A film címe csalóka, hiszen nem egy állandóan síró-rívó tevéről van szó. A „pityergés”, a könnyek hullatása valójában a történet drámai csúcspontja, ha úgy tetszik katarzis nézőnek és szereplőknek, valamint, gondolom, az alkotóknak egyaránt. A műkészítők és a művet befogadók közti határvonalat - ebből a szempontból - muszáj valamennyire semmisnek tekinteni…
A pityergő teve története már műfajilag is kettős: egyszerre játék- és dokumentumfilm. Nem mérhető a beállítások fikciós – nem fikciós százalékos aránya úgy az egész alkotásban, ahogy egy jeleneten belül sem. A film – közhely-nem közhely, „nagy szó”, vagy sem – maga az élet, az élet maga film. Végső soron nem választható ketté, ahogy újságíró és „magánember” sem. Ember van (én vagyok, te vagy, ő van). Élet van. Vagy nincs. Szeretet van, vagy nincs. A pityergő teve története a – nem kenetteljes - szeretettel teli élet: „…a mese nem eszköz, s nem is az élet eseményeinek elbeszélése: a mese maga a cél, maga az emberileg élhető-halható élet. A mesélő nem kívülről beszél: benne áll a mesében. Ezért nincs vége a történeteknek, ezért fakad mindegyikből új és új, mert maga az elbeszélés is új mesét nyit meg, nincs végső mesélő és végső hallgató: nemcsak aki mesél, az is, kinek mesélnek belép a történetbe, s már róla is szól mindez.” (1) A mongol származású Byambasuren Davaa és az olasz Luigi Falorni filmje egyszerűbb szerkesztésű, mint Az Ezeregyéjszaka meséi, de a mese és a mesélő viszonyát, az élet és az élő rétegzettségét, a „mesében levést” a mozi indításával tudatosítják az alkotók.
A hagyományos népviseletbe öltözött nomád férfi száraz fát szedeget a földről, majd leül tevéje elé a homokba, belenéz a kamerába és pár mondatban elmeséli a teve történetét: hogy réges-régen Isten aganccsal jutalmazta meg a tevét annak jószívűségéért. Ám a szarvas elkérte tőle ezt a fejdíszt és nem adta vissza, rútul becsapta és otthagyta a tevét. Azóta és ezért kémleli, fürkészi a teve a látóhatárt. Ezután Janchiv, a barázdált arcú, bajszos ember összekötözi a rőzsét, felpakolja Ingeen Temee, a teve két púpja közé és „kivezeti a képből” az állatot. Elkezdődött a történet, inzert segít a tájékozódásban: Dél-Mongóliában, a Góbi sivatagban vagyunk 2002 tavaszán. Mondhatnánk, hogy ez az információ lényegtelen is, hiszen a mese időtlen. Ám a film konkrét helyzeten, történeten keresztül emel minket az egyik fizikai valóságból a másikba, megmutatva a lényeget, a szeretetet, az életet, ezáltal egyesítve a film szereplőinek világát és a sajátunkat, az ázsiai nomád embert és az európai városlakót, felülemelve ezen a fizikai valóságon.
Jurtába érkezünk, megismerjük a háromgenerációs állattenyésztő családot, az éppen járni tudó csöppségtől a nagyszülőkig. A teveellés időszaka ez – nem a filmesek kedvéért. Ingeen Temee első szülése nem gondmentes, elkél az emberi segítség. Először tapasztaljuk a harmóniát, az együttgondolkodást, a minden sallangot nélkülöző kommunikációt és a célirányos mozdulatokat a családban. Mindenki tudja a dolgát és a helyét a munkában – a tevét mint családtagot kezelik a jövevény világra hozatalánál is. Fehér teve lát napvilágot, ám anyja, mintha fekete bárány volna, nem törődik vele, nem fogadja el, nem eteti. A kis Botok elpusztulna, ha embergazdái nem gondoznák. Magyarázat nincs, előfordul ilyesmi.
A mongol sivatagi élet törvényeit, rendjét Byambasuren Davaa és Luigi Falorni nem kívánta átírni a film kedvéért. Elképesztő alkalmazkodási, beilleszkedési és beleérző képességről tesznek tanúságot. A „szereplők” önmagukat „játsszák”. (Ez a való világ.) Davaa és Falorni Robert J. Flaherty (1884-1951) korai filmjeiből merítettek ihletet: a Nanuk, az eszkimó (Nanook of the North, 1922) és Az Arani ember (Man of Aran, 1934) készítésénél ez a kivételes tehetségű rendező igazi, nem színészek által alakított szereplőket fogott össze gondosan megtervezett mise-en-scčne-nel (beállított/megrendezett képekkel)” – olvasható Falorni magyarázata a sajtókönyvben. „Gyakran idézik, hogyan jellemezte Flaherty saját filmkészítői törekvését: meg kell mutatnod, milyen illatú a rózsa.” Flaherty példájából kiindulva Falorni és Davaa „narratív/elbeszélő dokumentumfilm” forgatását tervezte, amely „felhasználja ugyan a játékfilm eszközeit és a dráma technikáit, de ugyanakkor a hagyományos dokumentumfilm határai közé esik” – idézi a sajtókönyv Luigi Falorni gondolatait.
A pityergő teve történetében fordulópontnak ígérkezik, amikor a család belátja, próbálkozásaik nem vezetnek eredményre, Ingeen Temee nem szereti borját, ezért az ősi módszerhez, a hagyományos mongol hegedűhöz és énekléshez kell folyamodniuk. Két gyermeküket elküldik hát – teveháton – a félszázkilométerre fekvő város iskolájába, hogy elhívják a hegedűtanárt segítségül. Város és természeti közösség határa éppúgy kérdéses, ahogy az is, hogy jurtába való-e a televízió (Dude és Ugna az útjába eső baráti családhoz tér be segítségért, ahol a szovjet rajzfilmet, a nyúl és a farkas kergetőzését, a „Nupágágyi!-”t nézik a gyerekek önfeledt örömmel), az elemes rádió, nagypapa elhasznált szemüvege. (A szemüveg a Derszu Uzalát juttatta eszembe: Kuroszava Akira erdei embere romló látása miatt vesztette életét a vadonban.) A „városi emberek” megbámulják a teveháton, népviseletben érkező nomádokat, akiknek jurtája „czifra palota” a sztálinbarokk betontömb épületekhez, a málló falú iskolához és egyszerű öltözéke színes kavalkád a „polgárok” szürkéskék „kínai” falanszter-ruházatához képest. Üde sivatagi szellőként nyitogatnak a tantermekbe Dudéék, hagyományos tánc- és zeneórákat zavarva meg – falak közé zárva. A két világ egy és oszthatatlan…?
Munkbayar, a hegedűtanár „civilizált” öltözékben fogadja régi ismerőseit, ám amikor ellátogat a családhoz, hagyományos népviseletben (igaz motoron) érkezik. Színes szalaggal (mint a vallási szertartásokon) köt vállpántot a hangszerre, és Ingeen Temee púpjára akasztja. A teve oldaláról lógó hangszer a szél és az állat lélegzetére megnyugtatóan rezonál. Munkbayar leveszi a hegedűt és egyszerű, rituális dallama a fiatalasszony, Odgoo, kristálytiszta énekével Ingeen Temee (és a néző) szívébe száll. A rituális hang könnyeket csal az anyateve szemébe – elfogadja borját.
Az egyszerű képekben és dramaturgiával elmondott történet „mindennapos” a természetben élők számára. Mindennapos, hiszen a történet maga az élet. Ennek értékét, nehézségét, szépségét és gyötrelmét, valódiságát, cinizmus-mentes tisztaságát élik A pityergő teve történetének „szereplői”. Ezt sikerült megragadnia a film készítőinek és átnyújtania a nézőnek.
(1) Miklós Tamás (a kiadó) előszava Az Ezeregyéjszaka meséi Az eredeti arab szöveg első teljes magyar fordításához, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999; fordította: Prileszky Csilla
A film hivatalos honlapja: http://www.kamelfilm.de
A film a magyarországi forgalmazó honlapján: http://www.budapestfilm.hu/teve
A pityergő teve történetének díjai
a Nemzetközi Filmkritkusok – FIPRESCI - díja
San Francisco-i Nemzetközi Filmfesztivál, 2004
közönségdíj
Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál, 2004
Indianapolisi Nemzetközi Filmfesztivál, 2004
Motovuni Filmfesztivál, Horvátország, 2004
Buenos Aires Független Filmek Nemzetközi Fesztiválja, 2004 (ugyanitt még SIGNIS különdíj)
Gilde 2004 díj a legjobb dokumentumfilmnek
Verband der Deutscher Filmkunsttheater/ Guild of German Art House Cinemas
a legjobb dokumentumfilm díja
ANONIMUL Nemzetközi Filmfesztivál, Románia, 2004
Miami Nemzetközi Filmfesztivál, 2004
Bajorországi Filmfesztivál, 2004
katolikus filmdíj
Hongkongi Filmfesztivál, 2004
A pityergő teve történetének jelölései
a legjobb német dokumentumfilm-kategóriában, 2004
a legjobb európai dokumentumfilm Arte-díjára, Európai Filmakadémia, 2004
A pityergő teve Mongólia hivatalos nevezése a legjobb nem angol nyelvű film kategóriában a 76. Oscar-díjra, Amerikai Filmakadémia, 2005