A szegedi egyetemen a kulturális reprezentációk kutatása a 80-as évekre megy vissza, az angol, német és az összehasonlító irodalomtudományi tanszékek tradicionális együttműködésére épül. Ez a nagy múltú interdiszciplináris műhely jegyzi többek között az Ikonológia és műértelmezés című sorozat számos magyar és angol nyelvű kötetét is. A szegedi iskolának a szemiotika és a dekonstrukció mellett újabban a modern képelmélet, a ”képi fordulat” elmélete adott lendületet.
A „képi fordulat” kifejezés nem egyszerűen azt jelenti, hogy mostantól szövegek helyett képekkel kommunikálunk, még ha nyugtázza is a vizuális kommunikáció kiemelt szerepét. Elsősorban a képi és verbális kommunikáció viszonyának újragondolásáról van szó. W. J. T. Mitchell megfogalmazásában, aki „pictorial turn”-ról beszél, vége annak a korszaknak, amely a nyelv analógiájára írta le a kommunikáció minden formáját: kép és a szó egyenrangú csatorna. Hans Belting, aki inkább az „iconic turn” kifejezést használja, a vizuális kifejezésmódon belüli változást kívánja körülírni, amikor azt mondja, hogy a „művészet korának” a reneszánsztól a 19 századig tartó rövid intermezzója után újra itt a „képek kora”. Ez a két világsztár elő is adott a konferencián: Mitchell az iraki háború képi reprezentációiról, a terrorizmusnak a kimondhatatlan és az elképzelhetetlen trópusaira építő retorikájáról beszélt, Belting pedig némi képelméleti bevezetés után, amely elsősorban a belső és a külső képek viszonyáról, a kép határainak bizonytalanságáról szólt, Nam June Paik műveivel foglalkozott.
A konferencián, amelynek fő szervezői Szőnyi György Endre és Kiss Attila Attila voltak, a képi fordulattal kapcsolatban két alapvető álláspont merült föl. Az egyik oldal szerint, amelyet a képi fordulat teoretikusai és követőik képviseltek, pragmatikai szempontból, azaz a megértő oldaláról nincs jelentősége, hogy egy jel képi vagy verbális közeget használ: ezek a közegek ugyanis sokszorosan egymásra utaltak, például a filozófusok a szavak mögött mindig is képi természetű ideákat láttak, a képeket pedig szavakkal értelmezték, sőt szavak leképezéseként készítették. A másik oldal, amelyet többek között Bacsó Béla képviselt, többé-kevésbé fenntartotta a tradicionális hermeneutikai illetve művészettörténészi álláspontot. Eszerint a szöveg vagy a kép megértésében szerepet játszanak a másik jeltípus, a képi és verbális kifejezés elemei is, mindamellett ezek különbözősége nem lényegtelen, sőt, az értelmezés épp e különbségek összetett jelformációkban, pl. a figuratív kifejezésekben való ütköztetésére támaszkodik.
Talán épp a szegedi képi fordulatnak köszönhető, hogy a műhely most egy Filmelmélet és filmtörténet specializációval egészült ki, amely az Image/text konferencián mutatkozott be a nemzetközi szakmai nyilvánosságnak, és amely tervei szerint 2006-ra akkreditált szakká alakul. (A specializáció hallgatóinak munkái egyébként a http://testes.hung.u-szeged.hu/film/index.php webhelyen olvashatók.)
A konferencia programja a fentieknek megfelelően interdiszciplináris volt: művészettörténészek, irodalmárok, anglicisták, illetve filmelmélettel, filmtörténettel foglalkozó kutatók találkoztak, az előadásokban pedig egyaránt előfordult médiatudomány, ideológia-kritika, kognitív nyelvészet, filozófia, esztétika, gender study-megközelítés.
Az előadások témája a verbális és vizuális kultúra viszonyának, interakciójának elméleti és gyakorlati problémái voltak. Általában úgy vizsgálták a kérdéskört, hogy vagy egy komplexebb egységet, a múzeumot, a kabinetet, sőt, egy egész várost tekintettek kiindulási pontnak, vagy pedig olyan egyedi alkotást, amely ebből a szempontból önmagában is komplex, mint a színház, a film vagy a narratív festmény.
Az egyik előadás például a múzeum mint tárgyrendezési formáció kialakulását mutatta be, a 18. századi kabineteket ábrázoló képek segítségével. A marosvásárhelyiek nagyon érdekes, „Egy város képei és szövegei” című projektjükben városi „hipertextet” keresnek: megpróbálják a reális városi tér alatt és fölött működő szimbolikus viszonyokat és tereket megrajzolni - a város ábrázolásainak, a város szemiotikailag értelmezhető elemeinek felhasználásával olyan orientációs sémákat találni, amelyek különbözőképpen irányítják az őket követők városhasználatát. Az egyedi művekre koncentráló előadások közül némelyek egyetlen szöveg sokféle életre keltését vizsgálták: itt kell megemlíteni a szegedi angol tanszék által bemutatott multimédiás Titus Andronicus-cd-t. Volt szó a képi kifejezésformákról a verbális műfajokban, különös tekintettel az ekphrásziszra, azaz a képleírásra, illetve a különféle irodalmi, filmes és képzőművészeti műfajok egymáshoz való viszonyáról. Hallhattunk előadást a képzőművészetben megjelenő vizuális narráció rendszerezéséről és természetesen rengeteg filmtárgyú előadást is. A két egység, a (mű)tárgy és a környezet persze nem válik el egymástól, erről szól a 20. századi művészet. Egy előadás például a szövegeket használó avantgárd és neoavantgárd irányzatok valamint az őket nemigen preferáló intézményrendszer problematikus viszonyát vizsgálta, amelyet a művészek maguk úgy oldottak fel, hogy egyfajta ironikus tematizációt adtak a múzeumnak mint formációnak. Azzal tagozódtak tehát a rendszerbe, hogy bekebelezték, mint Marcel Broodthaers művek nélküli kiállításával, amely a múzeumot mint intézményi retorikát reprezentálja: fiktív osztályok, katalógusok, címek szerepelnek benne, s amelyet a nagy múzeumok megarendezvényként adtak kézről-kézre. Mások, például Tót Endre, illetve később Ken Aptekar, Mel Zieger pedig nyersanyagnak használták a múzeumot.
A konferencia szigorúbb értelemben vett filmes témában háromféle programot kínált. Először is, voltak filmelemző előadások, amelyek a filmeket más művészetekhez való viszonyukban, filmelméleti megközelítésből, illetve kulturális meghatározottságai felől tárgyalták. Hallhattunk előadást többek között a természetfilmek természet- és filmhasználatáról, s egyes rendezőkről is: az Almodóvar-előadáson például Spanyolországban is nehezen hozzáférhető, érdekes háttéranyagokat, Almodóvar tévés szerepléseit (egész pontosan transzvesztita duettjeit és interjúit) lehetett látni, amelyek jól dokumentálják, hogy a rendező első, 1980-as filmjétől (Pepi) kezdve minden vizuális művészetből merített, az avantgárdtól a popkultúra különféle lehetőségeiig. Egy előadás úgy írta le a detektívfilm paradigmaváltását a filmek, a nyomozás fényképhez való viszonyán keresztül, hogy a modern filmekkel ellentétben a posztmodern ábrázolásban a látó ember és a kamera, illetve a lefényképezett tárgy különválasztottsága megszűnni látszik
Volt egy filmes oktatók részére szervezett kerekasztal-beszélgetés, amely a film és médiaoktatás módszertani kérdéseiről szólt, s különösen az egyetemi film- és médiaoktatásról, amely az utóbbi időben a szakmai közbeszédben háttérbe szorult a középiskolai oktatással szemben. Volt továbbá két workshop, egyik Gelencsér Gáborral az Éli az életét idézettechnikájáról, a másik a kolozsvári Pethő Ágnessel Antonioni Napfogyatkozásáról.
2005-06-14