A beszélgetést lejegyezte: Forgács Iván Háborúban hallgatnak a múzsák

Belgrádban a háborús körülmények ellenére az idén is megrendezték a jugoszláv dokumentum- és rövidfilmek fesztiválját. A legsikeresebb munkákból az Örökmozgó látogatói július 18-án és 19-én láthattak válogatást. A rendezvény alkalmából Budapestre látogatott a program egyik összeállítója, Miodrag Milosevity, kísérleti filmes operatőr, aki a körúti moziban hazai kollégáival találkozhatott: Deák Ferenc, nálunk is jól ismert újvidéki dráma- és forgatókönyvíróval, a Teher, a Parlag, a Trófea, a Fajkutyák ideje és a Határ című művek szerzőjével, illetve Kiss Auréllal, a Subotica Workshop kísérleti filmes műhely tagjával. A fiatal szabadkai alkotó hamarosan elővarázsolt egy videokamerát, hogy rögzítse beszélgetésüket a háborús időszakról, a filmgyártás és az ország helyzetéről. Kiss Aurél: Hogyan éltétek át az első légiriadót, az első háborús napokat? Miodrag Milosevity: Egy rajzfilmes tanfolyamot vezettem. A nagyteremben éppen vetítés volt, a kisteremben pedig Nikola Majdak professzor tartott előadást, amikor húsz óra tizenötkor megszólaltak a szirénák. Mindent félbeszakítottunk, és azonnal megértettük, hogy a jövőnk teljesen bizonytalanná vált, hiszen ahol bombáznak, ott nem lehet tudni, mikor lesz megint pénz efféle tanfolyamokra, előadásokra, lehet-e még valaha egyáltalán filmmel foglalkozni. Úgyhogy már az első szirénaszó is borzasztóan megviselt, aztán persze minden híd ledőlte után elsírtam magam. Azt hiszem, ezt nem kell különösebben magyarázni, de Újvidéket egyébként is nagyon kedvelem. Az Újvidéki Televízió épületének bombázása... nem is tudom... számomra valahogy ez jelentette az úgynevezett demokratikus nyugati hatalmak háborús vandalizmusának a csúcsát. Deák Ferenc: Én az újvidéki vasútállomás közelében lakom, a fiam meg a legnagyobb laktanya mellett. Március 24-én délután a fiam felhívott a munkahelyéről, hogy alighanem éjfélig fog dolgozni a számítógépén, mire én tele balsejtelmekkel elmentem a házához, hogy a menyem a két unokámmal ne maradjon egyedül. A két lurkónak nyolckor már ágyban kell lennie, úgyhogy épp fürdés után jöttek le búcsúzkodni, amikor becsapódott az első cirkálórakéta a laktanyánál. Az ablakok kivágódtak, hullott a vakolat, darabokban szakadt le a mennyezet, a légnyomás kisebb unokámat, Fülöpöt szó szerint a karjaimba vetette. Egy dologra tudtam akkor gondolni: ki kell menekülni az épületből, mert ha ez a betonépítmény ránk dől... Aztán úgy két-három percre rá, az ellenkező irányból, a belügyi szervek központja felől – az sincs távolabb háromszáz méternél – jöttek az újabb robbanások, talán még kegyetlenebb hullámban. Menyemmel és unokáimmal egymást öleltük a garázs megett. A rövid kis utca lakói, régi jó szomszédaink is már mind kinn voltak. Akkor már csak távoli robbanások hallatszottak... aztán megszólaltak a szirénák!!! A család átment Péterváradra. Nászomék házában van egy szabályszerű óvóhely, ott lapultak két napig, de Fülöp tüdőgyulladása visszahozta őket a házukba, amit közben az én felügyeletemre bíztak. Aztán a fiamat mozgósították, érte jött a rendészet... Ekkor a Bánságba, legidősebb bátyámhoz, Ittebére mentettem a többieket. Engem berendeltek állandó ügyeletre az Újvidéki Televízióba, ugyanis a drámai szerkesztőség dramaturgja vagyok. De mindez csak a kezdete volt a 78 napig tartó pokolnak, amelyből csupán kettő "maradt ki". Volt két nap, amikor nem lőtték Újvidéket. Kiss Aurél: Az Újvidéki Televíziót felbecsülhetetlen károk érték. Azok a filmek is megsemmisültek, amelyeken te dolgoztál? Deák Ferenc: Ami elektronikára készült, annak már csak egy nagy űr van a helyén. De itt nem egyedül rólam van szó, hanem számos kiváló szerzőről, akik az Újvidéki Televízióban alkottak. Miodrag Milosevity: Mi történt a filmtekercsekkel? Deák Ferenc: Az archívumi anyag lényegében teljesen megsemmisült. A bombázás "nyugodtabb" időszakaiban ugyan sikerült ezt-azt kihozni, de közben folyt a technika kimentése is, és gondolom, többeknek ez utóbbi volt a fontosabb. Kiss Aurél: Miodrag, neked van egy S-VHS kamerád. Készítettél-e felvételeket a légicsapásokról és azok következményeiről? Miodrag Milosevity: Annyira kiüresedettnek éreztem magam, hogy inkább csak a bombázások hangját vettem fel, gondolván, hátha egyszer szükségem ezekre a "zörejekre". Nem éreztem semmilyen belső indíttatást arra, hogy forgassak. Ez az egész egy olyan dolog volt számomra, amit el kell felejteni. Valami ilyesmi lehetett a tudatalattimban, egyszerűen nem éreztem, mit kéne fölvennem. 1974-ben készítettem egy Super 8-as filmet, amelyben költői formában próbáltam kifejezni félelmemet, hogy térségünkben a fasizmus valahogy ismét fel fog éledni. Ez a rövidfilm akkoriban rengeteg díjat nyert. A légicsapások kezdetekor fölötlött bennem, hogy újra be kéne mutatni, de aztán úgy döntöttem, nem fogok a jövendőmondó bölcs szerepében tetszelegni, már csak azért sem, mert a maga módján valahogy mindenki érezte, hogy egy nap katasztrófa szakad ránk. Mindegy, a lényeg az, hogy képtelen voltam bármit is dokumentálni. Talán nem is leszek többé képes ilyesmire. Vukovar elpusztítása után a helyszínen forgattam Joca Jovanovittyal és Vibeke Lokenberggel: pokoli élmény volt. Most, a légicsapások alatt ugyanolyan szörnyű dolgok történtek, mint Vukováron. De az is lehet, hogy nem... Nem tudom. Képtelen voltam külső megfigyelőként a jelenséggel foglalkozni, úgyhogy nincsenek róla felvételeim... Kiss Aurél: Több jugoszláv filmes az Interneten tette hozzáférhetővé háborús élményeit. Aleksandar Gubas, belgrádi független filmes naplója például egy amerikai szerverre volt kihelyezve, eddig több tízezren tekintettek bele. A világszerte ismert rendező, Goran Markovity naplója szintén az Interneten volt olvasható, több író pedig folyóiratokban vezetett háborús naplót. Deák Ferenc: Számomra megállt az idő, kitörlődtek belőlem az irodalmi impulzusok. Most már tudom, mennyire igaz a latin mondás: inter arma silent musae. Háborúban hallgatnak a múzsák. Eszembe se jutott, hogy leüljek és írjak valamit. Még a legegyszerűbb üzenetet sem tudtam leírni, úgy reszketett a kezem. Mondtam már, hogy a fiamat rögtön a háború kezdetekor mozgósították, és aggódtam a menyem és az unokáim miatt is, noha sikerült kimentenem őket Újvidékről. Magamat valahogy sokkal kevésbé féltettem. De szinte minden kifakult bennem. Kiss Aurél: Ezek szerint a háborús helyzet egyeseknél kifejezési kényszert, másoknál viszont teljes görcsöt eredményezett. Deák Ferenc: Nálam teljes leblokkolást. A mai napig sem vagyok képes írásra gondolni. Egy hónap telt el a háború befejezése óta, és még mindig nem tudtam összeszedni magam annyira, hogy kiűzzem a félelmet, amely minden porcikámba beleivódott. Rettegek, hogy megismétlődik ez az egész, hogy folytatódik a bombázás, az esztelen rombolás. Mert folytatódik... Kiss Aurél: Sokan mégis abba kapaszkodtak, hogy ha már nem avatkozhatnak bele a dolgok alakulásába, akkor legalább meg kell próbálniuk dokumentálni a történéseket. Miodrag Milosevity: A dokumentálás valóban nagyon lényeges. Azt ugyanis semmiképpen sem hiszem, hogy háborús időkben az ember képes lenne mélyen kreatív dolgokat alkotni. De sajnos egy háború is történelmi esemény, a benne szembenálló felek igyekeznek minél több tárgyi bizonyítékkal igazolni részvételüket, s minderről egyszer majd sok okos vitát lehet folytatni. Én is próbáltam azért tenni valamit, elmentem a Zastava filmbe, a katonaság filmstúdiójába, és mondtam, nem tudom, hány operatőrük van, de ha a NATO csapatok szárazföldön is megindulnak, én kész vagyok mindent dokumentálni. Azt felelték, rendben van, számítanak rám, de semmilyen információjuk nem volt a szárazföldi támadásokról. Kiss Aurél: Kérdéses, hogy mikor tudja majd a jugoszláv filmgyártás feldolgozni ezt az időszakot, vagy ha szabad úgy mondani, objektív álláspontból bemutatni az eseményeket. Miodrag Milosevity: A jugoszláv filmgyártás nagyon eleven. Ljubisa Szamardzsity pár nappal ezelőtt kezdte el egy film forgatását Super 16-os anyagra. A történet fiatalokról szól, akik a légicsapások közepette egy kosárlabdapályát próbálnak rendbe hozni egy lerombolt sportcsarnokban, hogy folytatni tudják a játékot. Talán már kész Dragoszlav Lazity digitális Beta technikával készült munkája. Ez azokról az emberekről szól, akik a bombázások elől az óvóhelyekre menekültek. A film nagy részét a belgrádi óvóhelyeken forgatták. Úgyhogy még csak egy hónap telt el a háború vége óta, és máris két film van készülőben. Mások még csak a terveknél tartanak, de így is erősen érezhető az alkotói aktivitás. Gordan Mihity is elkezdett dolgozni egy videoprodukción. A költségvetések, az alkalmazott technikák jól tükrözik a pénztelenséget, nemzeti fesztiválunkon szerintem mégis százával lesznek filmek a háborús eseményekről. Kiss Aurél: Ugyanaz fog történni, mint a második világháború, vagy az előző délszláv konfliktusok után. A játékfilmek díszletként fogják használni a romokat, effajta szomorú kulturális szerep vár a belgrádi épületekre és az újvidéki hidakra is... Miodrag Milosevity: De legalább így valóban érzékletes kép marad ezekről a szörnyű pusztításokról. A játékfilmek sokkal tovább élnek az emlékezetben, mint a betétként felvillanó filmdokumentumok. És egyedül bennük válhat átélhetővé a korhangulat. Deák Ferenc: Lehet, de én mégis biztos vagyok abban, hogy erről a háborúról soha nem fogok írni. Szinte már nem is élek. Az elmúlt három hónap alatt megtanultam gyűlölni, ez pedig a legnagyobb kór, amelyben éppen az pusztul el, aki gyűlöl. Harcolok ellene, hogy magamat és a hozzám tartozókat megváltsam. Miodrag Milosevity: A régi mondás szerint soha ne mondd, hogy "soha"! A dolgok egy idő után megváltoznak. Mindenesetre addig semmiféle filmről, történetről nem lehet beszélni, amíg egyszer belőlünk és barátainkból elő nem jönnek a személyes élmények, hogy megőrizzék a jövő számára ennek a szomorú történelmi pillanatnak a szellemét.