A tavalyi filmszemle olyan volt, mint egy könnyű, és jó hírekkel áltató álom. Mindenki, akivel csak beszéltem, filmesek, kritikusok egyaránt, azt gyanította, hogy idén fel kell ébrednünk, hogy nem lesznek olyan filmek, mint a Fehér tenyér, a Taxidermia, vagy a Madárszabadító, felhő, szél. De még nem csörgött a vekker, legalábbis nem brutálisan, még nem kell a szemeket dörzsölni. Még tart az álom. Még mindig nem tudni, milyen állapotban van a magyar filmfinanszírozás és -gyártás, mert készültek jó filmek, és ezek jótékonyan eltakarják a válságot.
Egy filmszemlét elsősorban a remekművek száma alapján ítélünk meg, a hevenyészett, sietve összedobott alkotások, amiken érezni, hogy kevés idő és pénz jutott rájuk, nem kerülnek bele a szemléről folytatott beszélgetésekbe, nem hozza őket szóba, legfeljebb az alkotójuk, van, amelyik el is tűnik a szemle után, nem akad egyetlen forgalmazó horgára sem. Ilyen volt tavaly az idei győztes, Bollók Csaba Miraq című munkája is. Vagy a Vadászat angolokra, amit számos erénye ellenére alig több mint ezer néző tekintett meg. Ha sok a nem feltűnő, szót sem érdemlő film, joggal fanyaloghat a szkeptikus adófizető, miért kell ennyit, ennyi filmre áldozni. Most is fanyaloghatott, nem egy filmet tudnék mondani, ami egyenesen a filmesek ellen fordíthatná a közvéleményt, ha nyilvánosságra kerülne a költsége. Bollók Csaba Iszka utazása című munkája a válasz a kétkedők kérdésére: (miért kell ennyi film) - azért, hogy a rendező tanuljon a hibáiból, hogy a hármasra értékelhető filmeken megtanuljon filmet készíteni, hogy megtalálja, kimunkálja a saját nyelvét. Erre lennének jók a tévéfilmek is. Segítenek felkészülni a rendezőknek a komolyabb vállalkozásokra, elvégre nem lehet nekivágni az ötezres csúcsoknak, ha az ember csak Mátraszentimrén járt. Bollók Csaba is dolgozott a tévének, többek közt művészportrékat, riportokat rendezett, filmjeit, az Észak, északot, és a Miraq-ot is Podmaniczky Szilárd közreműködésével írta. Podmaniczky humora néha kivillan a filmekből, de Bollók filmjei nem maradnak sem a Podmaniczky által ásott mederben, sem az író stílusában. A történetek megvetemedtek, a humor olykor furcsán kilógott. Bollók több interjúban is elmondta, hogy lemondott a művészieskedésről, egyszerű, őszinte filmet akart készíteni, és valóban, filmjének egyik legnagyobb erénye a romlatlanság. Mind a szereplők, a gyerekszereplők, mind a fényképezés, a helyszínek egy koszos, szétmálló és szétrohadó, de alapvetően romlatlan, tiszta világról tudósítanak. Egy fát szemlélni azon a vidéken olyan, mintha a roncstelepen élő gyerekek szemébe néznénk: ugyanaz a fénylő tisztaság, az a romantikától és mellébeszéléstől mentes világ. Egy ide íródó film szövegkönyve nem lehet más, mint a hallás után lejegyzett beszélgetésekből és történetekből átírt szüzsé, ide nem lehet más történetet tenni, csak a gyerekekét, és nem lehet mással eljátszatni, csak az ott élő gyerekekkel. A 38. magyar játékfilmszelén az Iszka utazásáról lehetett a legtöbbet hallani.
Szemlén nézni filmeket egészen más, mint nyugodtan, egyedül vagy párban a moziban. A szemle, mint Rilke szerint az öröm: félrevisz; többek közt azért, mert a másik, a mások véleménye is befolyásolja, befolyásolhatja az embert; nem egy egyszeri és egyszerű néző az, aki a filmeket a szemlén veszi be. Az Iszka utazása, és ez ékes bizonyítéka remekmű voltának, nem osztotta meg a közönséget, egyértelműen ünnepelték a vetítés után a teremben – az Uránia Nemzeti Filmszínház jóvoltából láttam – és az utcán, a beszélgetni összeálló csoportok is.
Iszka története egyszerű. A szöveg mentes minden manírtól: egy szegény, letaglózó körülmények közt felnövő lány története. Bollók nem ítélkezik, nem mond olyanokat, hogy „döbbenetes szegénység”, „virító nyomor”, „narancssárga kínok”, nem bírálja Iszka alkoholista szüleit, és ami a legfontosabb, nem sajnálja főhősét, csak együttérez vele (ebben az esetben két szóban is írható: együtt érez vele). Érezni próbálja, amit Iszka. Úgy próbál túlélni, élni, mint ő, úgy próbálja látni a Zsil völgyét, a vastelepet, ahol Iszka fémet gyűjt, a kocsmát, a bányászok éles, kékes fényekkel megvilágított menzáját. Látásmódja és a film stílusa Lukas Moodyson legutóbbi filmjeit idézi (Lilja 4-ever), illetve Moodyson iskoláját, a Dogma iskolát, amiben még nem tanult magyar rendező, és aminek eminense – lehetne – Bollók.
Némelyik beállítása, jelenete, persze Bollóknak is vitatható, az iskolaudvaron krallozó, mellúszó gyerekeké éppen azért rí ki, mert mívesebb, túl kitalált, enyhén modoros – igaz, más filmben, egy nem ilyen szikár munkában elférne. Az Iszkát alakító kislány (Varga Mária) meghatóan játssza önmagát. A legmegindítóbb a beszélgetése a depressziós nevelőnővel: töredék szavakat mond, néha nem is pontosan érteni, hogy mit, olykor habog, de árad belőle, a tekintetéből az a kegyetlen és letaglózó tisztaság, ami nem csupán ezzel a Zsil vidéki világgal, nem csupán a nyomorral, hanem saját magunkkal, saját igazságainkkal is szembesít. Iszka és társai persze másképpen áltatják magukat, mint egy Urániás néző, a vágyaik valódinak látszanak, a mieink az övéikhez képest haszontalan holminak, ezüstpapírral bevont csokinyuszinak.
A szemlén, idén először osztottak külön díjat a műfaji és a szerzői filmeknek: lehetne – mit lehetne: kellene – erről vitatkozni, van-e értelme leválasztani a merész, művészi kockázatot is vállaló szerzői filmet a kiszámítható és alapvetően az amerikai modellre épülő szórakoztató filmről. Szerintem akkor lehetne ezt megtenni, ha lennének műfaji filmek, jó műfaji filmek, ha az alkotók, elsősorban a forgatókönyvírók ismernék az amerikai szabályrendszert, ha le lennének fordítva a forgatókönyvek, azok kielemezve, csontig lerágva (mondjuk Az én kicsi kincsem forgatókönyve), ha Bob McKee iskoláját ezrek végezték volna el, ha lennének konzultációk, forgatókönyv-író oktatás. Mert a mai műfaji filmeken nagyon érződik ezek hiánya. Lehetne mosolyogni azon, hogy e kategóriában csak három film indult, de nem lehet, mert az egyik film az S.O.S. Szerelem Sas Tamás filmje romlott, már a gyártásakor érezhették a szagát. Ha ebből a filmből akarna valaki csajozást, vállalkozói mintát tanulni, akkor oda jutnánk, hogy füttyentgetünk a jobb buláknak a belvárosban, taplóskodunk és nem vallunk be adót.
Nem vagyok biztos benne, hogy a kategória nyertes, Rohonyi Gábor Konyece jobb Herendi Gábor Lornájánál, de abban biztos vagyok, hogy épkézláb alkotás, és sokkal tisztességesebb, mint Sas Tamás kellemetlen műve. Kicsit öreges, igyekvő. Az önfeledt mosoly helyett, sokszor az öregeknek kijáró megbocsátó mosolyt váltja ki. A beállítások nagyon statikusak, a vágás is lomha, a színészek – igaz ők valóban idősek – néha nehezen érnek egy jelenet végére.
A képek statikussága ennek az akció vígjátéknak érdekes módon megbocsáthatóbb, mint Kamondi Zoltánnak, aki az utóbbi idők legunalmasabb és legsivárabb filmjét készítette (Dolina): minden képnél megáll, megmutatja, mit tudnak a látványtervezői, megmutatja, mekkora fantáziával készítették az adott jelenetet, de a szemlélődés kevés, nagyon hamar bele lehet fásulni Kamondi – nevezzük így – stílusába. A beállítások többsége nyugodtan mondható öntetszelgésnek. Szépelgésnek. Mivel Bodor Ádám regényének időrendjét is megbolygatja, ez a mű is az amerikai szabályok szerint épül fel, hármas tagolású, mint a műfaji filmek: de mégsem indulhatott volna a másik kategóriában, mert ott alapkövetelmény az izgalom (a néző érdeklődésének) fenntartása, fokozása. Igaz, éppen ennek a követelménynek nem felel meg egyik versenyfilm sem (illetve a leginkább a Lorna felel meg).
Bereményi Géza olyan miniszériát készített (így hívják ezt Amerikában), ami ékes bizonytéka a korábban emlegetett tévés gyakorlat fontosságának. A Régimódi történet régi módi történetmondós, régi módon mesélős játékfilm, ami jobb perceiben felidézi a tévéfilmgyártás hőskorát, az olyan nagyszerű és nagyszabású alkotások, mint a A névtelen vár, vagy A fekete város idejét. De a színészek nem mindig működnek a rájuk varrt szerepekben, alig akad egy-két kivétel. Egy-két szereplő ragyog csak ki a szürke karból, nincs elszántság az előadásban, nem emelkednek magasra a lábak, nem csap az egekbe a zene, nincs svungja a darabnak, a történet régimódi, a játék inkább ósdi, kopott deszkákra való: a magyar színészek többsége nem elengedett, nem tud felszabadult és egyszerű lenni.
Színészekben egyébként mintha hiány lenne. Ezt már az előző szemle is bizonyította, ahol amatőrök (Taxidermia, Fehér tenyér) vagy oroszok (ukránok), illetve románok vitték el a pálmát. Most az öregeké, illetve ha ez így durván hangzik az idősödő színészeké, a gyerekeké, az amatőröké és az északiaké volt a főszerep. László Zsolt az Ópiumban felnő Európa egyik legtöbbet használt, és legnagyobb élő színésze, Ulrich Thomsen mellé, s ez a remek színészvezető Szásznak és Thomsen komoly jelenlétének is köszönhető.
Az idősődők nagy csapata Sándor Pál sötétkék (messziről feketének látszó) komédiájában brillíroz. Illetve a szemle két kiváló, de díjátadáskor csak egyszer említett filmjében: Maár Gyula Töredékében és a Dárday István – Szalai Györgyi páros Márai Sándor utolsó éveiről, a nevezetes naplókból írt Az emigránsában. Az amatőrök nem csak az Iszka utazásában, hanem a Buharov testvérek filmjében, a Lassú tükörben is megcsillantották képességeiket. A Lassú tükör idős párját alakító amatőrök megérdemeltek volna egy különdíjat, egyrészt őszintén játszottak, vérlázítóan hitelesen, másrészt volt valami – megmagyarázhatatlanul – gusztustalan, taszító a szerepeikben, olyanok voltak, mint két megszikkadt, megbarnult májas. A Lassú tükör – a szemle szerintem legérdekesebb filmje – nem egyszeri megtekintésre adja meg magát. Szemben az olyan enigmatikusra tervezett filmekkel, mint a Töredék, nem sikerült megfejtenem ezt a történetszálakból összeszőtt, különös, némelykor Peter Greenaway képzőművészeti alkotásait, némelykor Tarkovszkij lassú képeit (például a Tükört – úgy sejtem ezért is a cím) idéző, inkább kísérleti, mint nagyjátékfilmet. Mindenesetre elég sokat elmond a magyar valóságról: van benne fürdőhely, kecske, szálka – minden. Már az elején, az utóbb említett dolog miatt is könnyen az ember torkán akad. A nyitány, a felütés egyébként szintén Tarkovszkij filmjét idézi, a dadogós fiú hipnotizációját. Buharovék filmje a dramaturgok rémálma: mire elkezdődik egy történet, és kezdjük érteni a történetkáoszból kibontakozó filmet, egy újabb jelenet megkérdőjelezi megértésünket (és ép eszünket is). (A Lassú tükör teljes joggal nevezhető szerzői filmnek: csak a szerzők tudják, mit is akartak. Filmet-e egyáltalán…)
Hogy Szász János remek filmet fog készíteni, borítékolható volt, legfeljebb az volt a kérdés, hogy hová tehető a monomániásnak tűnő Szász életművön belül az Ópium, hogy lesz-e tétje, mer-e a rendező másfelé elindulni, mer-e mást mesélni, másképpen, mint eddig. A cím, Ópium, illetve, hogy Csáth Géza novelláiból, írásaiból készítette művét, azt sejtette, hogy a válasz az előző kérdésekre: nem. Ha nem is hűvös csalódás, de nem is reveláló erejű nagyfilm Szász műve.
Az Ópium az Egy elmebeteg nő naplójára (a könyvnek Mészöly Miklós adta a címét) épül. Egész másként közelít a révülethez, az elkötelezettséghez, a szenvedélyhez, mint Buharovék filmje, ami semmivel sem könnyedebb, mint Szász munkája. Szász azzal a Szöllősi Gézával dolgozott együtt, aki a Taxidermia képeit is segített megtervezni. Szöllősiről a nagy előképhez, H. R. Gigerhez (Nyolcadik utas a halál) hasonlóan elmondható, hogy két út állt előtte, az egyik a művészi kibontakozás, a másik a gyilkos (nagy valószínűséggel: kéjgyilkos) őrülete felé vezetett. Az Ópium – a negyedik film ezzel a címmel, az első Robert Reinert klasszikus némafilmje – nyomasztó és szuggesztív alkotás, de nem ad olyan fontos kérdésekre választ, hogy miért is lesz rabja az orvos, Csáth a betegének, miért fűzi hozzá a kétségbeejtő vonzalom, azon kívül, hogy irigyli tőle az állandó késztetést az írásra – és kívánja.
Ha az Ópiumban túl kevés van – ahhoz hogy áthajózhassunk vele a szenvedély túlpartjára – Az emigránsban túl sok: ezt a komoly, néha egészen megható, és méltóképpen nem értékelt filmet Bács Ferenc játéka emeli ki a filmek közül, pontosabban a Márait alakító Bács Ferencé, és a csak kicsit halványabb Gyöngyössy Katié. A filmet érdemes kielemezni – a bemutatás idején –, mert sokat lehet tanulni (főként forgatókönyvíróknak) a hibáiból: az álomjelenetek odavarratlanul épphogy csak fityegnek rajta, a Márai fiatalkorát megjeleníteni hivatott visszaemlékezés-képek nem elég erősek: mintha a szerzőpáros nem hitt volna a roppant erejű szövegben, mintha nem mert volna csak abban bízni. A szöveg összeroppantja a képeket: attól tartok, ha az alkotók Máraiék szobájában maradnak, többet beszéltek volna erről a műről, ami ha mást nem, azt ismét megmutatta, hol kell keresni alapanyagot: Márai megfilmesíthető, nekünk való. Az alkotók slendriánsága egyébként olykor meghökkentő: Márai egy halála után megjelent Márai kiadást olvas, a könyvespolcon a Márai halála után megjelent Helikon sorozat kötetei, de még a telefonkészülék, amin Máraiék beszélnek, is az író halála után kijött típus. Éppen erről a sorozatról, hogy ezt nem engedte kiadni a szerző, szól a film.
Márainak nem az emberi tartása, hanem a csökönyössége lenyűgöző. Lehet kétségbeesése és nem csak emberi nagysága bizonytékának is tekinteni, hogy nem jött haza, hogy nem vett át díjakat. Árnyalja, szélesíti Az emigráns a Márai képet. (Csak húsz percet kellene kivágni belőle.)
Maár Gyula Töredéke Simone Weill és Pilinszky János-szövegekből hoz létre egy furcsa történetszövetet. Helyszíne egy kolostor, apáttal, városbéliekkel, alkoholista, kommunista és egyéb furcsa szerzet szerzetesekkel: a szöveg megidézi Pilinszky forgatókönyveit, de a látottak alapján csak felsóhajtani tudtam: tulajdonképpen jobb, hogy nem lett belőlük film: ilyen lángon égő szöveg, ha azt nem olyan stilizált képek kísérik, mint Szaladják István filmjét, megsemmisíti a könnyen égő 35-ös nyersanyagot. Egyedül Zsótér Sándor alkot maradandót ebben az önmagát elemésztő, csak roppant odafigyeléssel követhető műben. Maár filmjén érezni, hogy Tarr Béla állt mögötte (nem csak mint támogató – Tarr elvárásait is érezni). Farkas Zsolt híres Tandori-tanulmánya jutott az eszembe róla: a megértésére fordított energia nem térül meg.
Sándor Pál filmje a Noé bárkája egy nagy esővel – mi mással – kezdődik: ha nem látom a címet, nem értem az esőt. Nem értem, miért rohangálnak kiváló színészeink a furcsa bérház udvarán, és azt sem, miért él annyi különös (egyébként megmentésre nem feltételenül érdemes) alak a házban: a film, Sándor Pál hasonlata szerint egy Noé bárkája, amivel megpróbálja a tehetségeseket egy távol ködlő paradicsomba átmenteni. Hajójára nem csak kvalitások kapaszkodtak föl, de a két főhős, Garas Dezső és Kállai Ferenc, kétségtelenül az: ezt a nem létező (vagyis nagyon gyenge) történetet is el tudják adni.
Az első filmes Bogdán Árpád fiatal roma hőse is egy paradicsomról álmodik: a paradicsomot egy plakátnő jelenti neki, a plakátvilág. Három dimenzióban nem találja a helyét (ebben a filmben is kiválóak az amatőrök, főleg a nagymamát alakító roma hölgy, különösen abban a jelenetben, amiben azt énekli: Happy Birthday Napot!). A tragikus és helyenként szíven ütő történetet Bogdán sajnos ügyetlenkedve és sok hamis hangot fogva meséli el.
A nagyszerű idős színészek mellett az álmok kísérték végig a szemlét: a Kythera hősei is egy szebb világba álmodják bele magukat, de Kythera nem olyan szép, nem olyan kellemes hely, mint a prospektusokban. Az idős színészek hiányoznak ebből a lapos sorozatokat idéző alkotásból, aminek gyengéje, bár jutalmazták Kovács Katit, a színészek minden átéltséget és stílust nélkülöző játéka. A rövidfilmjével Cannes-ban nevet szerzett Mészáros Péter műve már az első percekben, a tengerparti jelenet után megmutatja össze hibáját; már a hatodik percben látszik, hogy miért nem működnek a szituációk, miért nem hitelesek a szövegek. Az emigráns egy kis vágással helyrehozható lenne – ebből a filmből, legfeljebb csak a jó cím marad meg.
De a Kythera halovány tanulsága miatt és után sem lettem szegényebb egy illúzióval. Még napokig a szemléről álmodtam. És szép álmaim voltak, Kythera, elmegyógyintézet, Szöllősi figurák nélkül. Nagy magyar színészekkel. Nagy magyar filmekkel.
Szélesvásznú álmok.
(2007-04-12)
