Marik Noémi Ezeket a meccseket már lejátszottam magamban
Beszélgetés a három díjjal jutalmazott Boldog új élet című film rendezőjével, Bogdán Árpáddal

110 KByte

Első filmedet meghívták a Berlini Filmfesztiválra, a Filmszemlén pedig elnyerte a legjobb elsőfilmnek járó Simó-díjat. Mit jelentenek számodra, kívülről érkezettnek ezek a hivatalos elismerések? Megerősítenek, hogy igen, érdemes ezt csinálnod, vagy inkább csak segítséget, „referenciát” biztosítanak a következő filmedhez?

Mindkettő. Természetesen visszaigazolja az utóbbi három év munkáját forgatókönyvírói, rendezői és minden más területen is. Bolond az az ember, akinek nincs szüksége erre. És a továbbiakra is ad egy jó lökést, hogy tovább kell lépni, tovább kell csinálni a történeteket. Mindemellett remélhetőleg könnyebben is kapok majd pénzt a következő filmemre.
A szakmai elismerés mellett természetesen a civilektől is kapok visszajelzéseket, ezek ugyanolyan fontosak a számomra, ám a szakmaiakkal mégis azt üzenik, hogy el van fogadva, amit csináltál, meg vannak elégedve vele. Sokan érkeznek kívülről, akik nem végezték el a főiskolát. Tehát – és ezzel most nem az iskolák szükségességéről vagy szükségtelenségéről beszélek – nem ez az egyetlen módja, sejtésem szerint, hogy az ember megtanuljon dolgokat.

Nem is próbáltál bekerülni a Főiskolára?

Sokáig fel sem merült bennem. Másrészt meg nem is volt rá időm, hiszen ez effektíve öt évet vesz el az ember életéből. A Színművészetin nem lehet megtenni, hogy nem vagy ott állandóan, mindenben – teljesen érthető módon – 100%-ig igényt tartanak rád, és már ez nagyon megköti az embert, a személyes idejét, a szabadságát. Ebben már nem akartam részt venni, öreg vagyok én már bohócnak. Ezzel nem az iskolát akarom bántani, talán attól tartottam, hogy mindig is nehezen illeszkedtem be a konkrét szabályokkal működő rendszerekbe. Aztán jött ez a nagyjátékfilm, és akkor már nem is volt kérdés. Ha így is lehet filmet készíteni, és már ezt az utat kezdtem el, akkor inkább ezt folytatnám tovább.

Ennek ellenére folyamatosan tanulsz valamit, folyton képezed magad. Többek között a Wesley János Lelkészképző Főiskolának voltál szociális munkás hallgatója, most pedig Pécsen romológia-pedagógia szakra jársz. Miért fontos számodra, hogy a művészetek, az önkifejezés mellett mindig tanulj valami teljesen mást is?

Ennek meglehetősen prózai oka van: mert ebben a világban diplomát kell kapnia az embernek. Ez szinte már alapkövetelmény, ezért törekszem rá én is. Kínlódom is vele már egy ideje. (És itt megint nem a teljesítménnyel van gond, hisz nálam még az a fíling is megvan, hogy ’nézd anyu, ötöst hoztam’.) Az, hogy miből szerezzem a diplomám, végül is teljesen mindegy. Amikor leérettségiztem, rögtön beadtam a jelentkezési lapomat különböző helyekre, és mindegyik valahogy a szociológiánál, pedagógiánál vagy szociális munkásságnál kötött ki, és fel sem merült, hogy valamelyik művészeti ágazatba próbáljak beilleszkedni. (Pedig akkor talán még lett volna esély, például hogy a Színművészeti rendező vagy színész szakára jelentkezzem – egyébként nem tudom, melyikre adtam volna be a jelentkezésem, lehet, hogy mindkettőre.) Nem mintha el tudnám képzelni az életemet úgy, hogy a szociális munkás diplomámmal embereket istápolok egy családsegítő központban vagy éjjeli menedékben. De mégis, valahogy annyira evidens volt, hogy egy viszonylag értelmes srác ilyen háttérrel ilyesmi típusú területre megy, és nem művészkedik. Azt otthon csinálja, csak magának.

Elég korán a művészetek felé fordultál, mesemondással, szavalással kezdted, aztán jött a versírás, a festés, a színészkedés. Szinte minden művészeti ágat kipróbáltál. Ösztönösen történt mindez, vagy volt esetleg valaki, aki errefelé terelgetett?

Soha nem volt ilyen értelemben mesterem vagy terelgető juhászom. Ösztönösen történt minden, már csak azért is, mert ismerve néhány testvéremet a hétből, illetve tizenháromból, úgy látom, hogy csírájában mindegyikünkben ott van ez a benső késztetés. Gyanítom, hogy ez – Czeizel Endrésen fogalmazva – genetikai kódoltság lehet. Viccesen szoktam is genetikai rehabilitációs programnak hívni a művészetet. Vagyis abszolút belülről jött, és már akkor el volt döntve, amikor az első szavakat mint jelentést tartalmazó egységeket próbáltam kódolni és dekódolni, és rögtön kialakult ez a különös, szoros kapcsolat a szavakkal. (Alig vártam például, hogy majd le tudjam írni azokat.) Erre a vonzódásra nagyon tisztán emlékszem. Amikor például mesekönyvek kerültek a kezembe, még nem is tudtam olvasni, de már az csodálattal töltött el, hogy van egy tárgy, amelyben lapok vannak, azokon meg történetek, külön világok, amik más dimenziókat nyitnak meg. Nagy hatalomnak is tartottam (egyébként máig annak tartom) a mesék és a történetek világát, valamint azt, ha valakinek tehetsége van arra, hogy más világokba kalauzolja a többieket.
Egyébként meg csak felkapták, hogy mi mindent csinálok. Tény, hogy sokféle művészeti ágban kipróbáltam már magam, és adott esetben, ha azt mondják, hogy csak ezt vagy azt csinálhatod, akkor is számomra tetsző dolgokat tudnék létrehozni (hisz elsősorban nekem kell, hogy tessen amiket létrehozok, mivel először nekem kell hinnem azokban). Volt például egy pasztellkréta korszakom, és nem is nagyon léptem túl rajta. Jelen pillanatban inkább odavágós típus vagyok, nem pepecselek, a leghosszabban készült képem három óra alatt volt kész. És igazából nem is tekinthetők ezek a képek képzőművészeti alkotásoknak. Én mindig azt festem csak, ami azon a bizonyos felületen, például hőszigetelő anyagon, ki akar jönni, ki akar bontakozni. Úgy soha nem ültem le, hogy akkor ebből most ez meg ez lesz. Amúgy sem szoktam rendszeresen festeni, van talán húsz-huszonnégy képem, és ennyi.

A színészet hogy jött?

Egy olyan típusú ember, mint amilyen én vagyok, aki ráadásul gyerekkorától kezdve vonzódik ehhez a világhoz, a különféle kifejezésmódokhoz, teljesen evidens, hogy előbb-utóbb megtapasztalja azt a gyötrelmes utat, amit a színészet jelent. (Akit csak tudok, lebeszélek róla, például a gyerekeimnek biztos, hogy nem fogom megengedni.) A szavalóversenyeknél kezdtem természetesen én is, de hál’ isten, nem kellett túl sok időnek eltelnie, hogy rájöjjek, ez nem nekem való. Vidéki kultúrházak alig használt deszkáin, a hidegfémbe mártott mikrofonokba kellett a kedvenc verseimet produkálnom, és nagyon kevés versenyre emlékszem vissza szívesen. Általában unott és alig foglalkoztatott színészek voltak a zsűritagok, akiken látni lehetett, hogy nincsenek is ott, és alig várják, hogy vége legyen az egésznek, és elmenjenek vacsorázni, vagy jól berúgjanak. Aztán lecsengett ez a szavalókörösdi. Amikor feljöttem Budapestre a szakmunkásképzőbe, részt vettem ugyan még néhány szavalóversenyen, hogy ellensúlyozzam picit a hozott hátrányaimat. És elég sok helyzetet meg is tudtam ezzel oldani (pl. átengedtek kettessel), de azért ezt a végtelenségig nem lehetett csinálni. Aztán leszoktam róla. Volt egy pont, amikor ott álltam Pesterzsébeten a művház színpadán, Poe Lee Annácskáját mondtam, és egyszer csak megálltam vers közben, néztem a fehérblúzos lányokat meg a pattanásos kamasz fiúkat (én is pattanásos kamasz fiú voltam, természetesen), és hirtelen azt éreztem, hogy nekem itt semmi keresnivalóm. Különben sem tudom azokat az irreális álmokat olyan vehemensen előadni, mint a többi szavaló, aki mind színész akar lenni. Mindenki céllal jött, én viszont tényleg hinni akartam, hogy a vers miatt vagyok ott, és rá kellett jönnöm, hogy már nem tudok hazudni magamnak, így hát elnézést kértem, és vers közepén lejöttem a színpadról. Utána nem is volt sok-sok évig dolgom a színpaddal, leginkább versekkel foglalkoztam, csak most már írtam őket.
Felkerültem Budapestre, mert egy csepeli szakközépben tanultam tovább, és itt kerültem kapcsolatba Radoszáv Miklóssal, aki akkoriban indított el egy állami gondozottak által írt magazint, Mi magazinnak hívták, ott jelentek meg az első verspróbálkozásaim, verseim. Én akkor József Attila-mámorban éltem, ő volt a mesterem, verseim is az ő stílusjegyeit viselték. Gyáraktól körülvett kollégiumban laktam, ezek a motívumok nagyon rímeltek József Attila világára, és ezeket a jegyeket nyilván én is erősítettem.
Aztán jött Malgot István Hold színháza, roma színészeket kerestek roma színházba. Jómagam semmit nem tudtam róla, odamentem, mert egy haverom megadta a címet. Színházakban persze már jártam előtte is, ám csakis nézői igénnyel, soha nem gondoltam azt, hogy én ott egyszer majd játszani fogok. Többedmagammal mentem, így a csapatszellem megóvott attól, hogy ebbe mélyebben is belegondoljak. Középiskolások voltunk, én persze túlkoros, mert mindig is szerettem elnyújtani a dolgokat (ez talán a hozott dolgaimnak tudható be).

Mi motivált, hogy odamenj, és felmenj a színpadra?

Semmi, ám az egy nagyon fontos és meggyőző érv volt, hogy fizetnek érte. Én mint diák nem számíthattam különösebben sok pénzre, a nevelőanyám adogatott ugyan pénzeket, de abból nem lehetett meglenni. Felmentem hát a színpadra, és Malgot fura dolgokat kért, például hogy élesszek fel egy rózsát vagy valami ilyesmit, és rögtön az elsők között voltam, akikre azt mondta, hogy igen. Onnantól kezdve ott dolgoztam Malgotnál, nála is laktam, és nagyon sokat tanultam tőle. Tehát az első színházzal kapcsolatos meghatározó élményem Malgot Pista volt, és az ő eszközeit, rendezői koncepcióját és elgondolásait vagy legalábbis azok lehetőségét látom meg minden egyes színházi darabban még most is.

Milyen típusú előadásokat hoztatok létre vele?

Mindegyik nagyon kemény és nagyon nagy pontosságot igénylő formai nyelven alapult. Mozgáson leginkább; ha nem lett volna mellette beszéd, még azt is mondhatnám, hogy mozgásszínházat, ám ő ezt összekötötte verbalitással. Így néha a mozgás határozta meg a verbalitást, néha a verbalitás a mozgást, vagyis ez oda-vissza működött, és minden mindennel összefüggött. Mindez tűpontos mozdulatokat igényelt, nagyon pontos belépéseket és befejezéseket. A fegyelmezettséget, a munkamorált, azt hogy milyen mélységeket tudsz kihozni egy dologból, és annak milyen hatása lesz majd a nézőre, mind tőle tanultam meg. Körülbelül egy-másfél évig tartott ez az időszak, és életem nagyon meghatározó és intenzív időszaka volt. Egy darabka sziget volt ez még abból az alternatív színházi vonulatból, ami a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején kezdődött el, és amit hál’ isten, még én is elcsíptem. Malgot legendásan jó színházakat csinált, és nagyon sok most működő színházi ember ebben a Malgot-körben kezdett. Mi névtelenek voltunk és zömmel romák (azt hiszem, az egész társulatból csak kettő nem cigány volt). István velünk egy cigányszínházat csinált, és nagyon keményen megkövetelte tőlünk a produkció minőségét. Én addig nem is hallottam ilyenről, hogy cigányszínház, ám azóta ezt a fogalmat ahhoz a minőséghez kötöm, amit Malgot a kérlelhetetlenségével el tudott érni nálunk.

Mégis lezárult ez a korszak…

Lezárult. Nyilván ennyinek kellett lennie. Erről nem akarok különösebben beszélni. Én megelégedem azzal, hogy olyan élményekkel és tapasztalatokkal jöhettem el, ami nagyon kevés embernek adatik meg, pláne nem ilyen rövid idő alatt. Utána egy kisebb szünet után jött a Stúdió „K” és Fodor Tamás.

Hány darabban játszottál a Stúdió K-ban?

Talán háromban, a József Attila-esttel együtt négyben. Mellette pedig főiskolára jártam és tanítottam a Józsefvárosi Tanodában.

Mit?

Nem feltétlenül klasszikus tanítást kell elképzelni, ma úgy szokás mondani, hogy személyiségfejlesztő foglalkozás kreatív módszerekkel és eszközökkel, olyanokkal, mint például irodalom, színház stb. Ezt körülbelül négy évig csináltam.
A színészetre visszatérve: én nem vagyok kimondottan színész. Bár több évet dolgoztam színházakban, mégsem tartom magam minden szerepet eljátszani akaró színésznek, aki mindenáron színpadon akar lenni.

És miért nem?

Mert nem tartom magam elég jónak. Nem vagyok magammal elégedett. Amikor például próbafolyamatokat kellett visszanéznünk videóról, a kínok kínját álltam ki. Nem bírom magamat, se a hanglejtésemet, se a mozdulataimat, ráadásul folyamatosan hiteltelennek is láttam magam, meg sutának.

Ezért hagytad ott a Stúdió K-t?

Á, nem, dehogy. Egyszerűen csak elváltak az útjaink, mert jött a film, és a film mellett nem lehet egy próbafolyamatban részt venni, mert az rendszeres ottlétet és minden energiát megkövetelő jelenlétet feltételez.

Mesemondás, szavalás, versírás, festés, színészkedés mintha egy-egy állomás lett volna csupán az életedben, amik rendre le is zárultak, és amik fokozatosan elvezettek a filmezéshez. Hogy érzed, most találtad meg az igazi tereped?

Ezen már én is gondolkodtam, hogy talán tényleg ez az én igazi fórumom. A színházon túl, mert e két fórummal kötöttem nagyon nagy barátságot magamban. Azt hiszem, itt tudok megfogalmazni nagyon sok mindent. És a visszajelzések is ezt igazolták, mind a színházi esttel, mind a filmmel kapcsolatban. A láttatás fóruma ráadásul az egyik legnépszerűbb, és úgy tud eljutni emberekhez a mondandód, hogy ez nekik nem kerül szinte semmibe. Ha beül valaki megnézni a filmed, valamilyen élménnyel tud felállni és elmenni, és ez az élmény majd lecseng benne, és remélhetőleg bizonyos dolgokat másképp fog ezek után értékelni. Úgy gondolom, hogy majdnem minden filmnek van egy nevelői hozadéka, és még ha nem lehet is ezeket a nevelői hatásokat a dolgos hétköznapokban tetten érni, mégis ott munkálódnak valahol. Egyszer például, amikor Csepelen jártam, leszólított egy melegítőgatyás srác, és elmondta, milyen fontos volt neki a József Attila-estem, amit véletlenül nézett csak meg, és hogy a hatására levette és újraolvasta a verseket. Erre nem számítottam, viszont ezek a dolgok erősítenek meg abban, hogy van értelme annak, amit csinálok.

Az, hogy filmet készíts, egy lehetőség volt csupán, amivel te éltél, vagy ez is egyfajta késztetésből történt?

Mindenki azt kérdezi, hogy késztetés volt-e. Egy lehetőség volt inkább. Ugyanakkor az is biztos, hogy bennem volt, hisz az ilyesmit nem lehet kiirtani. Ám ilyen értelemben mindenki rendező. Ha például valaki zeneszámot hallgat, és elképzel rá egy képsort, az is már egyfajta rendezői attitűd, rendezői létezés. Csak ugye nincsenek meg az eszközei, hogy tényleg meg is valósítsa. Tehát ez az álmodozás, ez a „késztetés” természetesen bennem is megvolt.

…Álmodozó típus vagy?

Úgy gondolom, hogy minden filmkészítőnek vagy színházi embernek álmodozó alkatnak kell lennie, hiszen el kell képzelnie, meg kell álmodnia az egyes jeleneteket. Onnantól viszont, hogy kitalálta, a művészet vagy késztetés mint olyan megszűnik. Tehát az csak addig tart, ameddig elképzeli a jeleneteket. Megörül, hogy hú de jó, hogy ezt így el tudtam képzelni, például hogy a hőse kiszáll az autóból, az autó ablakából meg visszatükröződik valami fény, abba belekerül valami árnyék. Örül, lázasan leírja, aztán onnantól kezdve már technikailag kell megvalósítania, így onnantól már nem egy lírai attitűddel létezik, hanem technikai személyként. Legalábbis én ezt így éltem meg a forgatás alatt. Mert például szembesül azzal, hogy mindezt csak utómunkával lehet megcsinálni, vagy hogy az a bizonyos kameraállás, amit elképzelt, nem feltétlenül jó, másképp kell megoldani. Ismerek olyan embereket, akiknek vannak érkezéseik ilyen dolgokra, ám azt veszem észre, hogy az nem elég. Amíg ugyanis romantikusan és minden rizikó nélkül az álmait írja csak le az ember, és mozizik magában, odáig nincs gond, onnantól kezdve viszont, hogy azt meg is kell valósítania, már technikai dömping van, ami egy lélektelen valami, egy idegesítő, őrjöngő, őrjítő malom. Pláne addig, amíg eljut a startvonalhoz. Mert talán a startig eljutni a legnehezebb, hisz onnantól már így is, úgy is be fogsz érni a célba (persze az igazi cél, hogy minél jobb eredménnyel).

Konkrétabban kérdezem: miért kezdted el írni ezt a forgatókönyvet?

Mert ezt a filmet megelőzte egy színházi film készítése. Én abszolút színházban dolgoztam és gondolkodtam akkoriban, egy József Attila-esten, és úgy gondoltam, nagyon unalmas vagy legalábbis kevés lett volna, ha csak verseket mondok. (Meg visszaidézte volna azokat a bizonyos rosszemlékű szavalóversenyeket is, és abba nem akartam belemenni.) Engem mindig is foglalkoztatott József Attila szereleméhsége, ragaszkodása, az a valami, ami számomra is nagyon ismerős dolog volt, valamint legutolsó szerelme Flórával. Így amikor felkértek, hogy csináljak egy József Attila-estet, rögtön tudtam, hogy ezzel fogok benne foglalkozni, ezzel a szerelemmel. Tehát az erre utaló anyagokat fogom összegyűjteni – a levelezéseket, a verseket, naplórészleteket. És amikor nagyjából kész lett a szövegkönyv, láttam, hogy mellette képeket is látok. Képeket, amiket színházban nem lehet megvalósítani. És mivel én egyébként is nagy moziba járó vagyok, és iszonyú sok filmet nézek meg (ha tehetem, naponta megnézek kettőt-hármat, ami el is vesz elég sok időt az életemből), rögtön filmszerűen képzeltem el dolgokat. Hogy Flóra csak a vásznon jelenjen meg, már koncepció volt, és szinte rögtön adódott is, amikor írtam a szövegkönyvet. (Volt egy másik ötletem is, hogy a film helyett egy mindenhonnan hangzó női hangra feleljen a színpadon lévő egyén, és akkor az meg olyan lett volna, mintha egy hangtölcsérben elmagányosodott ember válaszolna valakinek, aki minden. Vagyis a szerelem, az anya, a világ, a város. Aztán mégis a film mellett döntöttem.)

Kikkel csináltad ezt a kisfilmet?

Az egyik mostani operatőrömmel, Győri Márkkal, aki akkor másodéves volt az Egyetemen. Ekkor szembesültem egyébként először azzal, hogy ha valamit leír az ember a forgatókönyvben, helyszínekre bontva, felsnittelve stb., az másképp fog kinézni a valóságban. És nem lehet például egy apró jelenethez tizenöt snittet rendelni, mert nem fog beleférni az időbe, tehát össze kell sűríteni, akkor meg már egészen másképp kell csinálni az egész jelenetet. Így ott a helyszínen kellett megoldani egy csomó mindent, ésha az ember nem elég rugalmasan áll hozzá (ha már egyszer olyan hülye forgatókönyvet írt, hogy ezerötszáz snitt van benne, és egy hete rá, hogy megcsinálja), akkor nem fog sikerülni. Márk is elég nyitott volt és kreatív. Tehát kimondottan közös operatőri-rendezői munka volt ez, aminek eredményeképpen sikerült is az elképzelt hangulatot elég jól felépítenünk. Így amikor a bemutatón teli volt a Stúdió „K”, akkor, azt lehet mondani, hogy elég nagy sikerünk lett. Ez volt az első önálló nagy siker, az első, ami az én nevemhez volt köthető. A Membránt is ekkor ismertem meg, akik most díjat kaptak, akkor is ők csinálták a zajokat, néhány zajzenét az esthez.


És a másik kisfilmed?


Az az Ütem és fogalom. Ez valójában még mindig a József Attila-esthez tartozik. Még kétszer felújítottuk ugyanis a József Attila-estet, mert a mániám volt, hogy még tökéletesebbre, még jobbra lehet csinálni. Egyrészt rámentünk az általam súlyos hibáknak vélt dolgokra, másrészt új típusú képfelvétel volt ez, erősebb operatőri jelenléttel (már nemcsak egy kézi kamera volt például). Valamiképp még filmszerűbbé akartuk formálni ezt a színházi világot. De nagyjából mégiscsak ugyanaz a film volt, ugyanarra az előadásra. Így szinte teljesen mindegy is, hogy mi a címe.
A két kisfilm nem korhű film volt, egy mai arcot láttunk, aki mai ruhában rohangált a Podmaniczky úton. Tehát abszolút mai életérzésre lett rávetítve a József Attila-i világ. Emiatt egyébként nagyon gyorsan meg is húzták a párhuzamot József Attila sorsa és az én sorsom között, és azt hiszem, erre egy picit én is rájátszottam: az árva gyerek, a szerelem, a ragaszkodás – ezekből az amplitúdókból, eredőkből építkeztem én is.

Ezek mennyire tekinthetők önálló kisfilmeknek?

Semennyire, pedig Gáborék (Sipos Gábor és Rajna Gábor, akik producerként most szintén díjazottak lettek, és akik már ekkor benne voltak a képben, sőt teljes egészében ők állták a második próbálkozást, mert arra már nem volt pénz sehonnan) még próbálkoztak is vele. Ugyanakkor más értelemben meg mégiscsak különálló színházi kisfilmeknek számítanak, Gáboréknak is olyan volt ez a két film, hogy igenis fel kell tüntetniük a filmográfiájukban, és az én filmes előéletemhez is hozzátartoznak. Ráadásul csináltunk mind a két kisfilmből egy-egy olyan verziót is, amin a színházi szöveg is elhangzik, és az is elég jól működő dolog lett. Én ennek ellenére mégsem tartom ezeket filmnek, pontosabban a színházzal együtt tartom csak őket egy egésznek.
Aztán Gáborék kezdték mondogatni, hogy ebben a József Attila-estben még több is van, mi lenne ha írnék belőle egy forgatókönyvet, vagyis ők először egy József Attila-filmre gondoltak, amiben azért már benne lett volna a nevelőotthon-motívum is.

Akkor hogyhogy nem azt írtad meg?

Mert úgy gondoltam, hogy József Attila kapcsán már elmondtam, amit akartam. Ráadásul ott nem én voltam a főszereplő, nem az én életutam vagy lehetséges életutam, hanem a József Attila és Flóra közti kapcsolat. Leültem hát az íróasztalhoz – előtte természetesen elolvastam egy csomó forgatókönyvet, hogy lássam, nagyjából hogy is néz ki ez a dolog. Magát a technikát különben elég gyorsan el tudtam sajátítani (vagyis hogy mikre kell figyelni és helyezni a hangsúlyt, bár nyilván lehetne még mit tanulni), és ahogy így ültem, valahogy ezek az emlékek ötlöttek fel. Láttam egy fiút egy lakótelepen sétálni, elképzeltem ezt a lődörgő embert, és egyszerűen elkezdett érdekelni, hogy kicsoda is ő. És egyre több olyan dolog jutott eszembe, aminek egy momentuma esetleg megtörténhetett velem is, mint például hogy laktam lakótelepen, és amikor egy téli éjszaka épp így mentem a kivilágított panelek között, abban a lődörgésben tényleg volt valami iszonyatos magamra hagyatottság. Minden ablakban volt egy külön kis világ, és fontos volt, hogy tudd, te melyik fényhez tartozol, hisz mindenkinek a saját fénye felé kell mennie. De épp ilyen végigmenni egy hosszú folyosón, ahol kétoldalt sorban lakások vannak, és mindegyikben egy-egy megélt élet. Ezek az energiák, amiket én ott éreztem, ezek a történetek, amik ott elkezdtek bennem működni, nagyon fontos élmények voltak.
Szóval ahogy így néztem a monitor fehér lapját, és elkezdett menni ez a srác a téli lakótelepen, ahol csönd volt, éjszaka volt, pont ugyanaz az érzés fogott el, mint anno. És mielőtt még elhagyta volna a szemhatáromat ez a figura, és kisétált volna a képből, addigra már megvolt a története is, vagyis hogy állami gondozott volt, egyedül él, és egy közeli gyárban dolgozik. Ezalatt a két perces snitt alatt gondolatban lejátszódott bennem az egész történet, ez az egyetlen kép beindította. (Fura mód egyébként épp ez a snitt kimaradt a filmből. Nem kellett.)
Számomra annak a kifejezése volt a legfontosabb, hogy milyen az elhagyott ember, milyen egy névtelen ember, egy névtelen városban, névtelen emberekkel körülvéve, és névtelenül elfeledve. Ebben a figurában tehát ez is izgatott. Engem igazából már a József Attila-filmben is, éppúgy mint a kedvenc filmjeimben (Taxisofőr, Összeomlás, Richard Nixon merénylet és még sorolhatnék egy csomó filmet), ez a magára hagyott kisember érdekelt, és az, hogy ezt az érzést miként lehet minél pontosabban, minél tökéletesebben megfogalmazni. Hogy mit érezhet ez az ember, és hogyan szakad, válik le mindinkább azokról a minitársadalmakról (mint például család, barátság, szerelem), amik aztán egy nagy egészet alkotnak. És hogy mi lesz ennek a következménye, ha hagyja, ha hagyjuk.
Segített valaki a forgatókönyvírásban, vagy teljesen egyedül írtad?



A forgatókönyvet egyedül írtam, de dramaturgiai tanácsokkal Forgách András látott el. Ő különben is egy évig a tutorom volt egy ösztöndíj kapcsán, tehát már korábban is ő bábáskodott felettem. A József Attila-estnél például arra az egyszerű, evidens dologra kérdezett rá, hogy mit akarok vele mondani – és ez a kérdés akkor nagyon fontos volt a számomra. Onnantól elkezdtünk együtt dolgozni. Többször ránézett a forgatókönyvre, sőt, mielőtt kiadtam volna a kezem közül a kész filmet, előtte még ráuszítottam Andrást, hogy nézze meg. Ő meglehetősen kemény kritikát adott, ami miatt két hétig nem is szerettem. De megfogadtam a tanácsát természetesen.
Többek közt kiirtott belőle körülbelül tíz percet – profánul csak annyit mondott, hogy ezt és ezt vedd ki. Ezt egy olyan embernek mondani, aki fél éve már csak ezzel foglalkozik, és csak ezt csinálja, nagyon harakiri mondat. De hát András szemrebbenés nélkül mondta, miközben jó étvággyal evett valamit. És neki lett igaza, mint eddig mindig abban a pár dologban, amiben együtt dolgoztunk. De most már én is úgy gondolom, hogy így lett jó a film – legalábbis vállalható, mert hisz mindent lehetne még jobban csinálni. De hát egyszer el kellett engedni, és ehhez is nagy segítség volt András.

Számomra a filmed a „nagyon fáj” érzést adta át rettentő intenzítással, vagyis hogy ez a fiú mennyire nem tudja ezt az érzést elengedni, és csak görgeti-görgeti magával. Ahogy mutatod, a mutatás módja, a film stílusa viszont – mintegy ezt ellenpontozva – rendkívül szenvtelen és szikár. Egy rendkívül személyes, intenzíven megélt érzést kívülállóként adsz elő, és kívülállóként követed hősödet, nem azonosulsz vele, a sorsával, noha sok önéletrajzi elemet cipel magával tőled. Miért épp ezt a megjelenítési formát és narrációt választottad?

Ez volt a koncepció, tehát ez már eldöntött dolog volt rögtön az elejétől. Nekem ezek a távolságtartó filmek jönnek be nagyon, mint például a japán filmek.. Összevetve például egy Takeshi Kitano filmet egy Scorsesevel, két különböző világ, és ez a hideg kívülállás, ez a szikárság mégis mind a kettőben azonos. Vagy gondolj a svéd filmekre, ahol nagyon távol van a kamera, és néha a szereplők is ki vannak takarva. Ezek, azt gondolom, sokkal többet bíznak a nézőre, mint hogy odamegyek, azonosulok és mindent megmutatok. Amikor viszont odamegyek, akkor annak tényleg ereje és jelentősége van – az robbanás. Több kritika is írta egyébként, hogy nem tudott megnyugodni a kamera. Megfeledkeztek arról, hogy nagyon sokszor meg ott állt fixen, vagyis hogy ez a két kamerakezelés váltja egymást, és ad egy formai egységet, meg egy ritmust.

Három ’blokkra’ osztott a film. Bevallom, a középső rész, amikor a fiú ténylegesen kikerül úgymond a világba, és találkozik különféle emberekkel, nekem nagyon kuszának tűnt. Aztán a film előrehaladtával megértettem, hogy ez épp a fiú érzéseinek a vetülete. Ugyanazt éltem én itt meg nézőként, mint amit a srác, aki kikerült, és hirtelen nem tudja, hogy hol is van, mikor, meddig, hova. Vagyis épp ez erősítette és tette komplexszé a fiúról kialakult képet és a hatást.

Igen, itt már egy meglévő állapotot akartam mutatni. Így az, hogy most kivel, kikkel találkozik és császkál, tulajdonképpen lényegtelen is. Ráadásul ezáltal már nem nekem kellett direktben bemutatnom, hogy ő milyen egy elveszett ember.

Neked mennyire volt éles a váltás, sokkoló a ’boldog új élettel’ való szembesülés, amikor kikerültél az intézetből?

Éles volt, de nekem azért voltak eszközeim, akármilyen alapszinten is. Verseket írtam, és folyamatosan kifejeztem magamat, tehát folyamatosan megmagyaráztam magamnak a dolgokat. Ráadásul, bár én kikerültem a nevelőotthonból, nekem azért ott volt a nevelőanyám, aki rendszeresen rám nézett, intézte a dolgaimat stb. Tehát nekem volt egy kezdetleges meg óvatosan kiépített családi kapcsolatféleségem is. Nem volt igazi család persze, de azért mégis egy rendszeres találkozás és gondoskodás volt, figyelés volt, barátság volt. És ezek azért biztos pontok voltak az életemben. Máskülönben, amikor én kikerültem a nevelőintézetből (a nagykanizsai GYIVI-hez tartoztam) Csepelre, kollégiumba, szinte ugyanaz a rendszer fogadott, mint a nevelőotthonban. Vagyis szögletes szobák, ágy, az, hogy tudom, hol van a helyem, ez az én szekrényem, ez az én ágyam, közös fürdő stb. Tehát ez az intézményesített rendszer kísértetiesen hasonlított arra, ahonnan jöttem.

Hány évesen kerültél nevelőintézetbe?

Gyerekként, picit talán fiatalabb voltam, mint a srác a filmben, de hát olyan idős színészgyereket nemigen lehet találni. Három-négy éves lehettem, nekünk hat évest sikerült találni, vagyis már egy picit tökösebb, vagányabb gyereket.

Tartod a szüleiddel a kapcsolatot, tudsz róluk valamit?

Nem tudok róluk semmit. De nincs is rá igényem. Én ezeket a meccseket már lejátszottam magamban. Ha ennyi ideig nem érdeklődtek utánam, és hogyha ezzel sikerült így szembenézniük, akkor ez az út lezárult. Mindig azt szoktam mondani, hogy ezek a tudások és hiányok is hozzám tartoznak, a részeim, és ha lesz majd valaha családom, vagy valami ilyesmi, akkor majd számukra kell ezeket a fontos értékeket és egy olyan világot megteremteni, ami nekem hiányzott. Egyébként több testvérem is van, de már velük sem igen tartom a kapcsolatot.

A múltból csak a tragikus elem, az elválás pillanata villan be és bontódik ki egyre inkább a filmben. Semmi más emlékkép, emlékfoszlány. Miért? Az eldobottság, elszakadás élménye és ennek a feldolgozhatatlansága sokkal markánsabb ezáltal, így számomra nem is egy gyökértelen ember története a filmed, hanem a fájdalom, az elszakítás, a hiány filmje.

Ez egy kisgyerek, akivel mindez megtörténik, és egy kisgyerek nem feltétlenül emlékszik vissza a szüleire, vagy a vele történtekre, csak a nagyon katartikus, erős pillanatokra, ami lehet boldogságpillanat, lehet valami keserű dolog. Ebben az esetben az elszakadás traumáját feldolgozó jelenetsor domináns, ami minden mást kiszorít a fiú emlékezetéből, aminek minden apró részletét felhozza a mélyből idővel egy emlékező elme. Tehát természetes, hogy a fiú minduntalan ahhoz a képhez tér vissza, ahol az ő élete egyszer félbeszakadt, megtört, és ahonnan kezdve nincsen számára semmi.
Elmesélői jelleggel volt fontos megmutatni, miként van elválasztva a szüleitől, és arra is volt egy halovány utalás, miért következhetett be mindez. Ugyanakkor vitatkoznék is a fenti megállapítással, mert igenis vannak pillanatok, amik ugyan halványak az emlékében, de a családi boldogságot jelenítik meg, és úgy sejtem, hogy nem a tragikus képsorhoz tartoznak. Tehát be-bevillantottam olykor idillikusabb képeket is, mint amikor például az apukája megpuszilja, vagy a húgával együtt néznek ki az ablakon – ezek giccses dolgok természetesen, de mégis fontosnak tartottam egy-egy pillanat erejéig.

Miért az erdőbe lett kihelyezve ez a családi idill? Mintegy erősítve a romákkal kapcsolatos sztereotípiát, másfelől fel is stilizálva azt, hisz ez a természet közeli helyszín egyfajta vadromantikus hangulatot, a paradicsomi idill fílingjét kölcsönzi ezeknek a képsoroknak. A panel, az intézet és a természet – a múlt és a jelen ellentéte így még szembeötlőbb.

Ugyanakkor veszélyes is az erdő szélén lakni. És az ok is prózaibb és szociológiai: azokban az időkben, a hetvenes-nyolcvanas években nagyon sok cigány ember lakott a falu szélén vagy közel az erdőhöz, mert hisz a falu belsejében nem volt módja letelepedni. Ez a község vagy város szélére való telepítés/telepedés elég gyakori jelenség ma is, és a cigányok zömmel ilyen periférikus helyeken laknak. Ez tehát nem feltétlenül idillikus valami, hanem kőkemény realitás.

A filmed teljesen másmilyen, mint amilyen te magad vagy: statikus, szikár, szűkszavú, depresszíós, és nincs benne humor sem.

Ezzel vitatkoznék, hogy van-e benne humor vagy nincsen. De persze igen, más. Vagyis a film azért valamennyire független tőlem, hisz az csupán egy dolog, hogy a történet egy része az enyémmel azonos. És igen, szűkszavú a film, mert én ebben a filmben másképp fejeztem ki magam, sok esetben képekkel, beállításokkal. Már csak azért is, mert úgy gondolom, hogy egy ilyen állapot bemutatása nem bír el túl sok verbalitást. Lehetett volna persze beszéltetni a főhőst, monológokat írni neki – írtam is, és ezek zömmel mesés történetek voltak –, ám nem volt rá szükség. Mert ezek csak tompították volna a történetet. Egyedül az akták tartalmát halljuk egy belső monológban, ami persze ugyancsak egy szikár tényadatsor, tehát semmi különösebbet nem árul el az emberről, azt mutatja csak, hogy hivatalosan hogyan fogalmaznak egy teljesen gazdátlan emberről. Valamint hogy ezzel mennyire nem lehet mit kezdeni, hogy ezzel te mennyire nem tudtál meg semmit magadról, a gyökereidről. És van az aktán kívül hosszabb szövegrészként még a mese, ám annak szimbolikus tartalma van.

Történetében erősen életrajzi alapú, ihletettségű a film, a véggel azonban radikálisan eltérsz a saját sorsodtól, hiszen kegyetlenül elbánsz ezzel a hőssel. Mellérendeled a segítségeket – mert végül is barátokra, otthonra és egy családféleségre is szert tesz, az utógondozója is normális vele, még egy lakást is adsz neki –, mégsem talál kapaszkodókra, a reményt és a kiutat is teljesen elzárod előle. Egy helyen csillan csak fel a remény, mégpedig épp e mesélésnél, amikor a mesét mondja a kislánynak, ám ami nálad tovább működött, fejlődött (ha már az önéletrajzi alapról beszélünk) a művészettel, az nála ahogy felcsillan, már el is illan. Miért volt fontos, hogy így fejezd be a történetet? Hatásosabb, gyomorszorítóbb így?

Nagyon sokaknak alakul így az életük. Az egy dolog, hogy én magamat tudtam analizálni, és fel tudtam dolgozni, hogy bizonyos dolgok miért történnek vagy történtek meg velem. Ám nagyon sok élettörténetet ismerek ebből a speciális körből, az állami gondozottak köréből, akik kikerülve a nagybetűs életbe, épp ezt a talajtalanságot vagy gyökértelenséget élik meg. Tehát onnantól kezdve a barátságaik, a kapcsolataik mindig hiányt szenvednek valamiben.Ezt akartam ezzel a történettel érzékeltetni. Vagyis hogy látszólag él valaki egy normális életet, dolgozik, valahol lakik, vannak barátai, följár egy családhoz, kajál stb., de ha ezek nem lennének, igazából akkor is ugyanígy ülne, állna, kelne. Magyarán éppúgy magába van zuhanva, mert ezeket a dolgokat már nemigen lehet tizennyolc évesen megtanulni, amikor valaki kikerül az intézetből, már gyerekkorban el kell kezdeni tanulni. Mint ahogy egy családban felnövő gyerek is észrevétlenül, már a nulladik napjától elkezdi tanulni ezeket. És ezeknek a hiányával szembesülni olyan embereknek, akiknek talán meglepő, hogy lehetnek, hogy vannak olyanok, akik nem rendelkeznek ezekkel a halál evidens dolgokkal, az valóban gyomorszorító lehet.
Most a Filmszemlén mondták is, hogy ez egy „így jöttem” film. Ez érdekes megközelítés. De hát el kell fogadni, mert ezek nagyon népszerű sablonok, és mindenki használja is most már őket.

Én nem éreztem ezt egy „így jöttem” filmnek, hisz teljesen más a kifutása, nem azt mutatod meg benne, miként sikerült mindezzel megküzdened, hogyan segített mindezt feldolgozni a művészet...

Igen, én sem érzem annak. Nagyon sokan hívnak például a barátaim közül, és meglepetten mondják, hogy ezt nem is tudták rólam. Egy pillanatra meg is ijednek, hogy úr isten, honnan jöttél, mik történtek veled, én pedig minduntalan elmondom nekik, hogy nem, ez csak egy film, nagyon sok fiktív elemet tartalmaz, nagyon sok más ember történetére is építek benne. Nem kell ezeket egy az egyben rám vetíteni, ez nem egy száz százalékosan rám húzható történet. Ha ez a film egy ruha lenne, akkor nem illeszkedne rám, sok helyen szűk, máshol meg bő lenne, lötyögne rajtam. Vagyis nem az én ruhám, csak én varrtam. Nyilván vannak életrajzi elemek is a filmben, például ez a lakótelepi létezés, de hogy effektíve épp így egyedül éltem volna egy lakótelepen, amikor kikerültem a nevelőintézetből, ilyen nem volt.
Még annyi realitása van a dolognak, hogy én is épp így megkaptam az aktáimat, és körülbelül ugyanezek a szövegek hangzottak el az utógondozóm szájából, bármilyen giccsesen is hangzik, vagyis hogy nem lenne szabad odaadnia, de muszáj szembenézni a múltammal. Ám az, hogy ez a srác elkezdi kutatni az emlékeit, már olyan dolog, ami nem az én életemből való.
Nagyon sok pedagógus, pszichológus elmondja egyébként, hogy mennyire fontos dolog, hogy tudd, ki vagy, honnan jöttél, és hogy tudd ezt elfogadni is, hiszen egy légüres térre nem lehet rápakolni a további éveket. Az én filmemnek is hasonló az üzenete. Csak nálam, a filmemben épp a múlttalanság elfogadása a fontos. Igaz ugyan, hogy a hős hóna alá lett csapva egy akta, és ettől már kicsit gazdagabban rohangált azon a téli lakótelepen, ám ez már nem segített rajta.

Tényleg nincs semmi lényeges ezekben az aktákban, vagy csak ő nem képes szembesülni vele?

Semelyik aktában nincs semmilyen konkrétum.
A kislánnyal való jelenet különben az egyik legfontosabb számomra, amikor a kislány fölébred és elkezd mesélni az anyukájáról, mármint az igazi anyukájáról, mert ezt a kislányt is nevelőotthonból vették ki. És ez a kislány szembe tud nézni azzal a ténnyel, hogy az igazi anyukája más, mint akivel most él, de előtte a vacsorajelenetben meg arról beszél, hogy az anyukája megtanította nokedlit csinálni. Mert már anyunak hívja a nevelőanyját, pedig tudja, hogy nem ő az igazi anyukája, de már van egy családi miliője, egy családi kötöttsége. Ezért gondolom, hogy jó a nevelőszülői hálózat, és ha jól tud működni, akkor nagyon pozitív intézményrendszer, amely részben fel is válthatná a nagy intézményes rendszereket, mert mégiscsak természetes közegbe helyezi vissza a gyereket, aki így meg tud tanulni egy csomó mindent, aminek a hiányáról szól ez a film.



Neked személy szerint mennyire volt lehetőséged a roma identitásodat kiépíteni, megélni?

Sehogy. Pont ez az, hogy semennyire. Azt tudtuk, hogy cigányok vagyunk, mert használták velünk szemben ezt a kifejezést, de ennek a pejoratív csengésén túl más dolgot nem nagyon lehetett tulajdonítani. Vagyis egy intézetis gyerek csupán azt tanulja meg, és az rögzül benne, hogy ez egy nagyon negatív valami.

És most mit jelent számodra a romaság? Egyfajta többlet, teher, feladat?

Sem ez, sem az. Ilyenkor szeretek visszakérdezni, hogy másoknak mit jelent a németségük, a japánságuk vagy a magyarságuk. A romaság nem csupán kisebbséget jelent, hisz nem attól függ, hogy hányan vagyunk a szobában négerek. Nem, ez egy természetes dolog. És én, aki a pejoratív zengését tanultam meg és érzékeltem először ennek a szónak, már akkor éreztem, hogy ez nagyon igazságtalan dolog. Aztán meg kellett ennek a hátterét is alapozni. Ezért aztán, amikor kikerültem, sok roma szervezettel kerültem kapcsolatba, például ösztöndíjak révén, valamint sok roma művésszel és politikussal. A nevelőanyám pedagógus és szociológus, ő odafigyelt arra, hogy ezeket a dolgokat megbeszélje velem, és tudatosítsa elsősorban a kultúra, a művészet, a színház, a film, tehát a kulturális értékek felől. Ráadásul olyan emberekkel voltam körülvéve, akik ezt természetesen kezelték. Ők sem értékként kezelték, csupán egy tényként.

És a felelősség felől nézve? Adva van egy roma srác, akinek adatott tehetség, kurázsi, és még lehetőség is.

Igen, ám a művészetet nem egy roma ember fejti ki, hanem egy alkotó ember, aki csak mellesleg cigány. A cél sem az volt, hogy a romaságomat, roma identitásomat fejezze ki a film. Csupán romasággal regényt írni vagy bármi mást alkotni, nem hiszem, hogy érdemes. Ez olyan, mint ha nem azt mondják, hogy Radnóti Miklós, hanem azt, hogy zsidó költő, és hogy a zsidósága íratta a versét.

Elvárás szintjén sem érzed, hogy tőled várnák, hogy Magyarországnak ezt a szeletét, vagyis az állami gondozottságot és a cigányság helyzetét, sorsát dolgozd fel és jelenítsd meg? Hiszen nem vagytok olyan sokan roma filmesek.

Figyelj, ha olyan téma talál meg, és olyan ötlet adódik, amiben a romaság vagy az állami gondozottság benne van, akkor nyilván, de direkt, csak azért, hogy ennek az elvárásnak megfeleljek, vagyis hogy roma vagyok, és ezért evidens, hogy roma témájú filmeket készítsek, nem hiszem. Én nemcsak ilyen témájú filmeket szándékszom készíteni. Például nem hiszem, hogy roma témájú lenne egy horrorfilm vagy thriller, amiket majd szintén szeretnék csinálni (mert e két műfaj foglalkoztat minket nagyon Márkkal). A fejünkhöz is vágták, hogy a fürdőszobai jelenet a filmünkben eléggé hitchcockira sikeredett. Ezt a jelenetet azért ilyenre csináltuk, mert egyrészt ez passzolt ide, másrészt meg volt egyfajta kísérletezési szándékunk is, hogy tudunk-e ilyent csinálni. (És úgy néz ki, hogy elég jól felmondtuk a leckét, én legalábbis meg vagyok vele elégedve, ahhoz képest, hogy milyen technikai adottságaink voltak ahhoz a jelenethez, és mennyi időnk volt rá.) Magyarán el tudom képzelni, hogy majd valamikor, ha lesz egy jó thriller- vagy horrortervünk, esetleg azt fogunk csinálni. Tervekről azonban nem szívesen beszélek, mert ki nem fejtett témákról beszélni bűn, meg persze babona is.

Pedig azt nyilatkoztad, hogy ebben a témában, élményanyagban még nagyon sok történet, forgatókönyv van benne.

Téma alatt a magányosságot értettem. Nem a cigányságra gondoltam, amikor ezt mondtam, és nem az állami gondozottságra, csupán arra, hogy van egy ember, aki nem találja a helyét. Engem speciel érdekel az is, ami pár évvel ezelőtt történt (csak sztori szinten, mert nem akarok vele semmit sem kezdeni), hogy berohan valaki a McDonald’s-ba, és lelő nem tudom hány embert, aztán meg magát (nem tudom egyébként, hogy tényleg lelőtte-e magát, vagy ezt már csak az én roma mentalitásom mondatja). Ez sem egy kimondottan roma téma. Ebben a történetben az az izgalmas, hogy vajon minek kellett felhalmozódnia ebben az emberben, hogy ezt az őrültséget végigcsinálja. Engem az ilyen típusú témák érdekelnek. És úgy sejtem, nem kell attól tartani, hogy majd egytémájú rendező leszek, akit be lehet skatulyázni az állami gondozott roma rendező kategóriába, legalábbis nem ez a célom.

Egy hasonló múltú ember sorsával való foglalatosság hatott-e a saját múltad feldolgozására? Volt-e számodra ilyen szempontból is valamilyen pozitív hozadéka annak, hogy elkészítetted ezt a filmet? Működött-e számodra terápiás jelleggel, kibeszélésként? Hiszen te magad is mondtad, hogy vezettél terápiás jellegű művészeti foglalkozásokat.

Nem, én azt mondtam, hogy a művészet működhet úgy is, mint egyfajta erkölcsi rehabilitációs program. Létrejött színházi produktumokról tudok ugyan, de én ilyenben soha nem vettem részt. Egyrészt nem kínálták fel, de aztán óhatatlanul is láttam egyet-kettőt, és utólag áldom az eget, hogy nem vettem részt ilyenben, mert nekem nagyon átlátszóak az eszközeik s az eszköztáruk, és nagyon kikövetkeztethető a cél is. Egy művészi alkotásnál azonban szükség van a távolságra. Az amerikai krimikben is előfordul olykor, hogy ha egy rendőrnek lelövik a társát, akkor az nem nyomozhat tovább az ügyben, mert túl személyesen érintett a dologban.

De hát akkor te sem igen forgathattad volna le ezt a filmet. Nem jó a példád. Ráadásul mégis ő bogozza ki rendszerint a rejtélyt, és találja meg a bűnöst.

De nagyon jó a példám, ugyanis mikor lőtték le a társát? Egy-két órája, napja, hónapja. Ugyanakkor, ha valaki tizenöt-húsz év távollét után tér vissza, és akkor kezd el nyomozni, amikor már kellő távolságba került az esettől, akkor tényleg meg fogja találni a tettest, mert akkor már higgadtan tud viszonyulni az ügyhöz. (Persze mivel ez csak egy hülye film, ezért általában mégis rögtön tovább nyomoz, és tényleg épp ő deríti fel az esetet.) Dürrenmatt-novellák jutnak erről a példáról az eszembe, az Ígéret című kisregénye például, ahol túl személyesen érintett a nyomozó, és ezért be is kattan, bele is őrül a nyomozásba. Különben meg kissé drága mulatság lenne terápiának.

Kifejezetten olyan fiút kerestél, aki nem érintett, akitől teljes mértékben távol áll ez a fajta gyökértelenség és magányosság?

Tudatosan ilyent akartam találni. Természetesen állami gondozottak között is szétnéztünk, de náluk azt láttam, hogy nem szabad velük eljátszatni, mert ők sérülhetnek ebben a dologban. Pont ez az objektivitás hiányzott, ez a bizonyos távolság. Tizenhat éves koromban én sem tudtam volna eljátszani vagy elkészíteni ezt a filmet, mert tönkre megyek bele, ez egészen biztos. Hisz akkor még nem lett volna akkora a távolság a valóság és az ábrázolt világ között. Ebből kifolyólag a nézőket sem tudtam volna egy csomó dologra ráébreszteni a filmemmel.

Egy évig tartott a casting. Ilyen nehéz volt megtalálni a neked megfelelő szereplőt?

Egyrészt igen, hiszen elég speciális szerepre kellett megtalálni a figurát. Egy tizennyolc-tizenkilenc-húsz év körüli roma srácot. Akivel szemben elvárás volt az is, hogy viszonylag szimpatikus legyen, emellett legyen „használható”, az elvárásoknak megfelelő, és legyen benne persze némi ambíció is. Első körben nyilván a színi tanodákban, iskolákban és a Színművészetin néz szét az ember, ám itt nem találtuk a megfelelő főszereplőt. Innentől viszont hatalmas lett a keresési bázisunk: az ország egésze. Plakátokon, szórólapokon hirdettük, hogy roma szereplőket keresünk, és végül így akadtunk rá Lalira (Orsós Lajos), aki éppen Kaposváron felvételizett a Főiskola színész szakára, ahova nem vették fel (rögtön az első rostán kiesett).


És a többi szereplő?

Olyanok, akiket már ismertem, Kovács Zsolt, Tzafetás Roland és Daróczi Ági néni (az ismert szociológus anyukája). A cigány anyuka nagyon speciális szerep, és azok közül, akiket megnéztünk, Ági néni tudta hozni azt a melegséget, kedvességet, és azt az autentikusságot, amit én kigondoltam ennek a figurának. Tehát úgy építkezett a pozitív sztereotípiákból, hogy az közben nem lett szájbarágós vagy geil, és életszerű maradt.

Előfordulhat, hogy egyszer majd magadat rendezd?

Nem. Mert nekem látnom kell, hogy mit veszek fel. Ott rögtön, amint azt mondják, hogy start, muszáj átlátnom az egészet.

De azért segít a színészvezetésben, instruálásban, hogy színészkedtél is?

Abban persze. Azt hiszem, hogy ennek nagy hasznát vettem. Nagyon sokat hozok a színházi tapasztalataimból. Például hogy mennyire számít a koncentrációban, hogy tudd, mi az, befelé nézni, mit jelent az, hogy belső állapot. Hogy magyarázod el mindezt egy színésznek, én erre nem vagyok hajlandó. Nem is szeretek lélektani szempontból instruálni, mert úgy gondolom, ha ez az adott szituációból és a környezetből nem derül ki, ha nekem meg kell magyaráznom, akkor ott már baj van. Sokan kritizálták is a színészvezetői stílusom a forgatás után. Mindenki különböző módszerekre, megközelítésekre esküszik, nekem is megvan a sajátom.

Akkor nem is belülről építesz fel egy szerepet?

Dehogynem, csak nem az én dolgom beszélni róla. Úgy gondolom, hogy ha már van egy szövegkönyv, egy jelenet, és tudja az ember, hogy milyen figurába fog beleköltözni, milyen figura lett rábízva, onnantól kezdve már nem sokat lehet magyarázni neki, hisz akkor ezzel menne el a forgatás zöme. A forgatáson már csak nagyon konkrét instruálás folyik.

Ösztönösen vagy tudatosan dolgozol?

Az ösztönösség az ötlet erejéig működik csak, abból azonban még nem hiszem, hogy műalkotás születik. A téli lakótelepen sétáló fiú képének semmi köze nincs se a tudáshoz, se a gyakorlati megvalósításhoz, onnantól kezdve viszont, hogy azon tökölsz, hogyan tudod ezt minél pontosabban kifejezni (száz százalékosan úgysem fogod tudni), már inkább tudás van. Onnantól kezdve koordinálni kell a dolgokat. Ösztönből nem lehet lenyomni egy filmet. Ötletezni még ugyan lehet, ám ezek villanások, vakuk csupán.

Egy kívülről érkezőnek, aki még nemigen bizonyított, mennyire nehéz támogatókat találnia, milyen könnyen szavaznak neki bizalmat?

Nem tudom, én különösebb nehézséget hál’ isten, nem éreztem, mert az MMK rögtön megszavazta azt az összeget, ami a megvalósításhoz alapvetően kellett. Ám hozzá kell tenni, hogy csak az MMK, senki más. Mindenki más lámpával, ezzel-azzal szállt csak be, de pénzzel nem. Próbáltunk még természetesen pénzt szerezni egy-két roma szervezettől is, és olyasmire kértünk, mint például hogy a roma színészek gázsiját ki tudjuk fizetni, tehát nem kértünk lehetetlent, nem kértünk egy csúcs szuper összeget, ráadásul egy olyan szervezettől, amely meg is tudta volna adni azt a pár millió forintot, amiről szó volt. Kaptunk is rá ígéretet, mert ahogy mondták, ez egy nemes ügy, ám aztán mégsem kaptunk egy fityinget sem. Ami már csak azért is furcsa, mert hogyha minden hónapban előrukkolnának egy roma filmmel, akkor érteném, hogy átgondolják, kinek adjanak, de hát nem ez a helyzet. Ráadásul ebben a felfokozott állapotú világban, ahol a kisebbségre mint kulturális tényezőre is szoktak olykor gondolni, épp egy kisebbségi szervezet tanúsítson önmegtagadó viselkedést egy produkció felé, az számomra egy picit meglepő. És persze nem is esett jól.

Szerinted minek köszönhető, hogy az MMK-tól rögtön megkaptad a támogatást?

Én is gondolkodtam már ezen. Nekem azt mondták, hogy volt abban a forgatókönyvben, amit beadtam, valami olyasmi, amiből azt látták, hogy újszerű lehet, és még el is készíthető. Vagyis azt látták, hogy a forgatókönyv, a megvalósíthatóság, a stáb, ami mögötte van, alkalmas arra, hogy egy jó film születhessen. Tehát ha arra kérdezel, hogy szerepet játszott-e a pozitív diszkrimináció, úgy gondolom, hogy nem, mert az csupán egy dolog, hogy ki csinálja a filmet, ám maga a film nem speciálisan roma film. Vannak ugyan benne roma szereplők meg statiszták, de ennek nincs igazán jelentőssége, nem ezen van a hangsúly. Persze a pozitív diszkrimináció létező társadalmi jelenség, és szükséges is, ám nem egy olyan fórumnál, ahol a pénz megítélése elég komoly elszámolási következményeket von maga után. Ráadásul attól, hogy valaki roma és roma a témája, még nem feltétlenül lesz jó a film. Magyarán szakmai dolgokra kell hogy helyeződjön a hangsúly. Elsőfilmesként egyébként, azt hiszem, a maximális összeget kaptam meg. A film teljes költségvetése pedig 80 vagy 85 millió volt.
Minek köszönhető, hogy fél évet szünetelt a forgatás?

Nem egészen fél év volt. És teljes mértékben anyagi oka volt természetesen. A film törzsanyagát már megcsináltuk, csak a lakótelepi belsők voltak hátra, és erre nem futott még be az a pár millió forint.

Változott még valamit a forgatókönyv e kényszerszünet következtében?

Talán egy picit kidolgozottabb lett. Valamint abban a hatvanvalahány oldalban, amit három hét alatt írtunk meg, még benne volt a lány, aki az elkészült filmben már csak a plakáton szerepel, és volt is valami kis kapcsolat a két szereplő között, de ez egyrészt nagyon rosszul megírt dolog volt, másrészt mire elkezdődött a forgatás, addigra ez a szál már ki is került a történetből. Mert hiába olyan merész a forgatókönyvíró, mint amilyen én is vagyok, azért a legelső forgatókönyvnél még nem hiszi, hogy csupán ennyi képes elvinni egy történetet: hihetek-e abban, hogy csupán egyetlen érzésnek a kifejezése elbír nyolcvan percet. Aztán rájöttem, hogy igen, elbír, és hogy valójában a szerelmi szál csak mellévinné a történetet, és csak puhítanám, túl egyértelművé, evidenssé tenném vele. Így ez a szál szépen kiiktatódott. Persze nem teljesen, hiszen a nő motívuma, a szépséghez, a nyugalomhoz való vonzódás azért megjelenik a filmben is.

Azért óriási különbség, hogy egy ikon vagy egy élő ember testesíti meg…

Természetesen, de ezzel is a kapcsolatok lehetetlenségét akartam erősíteni, valamint azt, hogy a fiú mennyire nem mer szembenézni önmagával, és vállalni bizonyos dolgokat.

Ki volt a vágód?

Győri Márk, tehát az operatőröm. Mivel a Márk tulajdonképpen nem vágó, nem volt vágónk. A Márk csupán értett a vágóprogramhoz, amit aztán én is elég hamar megtanultam, így én is részt tudtam venni a vágásban. Mert mindennél szeretek ott lenni, és mindenre ügyelni, nem is engedek ki a kezemből semmit, vagy legalábbis jóformán semmit. És azt hiszem, hogy meg is tartom ezt a rossz szokásomat, mert hát elég idegesítő szokás. Ez a film ilyen értelemben is közös munka volt. Nem lettem volna nyugodt, ha a vágást kiadom a kezemből, és csak néha megyek megnézni. A zenészekkel is úgy dolgoztam együtt, hogy végig ott voltam, tehát ez egy tiki-taki játék volt. (Különben nem tudok zenélni, csak citerázom egy picit.) Talán a fényelés volt az egyetlen, amit abszolút a Márkra bíztam. Ez egyébként nem bizalom kérdése, hanem vannak dolgok, amikről úgy érzem, hogy csak én veszem észre. Ez tehát abszolút elsőfilm: a producerek is kezdők voltak, a zenészek is kezdők voltak nagyjátékfilmben, Márknak is ez az első nagyjátékfilmje, nekem is az első forgatókönyvem, az első filmem, és a vágás is ilyen értelemben az első vágásunk. A közös munkára persze azért már gyúrtunk jó ideje, pontosabban a József Attila-est óta.

A látványvilág is közös munka eredménye? Magyarán mennyi köszönhető belőle neked és mennyi az operatőrnek, díszlettervezőnek?

Ágh Márton volt a díszlettervezőnk, ám a látvány nagyon sokszor már csak egy meglévő világba való belehelyezkedést jelentett. Tehát nagyon sok esetben az határozta meg, az adta elsősorban a látványt, hogy milyen helyszínen játszódik a jelenet. Kerestük a helyszíneket, de nagyon sokszor hagyatkoztunk természetesen az én emlékképeimre és valóságos helyszíneimre. Az első hosszú snittet meg a folyosórészletet, lépcsőházrészletet például az egykori középiskolámban vettük fel. Emlékeztem erre a nagy aulára, meg arra, hogy ha ott ül az ember, az milyen iszonyatosan hideg dolog. A helyszínek egyébként nagyon meghatározóak, és én nagyon nagy hangsúlyt és energiát is fektettem arra, hogy a lehető legjobb, legkifejezőbb helyszíneket találjuk meg, és abban a térben mozgassuk a szereplőket. És azt hiszem, hogy ez viszonylag sikerült is.
Ez egyébiránt nem egy durván bevilágított film. És éppen emiatt a visszafogott stílus miatt kellett nagyon pontosan tudni, hogy a minimálisan használt eszközökkel milyen hatásokat lehet elérni. A lakásbelsőknél például azt volt nagyon izgalmas látni, hogyan lehet közel azonos hangulatokat totálisan eltérő módon elérni.
A látványhoz egyébként az is hozzátartozott, hogy a szereplők végig ugyanabban a ruhában voltak, és nem hordtak rikító színt sem. Koncepció volt, hogy ne nagyon legyenek színek, nem mintha a fekete-fehér filmre hajaztunk volna, hanem mert egy ilyen állapotban már nem nagyon vannak színek.

Mondj légy szíves valamit a Membránról, akik a legeredetibb zene díját kapták a szemlén a Boldog új élet filmzenéjéért.

Már régóta dolgozom velük. Zenészek, igazából hárman vannak a szűk csapatban, Pali, Feri és Balázs. Palika kimondottan Dj-skedik, és elég jó Dj is. Általában inkább zörejekkel, zajokkal foglalkoznak, és ezekkel csinálnak zenét. Ez az első munkájuk, amiben elejétől a végéig végigvisznek valamit, egy hangulatot, egy világot, és azt hiszem, hogy itt teljesedett ki a mi közös munkánk is, itt léptünk át egy másik alkotói dimenzióba. Ez a közel fél év nagyon pozitív együttműködési időszak volt velük, szinte a legzökkenőmentesebb. Van egy hangstúdiójuk is, és hál’ isten teli vannak melóval, zömmel reklámfilmekkel és albumkészítéssel.

Hogyan fogadta a filmet a szemleközönség?

Ez nehéz dolog, mert nyilván olyan emberek fognak odalépni hozzád, akiknek tetszett. De például néztem, hogy a vetítés alatt hányan mennek ki, mert nekem ez is egy fontos jelzés, és nem mentek ki. Sőt, alapjában úgy is reagáltak, például a csendeknél, ahogy arra számítottam. Éreztem, hogy ráhangolódnak a filmre. A bemutató után különben ha százhúsz ember nem lépett oda hozzám, akkor egy sem. Aztán másnap is, és nagyon sok szakmabeli is jelezte, hogy fontos volt neki ez a film. Javasoltak is persze, hogy miket hagyjak ki, én meg erre azt mondtam, oké, rendben, ám te most már egy kópiát láttál, tehát már kész van a film, el van engedve. Lehet persze még cizellálni, állítani valamicskét például a hangon, de ezek már csak olyan technikai dolgok.

Mikor fogják bemutatni a filmet?

Fél év múlva. Késő ősszel, októberben-novemberben, én legalábbis így szeretném. Ősz a kedvenc évszakom, meg hangulatilag is ez passzol leginkább a filmhez.

És az újabb forgatókönyved mikor adod be?

Nem tudom, nyilván valamit majd be kell adni…

Tudod, hogy innentől kezdve nagy elvárásokkal kell küzdened?

Persze, mondták, mint ahogy azt is, hogy erre azért nem szabad nagyon rágörcsölni. Én meg mondtam, kösz, akkor szerinted ettől most majd nem fogok begörcsölni. Igen, tudom, hogy ez felelősség is; itt, ha valaki lerak valamit az asztalra, akkor utána is le kell tudnia rakni egy közel olyat. Vagy jobbat. Igen, nehéz dolog, de ha könnyű lenne, az gyanús is volna.

 


121 KByte

135 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső