Szokatlanul nagy érdeklődés mutatkozik a 38. Magyar Filmszemlén a kísérleti- és kisjátékfilmek iránt – ezúttal háromszor adták el a helyemre szóló jegyet. A Szemlén megszokott spontaneitás jegyében mégis megkockáztatom egy idegen szék elfoglalását, szerencsémre később sem állít fel senki az új helyemről. A Mammut legtágasabb termében kerül sor a vetítésre, délelőtti időpontban, a terem mégis telve kíváncsi szakmabeliekkel, büszke szülőkkel és érzékeny elméjű fanyalgókkal.

A kísérlet, hogy a filmek stábjait, akár a nagyjátékfilmekét, vetítés után a vászon előtt üdvözöljük, nem vall csúfosabb kudarcot, mint a nagyoknál. Ott is – eltekintve egy-két kivételtől – gyér tapshoz és udvarias bizonytalankodáshoz szoktunk. Senki nem gondoskodik róla, hogy az alkotók a vászon közelében, elöl kapjanak helyet, így egy negyventagú, meghívott stábnál is meg kell várnunk, amíg a videoasszisztens kikászálódik az utolsó sor közepéről. Ez tizennyolctól elkezd kínos lenni, a stáb harmincadik tagjára való várakozás pedig kifejezetten fásulttá teszi a nézőt. Ekkor még nem is esett szó a felkonferálásról, ami rendre a konferáló és a konferált idegenségéről szól; a két világ közötti szakadék áthidalhatatlan. A konferanszié próbál úgy feltűnni, mint aki látott már magyar filmet, de ezt a leglelkiismeretesebb felkészülés mellett sem sikerül elhitetnie a nézővel.

A kisfilmes fiatalok fejvakaró amatőrré degradálása – ilyen eseményvezénylés mellett – szinte kívánalom.

Nagy Dénes: Együtt

Az orosz testvérek története érzékennyé fényképezett, elhasznált térben játszódik, amit a testvéri szeretet és a meleg fények puhítanak fel. A két orosz fiú itt találkozik össze, hosszú évek után. Egyikük, a tizenhét éves Alex (Urtyukov Alekszej) embercsempészekkel tart Olaszországba, és véletlenül keveredik csak Budapestre, ahol felkeresi a bátyját (Medvegy Márk). A hosszú távollét után újra közelíteni próbálnak egymáshoz, közös emlékeket idéznek fel, hogy érzékeny, lassú jelenetek során másodszor is összeismerkedjenek egymással. Egy kezdődő kapcsolat óvatosságával araszol és bontakozik a testvéri szeretet. A film lassúsága – bizonyos hagyományok szerint – kötelező feltétele az érzékenységnek, ahogy a sivár környezet is. A pergő vakolatú, dohos szoba, a matrac a földön, a gáztűzhely és egy-két üveg alkohol érzelmeink alappillérei. A jelenet mégsem csúszik kelet-európai önsajnálatba, a két testvér kamaradrámájára koncentrál, érzésekre, a viszontlátás örömére és bizonytalanságára, melyek kontextusát és anyagi környezetét ugyan a kelet-európai létezés adja meg, mégis: valójában családi történetet látunk. Az apró, érzéki rezdülések sora végül szelíd romantikába fordul Alex vonaton elmondott imája alatt, melynek képi megoldásával, az égboltra emelt tiszta tekintettel ki is lépünk a film eddigi stílusából, a jó ízlés keretein mégis belül maradunk.
Talán csak egy apróság, ami a professzionálisan kivitelezett kisfilmből hiányzik, ami bennem mint érző, nem gondolkozó nézőben tátongó űrt hagyott maga után: miért fogta meg Nagy Dénes budapesti főiskolást ez a történet. A számonkérés nem jogos, soron kívüli érdeklődés csak, mert mindenki azt csinálja meg, ami őt a legjobban foglalkoztatja. Éppen csak az merül fel: vajon valóban foglalkoztatta-e annyira a rendezőt a kérdés, hogy feldolgozása a téma felszíni érdekességein is túlmutasson. Hogy nem volt-e esetleges a jóindulatú témaválasztás.
Nehéz felfejteni hiányérzetem okát. Kockázatos motivációt tulajdonítani a rendezőnek, és felszínességről beszélni ott, ahol a lélektani realizmus brillírozik, és nem reked meg a film a felszínes ábrázolásnál. Ami azonban az ábrázolás apropóját adja, az alaphelyzetet megteremti, végig idegen marad. Nincsen viszonyunk hozzá. Ezért nem a földrajzi távolság a felelős, nem a kulturális különbség, hanem az, hogy a rendező nem számol ezekkel. Hogy látszik a viszonya hiánya. A hitelességet a gondolategész mögött keresem, az ötlet és a motiváció mögött, a megvalósításon nem kérem számon, a játékban nem érzem megbillenni. A színészek elérik, hogy a testvérek történetét magaménak akarjam érezni, minden próbálkozásom ellenére mégis kívülálló maradok. Talán a rendező maga is kívül marad rajta, a téma – ha megmozgatta is a fiatal emigráns története – nem a sajátja, csak egy külsőségei alapján vonzó, érzékenységgel feldolgozott, távoli történet – az átéltség és az elmondani akarás hitele nélkül. Nem hihetjük, hogy ez a hiány elfedhető, hogy a simabőrű képek, a lazakezű színészvezetés eltakarhatja.

Nemes-Jeles László: Türelem

Nemes Jeles László egy beállítása – akár Kenyeres Bálinté a Before dawnban – egyetlen gondolat; forma és tartalom pontos egysége. Szándékosan visszafogott, puritán látvány, lényegre szorítkozó objektív és szubjektív egyszerre. Egy felismerés története egyetlen, hosszú ívben, egy megvilágító erejű, isteni tekintetben.
A negyvenes években lehetünk. Az irodista lány brossot kap ajándékba egy ismeretlen kézből, szerelmi zálogot. Beérve az irodába, munkába fog, az arcára szűkített beállításban a dolgos nap monotóniája, néha feldereng az ajándék öröme. Ekkor még gáláns szerelmi történetet sejtünk, bár a hosszan kitartott, színtelen semlegességű, mégis érdekes arc sem naivitásról, sem csalárdságról nem árulkodik. Előkerül a bross, újra szapora munka az írógép mögött. Az irodista lány zajokat hall kintről, az ablakhoz megy, ahol épp kollégái hurcolják el a bross tulajdonosát(?). A látvány végig pontosan irányított, a környezetből csak annyit látunk, amennyit nagyon muszáj.
A 13 perces kisfilm részint a Bukás¹ relativista alapgondolatát tartalmazza: hogy még a deportált tömegek nyilvántartó irodáiban is emberek ülnek. Másrészt tömör fejlődéstörténet: egy beállításon – tehát valós időn – belül, a 13. perc végén történik meg az a felismerés, ami nem csak a kezdeti öröm, a gáláns ajándék értékét semmisíti meg, de alapjaiban rengeti meg az irodista életét, többszörös egzisztenciális konfliktusig vezetve. Egyetlen eléje táruló képtől, az elhurcolt nő felé fordított tekintetétől a világ rendje változik meg. Mindennapi munkája, szerelmi várakozásai mind ennek a világrendnek a szolgálatában álltak.
A Türelem a felismerés története. A felismerést követő válasz, ami morális dimenziót adna a történetnek, már nem fér bele a beállításba, a kamerának nincs helye az erkölcsi ítélet leforgatásához. Az utolsó kép, az ablakkeret, a felismerés kimerevítése, a látottak vádló, de el nem ítélő keretbe foglalása.
A megértés nem egy pillanat műve, a nézőnek több időre lehet szüksége az irodista lánynál, hogy – akár utólag – bejárja az ívet. Több fázisból áll a befogadási folyamat, igaz, később a lánynak lesz nehezebb. A gondolat megvalósításának hibaértéke talán legjobban az élvezeti értéken mérhető: a szikárság, bár következetes eszköze a filmnek, nem mindig szolgálja a néző érdekeit.

Szirmai Márton: Szalontüdő

Szirmai Márton filmje, a Szalontüdő szinte már parodisztikus párbeszédbe kezd a Türelemmel – az egymást követő kisfilmek láthatóan időtartam szerint lettek összeválogatva, nem tematikai vagy formai rokonság alapján.
A magyar filmre, mint légy a légypapírra, úgy ragadt a restikultúra. Nem kell mindenáron megtagadnunk ezt a hagyományt, mégis: önkéntelenül lecsuklik a fejem, amikor újra meg újra szembe kell néznem a hideg fémpultokkal és ragacsos feles poharakkal. Már a Nagy-Bandó novella kiválasztása kijelöli az utat a rendező számára. Tömör anekdota a humánus vállalkozó története a szalontüdővel. A vidéki vállalkozó rövid és igénytelen pihenőjét tölti a nap közepén, amikor megrendeli magának a talponálló büfében a szalontüdőt. Ahogy enni kezdené, egy hajléktalan (Ascher Tamás, akin alig egy tincset kellett félre fésülni) – legnagyobb megdöbbenésére – ráveti magát ugyanarra a szalontüdőre. Együtt kanalaznak, mígnem az jóllakottan elmegy, a vállalkozó pedig ekkor pillantja meg az eddig kitakart egytálételt a másik asztalon: a hajléktalan menüje még kiegészítőiben is egyezik az övével: málnaszörp és Hamm szelet.
Mindez szinte elképzelhetetlen lenne a látottnál jobb technikával – a resti látványa szinte megköveteli, hogy videóval büntessék a nézőt. Az igényesebb látvány kezdeményei azért megjelennek a vásznon: a kezdőkép üveghangszer sorai a műanyagládán, az előtérben zajló tranzakció a háttérben sorvadozó restivel, távolról bár, de filmes beállításokat sejtetnek. Nincs más hátra, mint a Pohárnok Gergely kezébe adott technika felelősségre vonása – hiszen nem amatőrök dolgoztak a látványon.
Szirmai Márton nem él vissza sokáig a türelmünkkel: rövid és velős történetét 7 perc alatt lebonyolítja, nem fáraszt fölösleges szavakkal és képekkel, megtalálja a történethez illő tempót. A Szalontüdő a nép egyszerű gyermeke. Sem tartalmában, sem megvalósításában nem hat az újdonság erejével, inkább őszinteségével tüntet a többi, intellektuálisan elkötelezett, saját gondolatára büszkébb alkotás mögött.

Cantu Benjamin: Spark

Cantu Benjamin Sparkja sikeresen zárkózik fel gondolati egyszerűségével a Szalontüdő mögé: talán még a rendező zsenge korát is meghaladó, üdítő naivitásával. Igaz, a gondolatig elvezető út technikailag jóval bonyolultabb és össze sem hasonlítható a balatoni egyszerű emberek egyszerű kameramozgásaival. A látvány gerincét dinamikus 3D animáció képezi, tekintetünk a neutrino-rendszerben, mint kés a vajban. A magányos vándor fiatal fiú – bájosan közvetlen, önéletrajzi ihletés – bejárja a szerelem kozmikus vidékeit, ahol – frissebb levegőhöz szokott, német produkció ez – a tiszta égbolt és az áttetsző tengervíz az uralkodó természeti elem. A világ a szerelemben megtisztul és embertelen léptékű, steril univerzummá effekteződik. Az emberi test atomjai és a bolygók beláthatatlan rendszere között oszcillálva, a mikro- és makrokozmosz parallel utasai számára mindeközben egy mindenki által jól ismert, hétköznapi helyzet formálódik ki. Egy fiú szeretné megnyerni fiatal iskolatársnője szerelmét, miközben lejáratja magát a csoporttársak és a professzor előtt. Végül megnyeri a lány jóindulatát – az univerzumot tehát mindenkinek csak ajánlani lehet, a szerelem pedig eleinte magányos, később nagyon üdítő érzés.

Nemes Gyula: Fúga

Amit a kezdő csinál, ha egyedül hagyják az Adobe Premiere 6.0-ssal.
Az egyetlen iránytévesztés.
A rendező a Filmhu kérdésére, hogy „Miért ezt a filmtervedet forgattad le?” az avantgárd provokátor biztonságérzetével válaszolja: „Tetszett Sasa, a szlovák producerlány, aki azt mondta, hogy forgassunk inkább filmet.” Ez a határtalan nagyvonalúság, melyet az alkotó önmagával szemben tanúsít, legtöbbször ott szólal meg, ahol nincs rá kellő szellemi fedezet.
A cím és az időtartam zenével kapcsolatos vágásképletet ígér – ha esernyő és varrógép is, legalább találkoznak a boncasztalon. Jelentése azonban kimerül a különböző zenék szadista összeválogatásában és szemérmetlenül esetleges felhasználásában.
A kísérletezőnek a vágóprogramból is van egy kedvence: a random funkció. Különböző zenék és képek elviselhetetlen gyorsaságban és tömegben követik egymást, rétegződnek, megszégyenítve a már egyébként is romjaiban heverő kísérleti műfajt, míg végül a gondolattalanság és igénytelenség kakofón dicshimnuszába nem fulladnak.
(2007-02-08)