Boronyák Rita Guminő és csigavár
Beszélgetés Zsigmond Dezsővel
Zsigmond Dezső
Zsigmond Dezső
217 KByte

A 36. Magyar Filmszemle rendezői díját Zsigmond Dezső kapta Csigavár című filmjéért, „azért a háttérben maradó érzékeny rendezői magatartásért, mellyel egy székelyföldi földműves család legintimebb helyzeteit, legsajátosabb gesztusait, viselkedési formáit fedi fel előttünk. A csigavár a kis erdélyi település védelmére épített titkos alagút volt, melynek csigaházhoz hasonló spirálja az egykori hegyi erődítményt kötötte össze a lenti falu templomával. A film főszereplője Terézke, a lassan negyvenes éveit taposó társtalan, gyermektelen nő, a sajtó bon mot-ja szerint ’erdélyi szingli’.”

Szereted az erdélyi témákat, úgy tűnik, affinitásod is van hozzájuk. Az Aranykalyiba című filmed, amely egy tizenéves fiú életét mutatja be az esztenán, szép sikert hozott neked. A Csigavárral ellentétben az Aranykalyibánál nem éreztem a szerkezet kristálytiszta, minden elemében végiggondolt logikáját.

Emilke története önmagától szerkesztett, „csak úgy megy előre". Amikor eljön az ideje, fölmegy a gyerek az esztenára, és éli a világát. Ábel a rengetegben, azzal a különbséggel, hogy mi az életet tettük meg dramaturgnak. Azon igyekeztünk, hogy ne lineárisan építkezzék az anyag. Van ugyan némi története – a felköltözés, az ott-lét, a búcsúba való lejövetel, a téli visszaköltözés –, de arra törekedtünk, hogy állapotfilm legyen. Emilke és Terézke filmjében is sokan keresték a történetet, s rákérdeztek, miről szól a film: hol a konfliktus, hol az eleje, a közepe, a vége a hagyományos dramaturgia szerint. Azt mondják, attól izgalmas egy film, ha történik benne valami. Még a riport- vagy a követős dokumentumfilmekben is történik valami, a történelmiekben meg történt valamikor. Ebben a két filmben, büszkén mondhatom, az égvilágon semmi nem történik. Az állapotfilm más műfaj. Azt gondolom, attól még lehet izgalmas, érdekes, akár lebilincselő is! Úgy megragadni a nézőt, hogy nem erőltetünk a filmbe mesterséges konfliktusokat, nem várunk hosszú évekig, hogy történjen valami. Az Emilkében van egy jelenetsor, ami összefoglalja a filmet, tulajdonképpen Emilke életét is. Amikor a csirkéket próbálja valami módon összeterelni. A csirkék mindegyre kimásznak a ládából, amibe beleteszi őket. Egyenként összefogdossa a csirkéket, elmegy vízért, addigra megint kimásztak, tehát az egész munka úgy, ahogy van, hiábavaló volt, s akkor újra nekilát összegyűjteni őket. Ez a jelenetsor csak látszólag nem szól semmiről. Valójában nagyon pontosan mutatja be, hogyan küzd ez a gyerek azzal, amivel szinte lehetetlen megküzdenie: az állatokkal, a világgal, a természettel. Mellesleg Emilke szeret az esztenán élni, noha az egész tevékenysége afféle ringlispíl, ugyanoda tér vissza. Mindkét filmben igyekeztem hosszú-hosszú kitérőket beletenni. Ezeken a kitérőkön keresztül érez bele, kerül bele a néző a film világába. Az a fontos, hogy amikor nézed a filmet, ne mozit láss, hanem ott legyél. Ahogyan én is ott voltam egy héten át Emilkével anélkül, hogy kamerát vettem volna a kezembe.

A Csigavár esetében mennyi volt ez az előkészületi idő?

Dédnagyapám Sepsiszentgyörgy mellett, Bikfalván született, ennek dacára én harmincvalahány éves koromig nem jártam ott. Ez érdekes, mert még álmodtam is vele, de valahogy sose jutottam el oda. Nagyapám Kolozsváron járt az orvosegyetemre, s azért választotta Gyöngyöspatát, mert emlékeztette az erdélyi hegyekre. Sokat mesélt, s nagyon szerettem volna elmenni oda. Akkor jutottam el először, amikor Erdélyi Jánossal egy 130 részes sorozatot forgattunk. Amikor a sepsiszentgyörgyi fesztivál volt, harmadszor vagy negyedszer jártam Bikfalván. Dédnagyapám református lelkész volt ott a környéken, s így lettem én jóba a helyi református pappal. Ő kalauzolt, s az ő révén ismerkedtem meg ezzel a kedves, aranyos, szókimondó, nagyon eredeti nővel, Terézkével. Annyira megfogott, hogy éreztem, valamit kell kezdenem vele. Hihetetlen volt a világra való nyitottsága. Bikfalva kisnemesi falu volt, az emberek máig is viszonylag zárt életet élnek. Terézkéék picit mások voltak: picit románok, picit magyarok. A falu szélén éltek egy szerény kis házikóban. Az összedrótozott, kicsivé vált világot is jelképezi az az újságírói kifejezés, hogy Terézke „erdélyi szingli". Szörnyű szó, tudom, de nagyon pontos. A „vénlány" szó lehetne helyénvaló, de Terézke nagyon messze áll a vénlányságtól, mert az Pacsirta, úgy, ahogyan Nagy Anna játszotta el kitűnően. Terézke csöppet sem tüskés, az a legfontosabb különbség. Olyan humora, olyan öniróniája van, hogy az ember el sem tudná képzelni. A film egyik kulcsjelenete, ami ezt a legjobban mutatja, a babáihoz fűződő viszonya. Képzeld el, hogy nyár volt, pici volt a hely, ketten forgattunk Arthurral [Bálint Arthur a film operatőre – a szerk.]a szobában meg a konyhában – én általában kint voltam, hogy ők kettesben legyenek. Feltűnt, hogy Terézke folyton bement valahová. Én persze kíváncsi vagyok, és még szép, hogy érdekelt, mi lehet ott, de nem engedtek be oda. Egy alkalommal, amikor éppen ott tartottunk, hogy nem jó az anyag, össze voltunk zuhanva, hogy nem és nem áll össze sehogyan sem – ez a mélypont egyébként minden anyagnál eljön. Ott tartottunk, hogy fantasztikus a nő, de nem tudjuk megfogni, hiába jó amit csinálunk. A stúdióban megnézték az anyagot, s azt tanácsolták, hogy még egy évig dolgozzunk rajta. Úgy volt, hogy nem is megy idén, hanem majd csak a jövő évi szemlére. Azért én azt gondoltam a télen, menjünk ki, legyen benne a negyedik évszak is. Teljesen kamikazeakció volt. Gyönyörű havas felvételeket csináltunk, ezek aztán végül nem kerültek be a filmbe. És ekkor derült ki, hogy abban a spájzszerűségben, ahova Terézke folyton be-betér, nem kolbász meg szalonna lóg, hanem az a babaszobája. Ott voltunk egy éve, és nem láttuk addig! Hát ez a nő egy babaszoba, egy Ibsen! Bementünk, s megtörtént a csoda! A filmben nincs hagyományos interjú, tehát mi nem kérdezgettük Terézkét, csak szituációk vannak. Szerencsénkre a kis Anti sem látta régen a babákat, így Terézke neki mutatta meg őket először.

Ez nem afféle „kincstári”, minden módon kispolgári „jó erkölcsűnek” láttatni akart erdélyi világ ...

Terézkéhez hozzátartoznak ezek a tárgyak: a műrózsa, ami a Happy Birthdayt zenéli, a babái. A film tulajdonképpen attól a jelenettől lett meg, hogy felkapott egy felfújható férfibábut, s felkiáltott: Itt a pasim! Ennek én baromira örültem. A Dárday Hugó [Dárday István, dokumentum- és játékfilmrendező, stúdióvezető – szerk.] mondta korábban, amikor látta a meglévő anyagot, hogy kéne valami arról egészen konkrétan, mi Terézkének a férfiakhoz, a szexhez való viszonya. Teljesen igaza volt, és ott volt a válasz: a pasit akkor veszem elő és fújom föl, amikor akarom, úgy teszem helyre, ahogyan akarom...Amikor huszonéves korában a szülei stafírungot akartak adni neki, ahelyett még egy babát kért az addigi sokhoz. És nem közhelyesen, vénlányosan ragaszkodik hozzájuk. A ház emlékei című filmemben – amire a Koltai Sutyi [Koltai Lajos operatőr – a szerk.] vezette zsűri három díjat adott (legjobb forgatókönyv, legjobb női főszereplő, legjobb férfi karakterszereplő) – volt egy furcsa, vénlányos alkatú, de nagyon kedves asszony, akit Nagy Mari hihetetlen erővel jelenített meg. Szóval Terézke nem olyan. Egy hollandiai fesztiválon, Leuwaldenben beszélgettem Basa Annamáriával, aki azt mondta, ha 35-ösre sikerült volna átírni A ház emlékeit, rengeteg helyre meghívták volna. 14 millióból forgattuk, amibe a tv2 adott 5 milliót...  Nem tudom, hogy volt ez lehetséges, az életben nem kaptam még tőlük pénzt. Tulajdonképpen még dokumentumfilmre is kevés 14 millió. Gondolj bele, a legnagyobb színészekkel dolgoztunk!

Mesélj a nőkről!

Engem borzasztóan vonz a női lélek. Nem a sztár, a gyönyörű, a menő, hanem a kicsit elesett, aki nem azt kapja meg az élettől, amit akar, amire vágyik. A ház emlékei is erről szól. Valószínűleg magamat is belefogalmaztam. De amikor Terézkét megláttam, pont az ellenkezőjével bűvölt el engem. Sára Feri koreográfusról csináltam éppen akkor filmet, aki tizenvalahány éve Gyimesközéplokon él. Annak a forgatókönyvét viszonylag könnyen elfogadták. A Terézke-film kapcsán komolyan aggódtam, mert arra gondoltam, ki fogja nekem bemondásra elhinni, hogy van az Isten háta mögött egy jó dumájú, kedves, érdekes családban élő nő; hogyan tudom én elmagyarázni, hogy mitől jó?! Egyszer mentünk föl a hegytetőre, és egy iszonyatosan nagy fatörzset cipelt föl. Velünk volt Géza barátom és unokatestvérem, aki hajdan focizott, de ő alig tudta megmozdítani azt a fát, Terézke meg az elképesztően meredek hegyoldalon húzta föl, és röhögött rajtunk, majd kézen fogta Gézát, egyik kezével őt, a másikkal a fatörzset cipelte...Hát én gyógytornás voltam, úgyhogy ott teljesen paff lettem... Olyan meredek emelkedőt nem biztos, hogy én még elbírnék, hogy valaha is elbírtam... Akkor erről mit írjak egy forgatókönyvben? Hogy a nő húzta föl a fát? Hogy fölhúzta az unokatestvéremet?!

Ez a jelenet, meg egyébként a kész film is engem a cseh filmekre emlékeztet. Az abszurd abszurdja.

Előttem van a komoly grémium: ez nemzeti, az kisebbségi téma, emez fontos, amaz kevésbé fontos téma, és egyszer csak az jön, hogy egy nő húzza föl a fát... Hát azt hiszik, hogy én hülyéskedem, és még a végén megsértődnek! Most már 200-nál is több dokumentumfilmet készítettem, mindegyiket nagyon szerettem. Emilkénél volt először az az érzésem, hogy van a rendetlenségnek is egyfajta rendje. A szabadságé. Amikor azok a csirkék folyton kimásztak, ott éreztem meg, hogy sokkal közelebb tud úgy kerülni a nézőkhöz. A diák zsűri fogalmazta meg nagyon pontosan, hogy bizonyos metaforákkal a néző is alkotótársa lesz a filmnek. Nem tudsz kívülálló maradni, mert ha kívülálló maradsz, nem érted, nem érzed, elveszel. Hiába rakta helyre a csirkéket Emilke, folyton kimásztak.

Nem arról lehet szó, hogy most kezded a lényednek ezt a részét merni kifejezni? Itt most részben a Tanyasi Dekameronra is gondolok. Az kétségtelenül bátor film, talán nem véletlen, hogy picit az is csehes. Amit Szarvas József játszik abban a filmben, az világszám. Sajátos párhuzamot fedeztem föl a Csigavár és a Tanyasi Dekameron között: Szarvas ugyanúgy egy szobában alszik a szüleivel felnőtt kora dacára, mint Terézke.

Már bocsánat, de miért kell mindenkinek ismertetőt mellékelni a filmekhez? Magyarországon nagyon sokan nem voltak vevők a Tanyasi Dekameronra. Pedig szerintem az egy szép, lírai, majdhogynem konzervatív film. Attól még, hogy guminő van benne, nem kell rosszul lenni... Nézzük meg a filmet: arra szolgál-e a guminő, hogy a rendező a saját perverzióját vászonra vigye, vagy pedig valami másról. Arról, hogyan válik emberivé egy ilyen figura, mint a guminő, és hogy ez a figura jelenti a Szarvas játszotta férfi számára a feleséget, a társat. Hogy bele lehet kapaszkodni. Ez persze a legmélyén nagyon szomorú. A Szarvas Józsi olyan fél-elmebeteget játszott, amik vagyunk valahol mindannyian. A guminő persze metafora is egyben, és mint ilyenen, nem hiszem, hogy fel kéne nagyon háborodni.

Úgy tűnik, a Csigavárral nagyobb szerencséd volt, Az élet maga hozta a film metaforáját.

Hát, azért nagyon igyekeztünk... Hosszú ideig nem volt valódi címe a filmnek. Vitánk volt stábon belül is. Amikor megtudtam, hogy létezik ez a csigavár a falu fölött, tudtam, hogy kész, megvan, pedig akkor még semmit nem forgattunk. S most már azok is, akik azt szerették volna, hogy Terézke legyen a filmünk címe, nagyon örülnek, hogy nem az lett. Mert Terézkének pontosan az a lényege, ami nem látszik. Nagyon jó, hogy nem olyan sírós, vénlányos, mert onnantól fogva nem élt volna ez a történet, az úgy „túl csigavár" lett volna. Akadt olyan szakmabeli nézőm is, aki azt tanácsolta, vágjam meg, mert túl nagyszájú Terézke. S hogy várjunk még egy évet, hátha összetörik Terézke.

Nem értem, miért fontos mindent tragédiában ábrázolni.

Kérdem tőle, miért törne össze?! Azt feleli, mert ez a nő csak játszik, színészkedik, nincs benne semmi, rossz a választás. Teljesen összeroskadtam. Erre a vágó munka közben sziszegett a gyönyörűségtől, hogy ilyen jót ő még nem látott. Szederkényi Miki, a gyártásvezetőm azt mondta, dokumentumfilmes mérföldkő az anyag. Annyira természetesnek látta Terézkét.

A Csigavár szerencsére elég messze esik a magyar dokumentumfilmezésnek attól a vonalától, amelynek követői a jólneveltség jegyében megnyesik a kinövéseket, eltüntetnek minden olyasmit, ami a fekete-fehér világképbe nem fér bele. Csak hősök vannak meg gonoszok, miközben esetleg nagyon jellemző a pozitív szereplőre, hogy teszem föl, büdös volt a szája. Ez a film a kezdet kezdetétől nagyon jól működik. Nem hallgattál el semmi lényegeset, ami árnyalhatja a szereplődet.

Bizonytalan voltam, vésztanácsot hívtam össze a Dunatájban [Dunatáj Alapítvány, a film gyártója – a szerk.], mondták, várjunk, hátha összetörik, mire én azt mondtam, hogy lehet, hogy összetörik, de azt én, te, ő, senki nem fogja észrevenni! Nem kamera előtt, nem látványosan fog összetörni!

 

Aranykalyiba
Aranykalyiba
8 KByte
A ház emlékei (Nagy Anna, Nagy Mari és Gáspár Tibor)
A ház emlékei (Nagy Anna, Nagy Mari és Gáspár Tibor)
52 KByte
A ház emlékei (Nagy Mari és Nagy-Kálózy Eszter)
A ház emlékei (Nagy Mari és Nagy-Kálózy Eszter)
49 KByte
Tanyasi Dekameron
Tanyasi Dekameron
112 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső