberi sorsok húzódnak meg.

A fenti megállapítás leginkább talán Karl Freundra, Michael Ballhausra, Miroslav Ondričekre, Sven Nykvistre és Tonino delli Collira illik. Karl Freund híradófilmesként kezdte a Pathénál, majd a húszas években a német expresszionista film egyik meghatározó alakja lett. A Metropolis előtt forgatott Tartuffe-je nem tartozik a leggyakrabban említett munkái közé, de stílusának meghatározó jegyei jól megfigyelhetők rajta. Langnál korábban, már 1929-ben emigrált az Egyesült Államokba, s tíz év sem telt el, az Édes anyaföldért elnyerte az Oscart. Igazságtalan lenne Freund pályáját is a kommercializálódás fogalmával jellemezni, hiszen az ő ideje alatt, a harmincas-negyvenes években kristályosodtak ki azok a populáris filmtípusok, melyek később meghatározták Hollywoodot. Mindazonáltal tény, hogy a "filmvászon Giottója" (így nevezte egy kritikus németországi munkái nyomán) Amerikában romantikus kalandfilmeket, westerneket és horrorfilmeket fényképezett.

Michael Ballhaus 1970-től kezdve dolgozott Fassbinder mellett. Bő tíz év alatt 15 filmet készítettek együtt (közülük most a Sátánfajzatot vetíti az Örökmozgó), majd az Egyesült Államokba emigrált. Egy ideig még artfilmeket jegyzett Scorsese oldalán (Lidérces órák, Nagymenők, A pénz színe), aztán a Mike Nichols-féle fantasztikusan fényképezett kommerszek után (Képeslapok a szakadékból, Dolgozó lány) képei a populáris filmek etalonjává emelkedtek (Kvíz-show), ő maga pedig a manapság legkeresettebb hollywoodi operatőrök egyike lett.

Miroslav Ondriček a bontakozó cseh új hullám kedvelt operatőrének számított. Milos Forman mellett dolgozott Ivan Passerral (Intim megvilágításban) és Jan Němeccel (A szerelem mártírjai) is. Amikor Prága 1968-as megszállása után Forman az Egyesült Államokba költözött, Ondriček követte a rendezőt és a legjobb amerikai filmjeiket (köztük az Elszakadást és a Ragtime-ot) együtt készítették. Formannal és operatőrével kapcsolatban mindig az a kérdés, hogy mennyire hódoltak be egy hatalmas filmipar követelményeinek, vagy éppen fordítva: mennyiben járultak hozzá tehetségükkel bizonyos megkövesedett hollywoodi tradíciók, sablonok lebontásához és újrateremtéséhez. Ondriček amerikai rendezőkkel dolgozva is inkább olyan produkciókban vett részt, melyek kommersz filmek ugyan, de annak az artosabb fajtáját képviselik, gondoljunk csak a Garp szerint a világ merész kameramozgásaira, vagy a koncepciójában igényes, noha látványvilágát tekintve meglehetősen hagyományos Ébredésekre.

Sven Nykvist 1953-ban, a Mutatványos estéjének forgatásakor került Bergman mellé, majd Gunnar Fischer utóda lett a svéd rendező mellett. Lenyűgöző képi megoldásait Bergman pszichologizáló attitűdjéhez igazította. Két Oscar-díjat is kapott Bergman mellett, a Suttogások és sikolyokért, valamint a Fanny és Alexanderért. Amerikába kerülve először Woody Allennel dolgozott, ám a nagy Bergman-rajongó Allen végül megtartotta korábbi, kedvenc operatőrét (Carlo di Palmát), Nykvist pedig nem átallott a legkommerszebb hollywoodi produkciókban munkát vállalni, az e tekintetben még visszafogott A postás mindig kétszer csenget után a Szerelem hullámhosszánban, vagy az Only Youban.

Tonino delli Colli útja nem a művészi munkát igénylő új hullám felől vezetett a hollywoodi kommercializálódás felé, éppen fordítva: Európában forgatott populáris filmeket, például Sergio Leone olasz-spanyol spagetti-westernjét A Jó, a Rossz és a Csúfot, majd az amerikai koprodukcióban készült Volt egyszer egy Vadnyugatot, aztán immár Amerikában a fotografálta a művészibb igénnyel készült Volt egyszer egy Amerikát, melyben Leone a Keresztapa-saga által teremtett és szerinte hamis olasz-amerikai mítosszal akart leszámolni. Később, miközben amerikai tucatfilmek fényképezését vállalta el, Európában a művészetnek hódolt és dolgozott Pasolinivel (Disznóól, Dekameron, Canterbury mesék, Salo), Louis Malle-al (Lacombe Lucien) és Fellinivel (Ginger és Fred, A hold hangja) is.

A bevezetőben említett képlet egyáltalában nem igaz Carlo di Palma és Robby Müller történetére. Az ő esetük emlékeztet arra, hogy az amerikai film sem homogén, legalábbis illik leválasztani Hollywoodról a független filmes ambícióval dolgozó műhelyeket, e két operatőr esetében konkrétan Woody Allen, illetve Jim Jarmush produkcióit. Carlo di Palma a Vörös sivatag és a Nagyítás színkompozícióval szerezte meg a nemzetközi elismertséget. Az utóbbi film képi megoldásait idézték és utánozták talán leggyakrabban a filmtörténetben. 1985-től Woody Allen mellé szegődött és a legtöbb Allen-filmet együtt jegyzik.

Robby Müller Wim Wenders állandó operatőrének számított. Követte a rendezőt Amerikába is, amikor Wenders (A piszkos ügy után) félig amerikai produkcióként elkészítette a Párizs, Texast. Müller ugyan dolgozott az akciófilmek specialistájával, William Friedkinnel az Élni és meghalni Los Angelesben című filmben, de kézjegye igazából Jarmush munkáin (Törvénytől sújtva, Mystery Train) érhető tetten és persze nem maradt hűtlen az európai filmhez sem, hiszen Lars von Trier Hullámtörésének képeiben is Müllerre ismerhetünk.

A szabályt erősítő abszolút kivételek ezúttal: Bruno Nuytten és Néstor Almendros. Nuytten ha belekóstolt is az amerikai filmkészítésbe, az álomgyár nem ejtette rabul. Indulása után dolgozott Bertrand Blier-vel, Marguerite Duras-val, majd részt vett a 20th Century Fox által gyártott Brubakerben, de visszatért Európába és továbbra is André Techiné, Godard és mások munkáit fényképezte. Almendros igazi fenegyerek (jellemző rá, hogy komoly lexikonok sem tudnak dűlőre jutni a származását illetően, hogy tudniillik kubai volt-e vagy spanyol), aki Eric Rohmer és François Truffaut filmjeiben dolgozott, majd 1978-ban Amerikába ment, ahol mindjárt kapott is egy Oscart a Mennyei napokért, aztán könnyed eleganciával lefényképezte a Kramer kontra Kramert és a Kék lagúna című szupergiccset, de továbbra sem felejtette el korábbi mestereit, akikhez visszajárt Európába.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap