Kolozsi László Piaf-istennő Párizs-Olümposzon
Olivier Dahan: Piaf

170 KByte

Olivier Dahan filmje nem Edith Piafról szól: bár filmjének fő (sőt cím) szereplőjét Edith Piaf-nak hívják, és a történet azt valószínűsíti, hogy ez az Edith Piaf nevű szereplő azonos egy nagyszerű énekesnővel. Dahan nem Piafot állította filmje középpontjába; nem az Edith Piaf nevet felvett szerencsétlen sorsú, és igen megviselt Edith Gassion életéről akart tudósítani. Filmje a mítoszról szól, arról a nagyszabású és messze földön is ismert francia mítoszról, amely az Edith Piaf nevet kapta.

Edith Piaf a XX. század egyik mitologikus alakja, az egyik legnagyobb hőse: ha valaki meghallja előadásában a Mylordot, ahogy szinte felnyög, Mylord – bármily távolról is érkezzen a hang –, vagy a Padampadam-ot, a pörgő, egymáson szinte átbucskázó szótagokat, mintha valami borzongató szél érné el, libabőrös lesz, felkapja a fejét, és már magában ismétli a kicsiny Piaffal a görgő, gurgulázó refrént. Kevesen voltak olyan mágikus hatással a század zenehallgatóira, az átlagemberre, mint ez az alig százötven centis kis hölgy, akinek életét a testsúlyával is le lehetne írni: szegény sorban nőtt fel, koplalt, majd betegeskedett, az utcán énekelt. Mikor befutott, a szerelem vette el étvágyát, majd a végzetes repülőgép baleset – Marcel halála – után a kábítószerekhez fordult, a szeszekhez, mint nem sokkal korábban a nemzetének legtöbb jelentős művésze: sosem volt több negyven kilónál. Számtalan autóbalesete volt, többségük durva, négyszer sérült meg súlyosan, folyton ópiumot kapott (ebben is társa volt egy másik nagy mitologikus alaknak, Hemingwaynek, aki – hihetetlen, de így van – egyetlen nap leforgása alatt két repülőgép szerencsétlenséget élt túl). Piafot, az embert már végképp, és lehet, mindörökre, eltakarja, hogy van a Piaf mítosz, hogy Edith Piaf volt a múlt század (egyik) legzseniálisabb énekesnője. Beleértve a nagy operaénekesnőket is. Glenn Gouldnak, a zongoristának (szintén mitologikus alak) van egy kellemetlen írása arról, hogy Elisabeth Schwarzkopf és Barbra Streisand egyenrangú énekesnők, mert ez utóbbi legalább olyan ügyesen, ha nem ügyesebben hat az érzelmekre, mint a nagy énekes legenda, akit legfeljebb hangja, hangjának képzettsége tesz különbbé. Ma már az énekesek stílusa Piafé felé közelít, eltűntek a nagy vibrátók, a régi zenés stílus inkább a természetes hangi szépséget részesíti előnyben, mint a nagy hangterjedelmet, az üveget repesztő orgánumot. Piaf hangja még szépnek sem mondható, beszédhangja cingár; a kifejezés ereje, éneklésének elevensége és őszintesége tette akkora sztárrá, hogy először Jean Cocteau jelentse ki róla: zseni (igaz, a szót úgy alkalmazva, mint Stendhal, aki az élet megható szépségű elemeire, egy könnyű kis nyári éjszakára, egy simogatásra, egy elkapott tekintetre, egy hógolyócsatára is használta, ha az elementáris élménynek, az élet fontosságáról tudósító élménynek bizonyult). Piaf szívből szól. És nem csupán azért, mert tiszta szívvel énekelt, mert nyitottan, semmit sem titkolva, nem sunyin a hírnévre tekintve vagy a kasszára kipillantva dalolt, hanem azért, mert olyan volt, mint a híres rabbi, akiről minden tanítványa azt hitte a szemináriumon, hogy csak neki, személyesen neki szól. Mert el tudta hitetni, hogy csak – és kizárólag csak – az érti igazán, aki éppen megkönnyezi egy édes-bús dalát. Hogy részt vesz az életünkben. Ezért lett a szórakoztatás hérosza, a múlt századi kultúra félistene, az éppen Párizsnak titulált Olümposz kegyeltje.


Ha Olivier Dahant Edith Piaf érdekelte volna, Edith Piaf mint ember, nem pedig a Piaf mítosz, akkor olyan filmet készített volna, mint amilyet a Dardenne fivérek szoktak Belgiumban, sok szennyel, sok külvárosi képpel, bordélyházzal, dohos, az ablakig vizes falú szobákkal, bérház udvarokkal, ahova rozsdás kályhákat hordtak be. Ha maga az Edith Piaf nevű nő érdekli, egy nyers és durva filmet forgatott (forgathatott) volna a régi Párizs bordélyairól (hiszen a kis Edith egy bordélyban nőtt fel), a kocsmákról (hiszen artista apja kocsmáról kocsmára vitte magával), mocskos szájú stricikkel (hiszen Edith – akkor még Gassion – velük kötött alkut, hogy hagyják az utcán dalolni). A barátnő, a hűséges társ, Mômone Piaf-életrajza nagy vihart kavart, mert akkor, amikor kiadták, Piaf már mitologikus alak volt, és Mômone nem a mitologikus alakról írt. Nem arról van szó, hogy nem akarták tudomásul venni Franciaországban, milyen élete volt a nagy nemzeti hősnek, hanem arról, hogy Mômone a Dardenne testvérek vonalán haladt, nekik lett volna csak merszük könyvéből szinopszist fabrikálni. Dahant a legkevésbé sem érdekelte Mômone, még akkor sem, amikor felhasználta könyvének részleteit. Őt csak a Piaf mítosz érdekelte.


Ha nem így lett volna, nem az éppen a Piaf miatt agyonajnározott Tetsuo Nagatát kéri fel operatőrnek, nem a csinos Marion Cotillard-t Piaf szerepére, hanem egy fáradt öregasszonyt, egy fejkendős, hulló hajú negyvenest, aki egy jó húszassal többnek tűnik a koránál, vagy jobb esetben Isabelle Huppert-t, vagy azt a Marie-Armelle Deguy-t, aki a filmben csak egy fontos háttér alak. Huppert vagy Deguy egészen másnak dolgozta volna ki a maga Piafját, nem hagyta volna, hogy elmaszkírozzák, nem hagyta volna, hogy átalakítsák. Egy megfáradt asszonyt adott volna elő, egy megejtő sorsú, különleges nőt. Nem azon dolgozott volna, hogy minél jobban – egészen a megtévesztésig – hasonlítson Piafra, hanem azon, hogy nagyon hitelesen adjon egy olyan asszonyt, akinek nehéz sorsa volt, akinek az utolsó csepp a pohárban a bokszoló Marcel halála, akinél elszakad a cérna, aki jó tíz évvel hamarabb hal meg, mint hogy kimondanák az ágya fölött, már nincs remény. Aki hírnév ide vagy oda, reménytelenül küzd a boldogságért, akinek a boldogság olyan, mint a pókháló, amint hozzáér: szertefoszlik. Nem kenyerem az általánosítás, de azért, hogy világosabb legyen, mit is akarok mondani azzal, hogy Deguy más Piafot csinált volna, emlékeztetnék rá, hogy tulajdonképpen kétféle színész van. Van, aki mindig belebújik egy másik ember bőrébe, mindig átéli az alakítandó figurát, helyzetét, és segít neki, ha olyanra maszkírozzák, mint amilyennek látni szeretnék; és van, aki mindig ugyanazt hozza, egyfajta stílus van a tarsolyában, egy arc, amiért megküzdött, amit sok pohár bor, vagy egyéb áldozat – már amennyiben ez áldozat – árán harcolt ki magának. Ez utóbbi típusba tartozó színészeknek csak árt, ha variálják a külsejüket. Az első típusba tartozik szinte minden amerikai színész, aki a „módszer”, a method acting alapján sajátította el a szakmát (és jellemzően, munkáját hivatásnak, vagy szakmának gondolja), a másik típusba, például, legjobb magyar színészeink, Latinovits Zoltán, Cserhalmi György, Törőcsik Mari. Deguy-hez nem mert hozzányúlni Dahan, roppant érdekes, ugyanakkor roppant árulkodó, hogy mennyire nem öregszik a figurával, hogy az évek múlását ábrázolandó legfeljebb csak egy árnyalatnyival lesz sötétebb a sminkje. Nem azt akartam persze mondani, hogy Marion Cotillard nem jó Piaf szerepében, hogy nem alkalmas erre a szerepre: éppen ellenkezőleg, a Piaf mítoszról szóló filmhez egyedül csak őt tudtam volna elképzelni. Cotillard remekül alakítható, remek drogos csajnak (Taxi), remek cserfes pincérnőnek (Bor, mámor, Provance), el tudja hitetni azt is, hogy olyan nő, akinek helyén van az esze, és azt is, hogy csak egy kis buta tyúk. Elsajátította Piafot, teljesen Piaf lett. Deguy úgy nevetne, sírna, mint egy koravén, szomorú asszony, Cotillard úgy nevet, sír, pontosan úgy, ahogy az a Piaf, aki mitologikus alak lett. Tulajdonképpen nagyon jó, lenyűgöző Piaf szerepében. De éppen azért nem feledhetetlen az alakítása, mert csak Piaf, a legenda, sír és nevet a vásznon, nem egy nő, nem egy korán megvénült asszony.


A biopic-nek mondott mozik, a híres emberről szóló, nagyszabású életrajzfilmek olyan emberekről szólnak (szólhatnak), akiknek valódi lényét eltakarja a legendájuk: Európában ilyen kevesebb van. Az énekesek közt elég sok akad (Ray Charles – halála után pár hónappal már kész volt a biopic – Johnny Cash, vagy hogy régebbi filmeket is megidézzek, Louis Armstrong, Bill Halley, és természetesen Elvis Presley), van egy pár színész, akinek ez a sors jutott, és aránylag kevés író (Fitzgerald, Hemingway). Ha meg akarjuk tudni az okát, hogy miért ilyen népszerű műfaj a biopic, szerintem – hangsúlyozom, szerintem – azt kellene kutatnunk, mi pótolja korunkban a vallást, a vallásos áhítatot, hogy hol van az Olümposz, és azon kik tanyáznak.

A húszas években az Olümposzt Berlinnek mondták, később Párizsnak, ma Hollywoodnak. Ha jól sejtem, ma George Clooney (és tisztességes filmeket fabrikáló barátja, Steven Soderbergh) pöffeszkedik Zeusz trónusán (és hajtja igába – kihasználva átváltozó képességét – az engedelmes fehérnépeket, legyenek azok hattyúk, vagy bolti eladók); Neptunusz (talán) Tom Cruise; Hermész (ez biztos!) Danny de Vito; Apolló Brad Pitt (bújt már Akhilleusz bőrébe is); Vénusz Nicole Kidman (van második szereposztás is – és öt évnél tovább szinte senki nem bírja egy isten szerepében).
Az istenek ritkán szállnak alá a földi világba. Nem mentek sem hívságtól, sem más emberi gyöngeségtől. Korántsem mindenki, de majdnem mindenki – majdnem minden nézőnek nevezett hívő – tisztában van azzal, hogy érinthetetlenek, hogy egy másik, egy égi világban élnek, hogy nem lehet hozzájuk, világukhoz valójában semmi köze. Ott ülnek fenn, a csúcson, a felhők biztonságában.

Olivier Dahan filmje a Párizsnak titulált Olümposzon játszódik: ezért sem lehet itt semmi zavaróan csúnya, meglepően élethű, vagy hitelesen foszlott.
A nézők nem szeretik azt hinni, hogy az ő világuknak köze van ahhoz a világhoz, amit uralnak és élveznek az isteneik.
Azt várják el – ugyanakkor – a biopic-től, hogy hitesse el velük, van esélyük – ha csak fikarcnyi is, de van –, hogy maguk is, ha van elég talentumuk és merszük hozzá, ha kitartanak, részesülhetnek az égiek kegyelmében, és felemelkedhetnek az éteri szférába, kedvenceik honába. Ezért is remek alanya a biopic-nek az alulról jött, a hatalmas (emberfeletti) munka és sok lemondás árán hírnévre szert tett legenda (Ray Charles, Cash, Piaf), az alulról jöttek; a szegény sorból felemelkedettek sorsa alkalmasabb arra, hogy reménnyel fűszerezze meg a filmet.

A nézők azt akarják, azt várják el, hogy a rendező bűvölje el őket, hogy hitesse el velük: megéri küzdeni a sikerért, mert ha más jutalom nincs is, ott van a létrejött mű, ami fenséges, ami megfoghatatlanul gyönyörű, ami olyan szép, hogy még a felhők fölött lakók is elbőgik magukat tőle.
Olivier Dahan teljesíti a kötelességét. A záró képet – amikor Piaf (betegen, megtörten) elénekli (az igazi Piaf hangján) a Nem bánok semmit sem című dalt – nem lehet könnyek nélkül kibírni: nem lehet nem azt hinni, igenis megéri, megéri küzdeni, nem a sikerért, hanem ezért a dalért. Ha csak ennyi lett volna Piaf, a legenda, ez az egy dal, már az is vigasz lenne. Minden hétköznapi szenvedésért. Ha csak ezt tudta volna, már az is elég lett volna, hogy hallatán elfeledjük, be kell fizetni a számlákat, negyven fok meleg van, ragacsosak, koszosak a vonatkupék, órákat kell várni az orvosnál. Dahan jól bizonyít. Elbűvöl. Hitet ad.

És mi másért, ha nem ezért érdemes moziba menni.
(2007-07-27)

 

Marion Cotillard
Marion Cotillard
48 KByte
Marion Cotillard és Sylvie Testud
Marion Cotillard és Sylvie Testud
49 KByte
Jean-Paul Rouve és Pauline Burlet
Jean-Paul Rouve és Pauline Burlet
49 KByte
Marion Cotillard
Marion Cotillard
47 KByte
Emmanuelle Seigner és Manon Chevallier
Emmanuelle Seigner és Manon Chevallier
44 KByte
Gérard Depardieu, Marion Cotillard és Sylvie Testud
Gérard Depardieu, Marion Cotillard és Sylvie Testud
45 KByte
Marion Cotillard
Marion Cotillard
48 KByte
Marion Cotillard
Marion Cotillard
42 KByte
Marion Cotillard és Bruno Calvo
Marion Cotillard és Bruno Calvo
282 KByte
Jean-Pierre  Martins
Jean-Pierre Martins
149 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső