A Bin-jip felszínét tekintve hivalkodónak tűnhet, és paradox módon rendkívül csendes eszközei tehetik azzá: beállításainak mindegyike az első pillanattól kezdve jelentőségteljes. Nem túlzás ugyan az összes pillanat kiemelése – de mégis érezzük a különös hangsúlyokig megtett út hiányát, mert minden eleve hangsúlyos. A jelenetek egytől egyig mintha egy szertartás részei volnának, kezdve a számunkra első beköltözéstől a tésztaetetésen át a golfozásig. Felszíne kimódolt tetszelgése azonban lebontható, ha elfogadjuk, hogy inkább kitartott képekkel, mint eseményekkel mesél – és megértjük, amikor a látottakat mint álmokat vagy inkább mint új világot megfejtjük. Kim Ki-duk filmjének ereje éppen jelentőségteljességre törekvésében rejlik: felfigyelünk a harsány csendre, és anélkül, hogy a pátosz megérintené, a látványt kiemelt méltóság veszi körül. A Bin-jip hőseinek világa sajátos világ; az odafigyelés, a türelem, a gondoskodás igazságos, emberséges, meglehetősen távoli világa.
Tae-suk (Jae Hee) szórólapokat aggat a nagyvárosi lakások ajtaira, ha a lapok éjjelre nem tűnnek el, valószínűleg senki sincs otthon; egy-két napra bátran elfoglalhatja a lakást. Szokása nem merül ki a puszta betörésben. Ha valamelyik tárgy nem működik, pedig szívesen használná, fogja a csavarhúzót, s azzal gondosan szétszereli, megjavítja, azt is mondhatnánk: meggyógyítja, lélekkel tölti fel. Olyan finoman fordul a részletek felé, ahogyan a lakások tulajdonosainak megszokott világukhoz már eszükbe sem jutna közeledni. Megöntözi a szomjas növényeket, megeteti a halakat, összeszedi és kimossa a szétszórt szennyest – gondozza azt, amivel napokig nem vagy egyébként is alig foglalkoznak a tulajdonosok, a tárgyak birtokosai. Ha szerencséje van, a lakók a bejövő hívások számára rögzítetteknek megfelelően, napokig távol vannak. Problémát nem is hirtelen hazaérkezésük okoz. Tae-suk egy alkalommal úgy foglal lakást, hogy bár meggyőződése, hogy nincsenek otthon, mégsincs egyedül: az óvás kedves, erőszakmentes, csendes eszközeivel közeledik a férje számára használhatatlan, mert vadóc „tárggyá” lett Sun-hwahoz (Lee Seung-yeon) is. Tae-suk, míg a férj haza nem érkezik, többször is felkapja a golfütőt, és birtokba veszi a kertet. A ház urának hazaérkezése után távozik, de visszafordul… Sun-hwa-val a megbújásban, a világtól való elrejtőzésben találnak egymásra, kapcsolatukat mindvégig titok övezi, titkok egymás számára is. A jóság forrása az idegen fogadása: érzéseik őszinte vendégszeretetből alakulnak át szerelemmé. Tae-suk hajléktalanul nyújt lelki otthont a gyönyörű ház boldogtalan úrnőjének, aki végül cserébe mindörökre házába költözteti.
Különös hangsúly helyeződik a vizuális szintre, de nem csak arról van szó, hogy a Bin-jip zavarba ejtően szép képeket – sőt, többször is beszédes „kép a képben”-felvételeket – tár elénk. Hősei ugyanis egy ki nem mondott némasági fogadalom néma megszegői: Tae-suk és Sun-hwa szavak nélkül kommunikálnak egymással. A golfhoz mint par excellence játékhoz hasonlóan – amely önmagáért, tehát nem a találatért, hanem a mozdulatért kézbe vett ütővel kezdődik – kapcsolatuk alapja az odafordulás, a másikra összpontosító néma figyelem. Szemben állnak az őket körülvevőkkel, a gondolkodni, érezni képtelenekkel, az őket semmibe vevők üres kérdéseivel: Sun-hwa férje miértjeit hagyja nyitva, Tae-suk az őt vallató rendőrfelügyelőt hagyja válasz nélkül, mert világuk nem közös: nem egy nyelvet beszélnek. A hősök hangtalanul is felszólítanak, s ezzel a Bin-jip, akár egy üresen álló, titkot hordozó ház, szinte felszólít a figyelemre: körbejárjuk, átlépjük küszöbét, beköltözünk.
A történet utáni zárógondolat szerint „néha nem tudjuk, hogy a világ, amelyben élünk, álom-e vagy valóság.” Kim Ki-duk a nézővel is játszik: úgy nézzük a filmet, hogy bár valóságként hat, mégis mintha álmainkat idézné. Ismerős érzés: ha jól is emlékszünk álmainkra, a bennük felmerülő hangok utóbb általában csak mint foszlányok maradnak meg, az álmok képisége mindig intenzívebb: egy belső út itt-ott elszakadó útifilmjét teszi ki. Kim Ki-duk alkotása, miközben valóság és álom megkérdőjelezhető különbségét is taglalja, saját filmfelszíne játékosa. Nem áttűnésekkel, nem a jól ismert fogásokkal, konkrét álom–valóság-határok kijelölésével lett álomszerű ez a film, és éppen ezért tűnik valóságosnak. Elvette a beszédhangot, hogy legfeljebb kifejező zörejek és a vissza-visszatérő álomhangú énekesnő romantikus dala őrizze a verbalitás emlékét. A ház kertjében a golfütő suhintása és a pördülve a hálóba csapódó labda hangja idegen lépés a csend birtokán. Az éles hangok a türelmetlenség, az igazolatlan hit hangjai: a tárgy zaja Tae-suk elfojtott kiáltása, de ebben ott rejlik az a tény is, hogy a figyelem precíz összpontosítása állandó gyakorlást kíván. A fa köré műanyag drótot csavart, annak végébe golflabdát ejtett csapdába a fiú, de Sun-hwa minduntalan Tae-suk elé lép: a kiáltás felesleges, a némaság kevésbé. Sun-hwa jelen van, és amíg ott vannak egymás számára, minden rendben.
Túl nagy ez a rend és túl tiszták a hősök – nem kérdés, kiket választunk, kezdettől fogva cinkostársak leszünk. A lány szánalomra méltó, helyzete miatt tudjuk sajnálni, bizonytalan, de érezzük, hogy Tae-suk mellett majd megerősödik; Tae-suk túl sokat tud, nem is feltétlenül ember: transzcendens lény, a hit kitartó játékosa, aki csak rávezeti a maga útjára a lányt, de megszereti: nála végre otthonra talál. A mások lakása iránti kéretlen tisztelete pedig egyenesen megható, míg a férj iránti szánakozásunk megvetéssel vegyül. Nem választhatunk: a két főszereplő egyértelműen jó – ha rossz, akkor is csak tévedésből (a golflabda átrepül a szélvédőn, és véletlenül szinte, belefúródik a kocsiban ülő hölgy fejébe)… Nehéz felidézni, mikor láttunk hasonló angyalokat a vásznon. Még az is lehet, hogy annyira elszoktunk az egyszerűen csak jó szándékú emberektől, hogy ájtatosnak, giccsbe hajlónak érezzük a karakterek (erkölcsi) tisztaságát. Nem is annyira tiszták. Tae-suk még fájdalmat is okoz, fogja az ütőt, és a golflabdát előbb a férjre, majd a rendőrfelügyelőre irányítja – igazságosztót játszik. Sun-hwa pedig hazudik a film végén: nem az újrakezdődő házassága, hanem a fiú ottléte miatt boldog – mégis nevetséges ellenvetések ezek nemes játékaikkal szemben. Tiszta arcú, szimpatikus színészek alakította angyalok – talán műszárnyakkal, de csak mert máskülönben megfoghatatlanok volnának. Kettejük együttes súlya ráadásul kimutathatatlan, észrevehetetlen: nulla kiló – vagy éppen hogy mérhetetlen, mert egyesülve egyensúly, s mint ilyen, talán végtelen.
A történet a fiúval, Tae-sukkal kezdődik, az ő kezdetei nélkül, mert már eleve rajta áll egy úton – nem is akármelyiken: a maga útján. Akár a rendező nálunk is vetített korábbi filmje, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz buddhista szerzetese, aki belenevelte a fiút a Zen világába, de a fiúnak végül magának kellett megtanulnia annak részévé válnia, Tae-suk is csak önképzéssel válhat tanítóvá, egyben a lány segítő útmutatójává.
A róla készült aktfotóktól, más által konstruált önképétől elszakadni képtelen lány a fiú mellett tanulja meg átlépni az őt körbefogó, visszatükröző világot: otthonát, férjét. Az átlépés itt nem azt jelenti, hogy jobb, ha nem is vesz tudomást arról, ami körülveszi – hiszen a lánnyal először akkor találkozunk, amikor éppen ez a helyzet: nem veszi fel a telefont, mert dühében és félelmében ugyan, de lepereg róla férje ideges könyörgése. Nem tudja megadni magát. Az átlépés tehát ezúttal felülemelkedés: a dolgok másképp látása. A lánynak olyan helyre kell felkapaszkodnia, ahonnan nézve képes lesz átszínezni a valóságot. Mint télen a szerzetesnek, kővel a lelkén kell megjárnia a maga hideg hegyét, hogy könnyedén bírja el a kő súlyát. Sun-hwa-nak legelőször önmagát kell újraértelmeznie – hamarosan fel is szabdalja saját portréját: a régi keretbe kisebb módosításokkal illeszti be világát. Többé nem egy a férje gondosan összevásárolt tárgyai közül, amelyeknek a töredéke is elegendő lenne a nyomorúságtól mentes élethez. A rendező megfoszt attól, hogy láthassuk, Tae-suk annak idején hogyan talált utat magának, de cserébe megajándékoz azzal, hogy láthatjuk, hogyan történhetett.
A film mégsem a megvilágosodás, a teljes belső transzformáció története. Sun-hwa-ból hiányzik az, ami a fiúban megvan. Tae-suk ugyanis rendre feltalálja magát, míg Sun-hwa ideiglenes elválásuk után a fiútól látott és őt utánzó mozdulatokkal csupán megidézni tudja Tae-suk-ot. A lány tehát nem találta meg önmaga sajátos eszközeit, de rálelt arra, hogyan fogadhatja el a sorsát. Úgy törődik bele a magányos házasságba, hogy csak hinnie kell abban, hogy Tae-suk ott van, tehát nincs egyedül.
A Bin Jip hősei különösek akarnak lenni: szembefordulni a számukra további választást nem jelentő alternatívával, amely a rossz házasságok, a pénzemberek, stb. világában kizárólagosságra kíván törni. Tudják, hogy az adás gesztusa nem a harmadik házassági évforduló Hawaii-on töltendő napjaiban rejlik, nem is a tárgyak felhalmozásában, a „mindent megadásban”. A fiú egészen keveset tesz a meglévő világhoz, de ajándéka mindennél többet ér és a részletekben rejlik: a padlóra terített szép váltóruhában, egy-két mozdulatban, félmosolyban, törődésben.
Metafizikai melodráma és krimi egyszerre. A kertben (precízen) eltemetett (talált) halott miatt keverednek gyilkosság gyanújába – mindketten egy sablonos gondolkodás áldozatai. Az új aspektus története: a hősök megértése a képrejtvényekhez hasonló újra-átgondolást igényel. Krimi, de nem a gyilkosság, a nyomozás, a félreértés, a korrupció megszokott elemei miatt. A rendőrség Tae-suk számára az a szokvány-világ, ami Sun-hwa-nak a férjben testesül meg. Mindkettejük megtalálta saját börtönét, és mindkettejüknek csak hinniük kell abban, hogy bezárva is szabadok, mert egymás rabjai. A fiú edz, „nyomtalankodik”, hogy a meghökkentő eltűnések, lopakodások mestere legyen. Önképzését cellájában roppant feszült képsorok mesélik el: érezzük a visszafojtott lélegzetet, az összpontosítást. Tae-suk maga lesz a golflabda előtt álló ütő, egy-egy tévedhetetlen mozdulat. Egyetlen árulója csak az árnyéka – semmi több.
A rendőrségnek másképpen kell rájuk néznie, hogy megértse őket, tisztázza helyzetüket. Tae-suk kineveti a lopakodó módszerétől zavarba jött börtönőrt, majd eltűri a gumibot ütéseit. Pedig már azt hittük, megtörik, hogy fel kell adnia választását, önmagát, de Tae-suk egy lépéssel mindig előbbre jár. A tenyerén szemrajz, hogy távol tartsa a gonoszt – vagy ha kell, még nagyobb erővel üssön vissza.
Egy más értékrendű, nem anyagi, hanem metafizikai alapokon álló világ gyermekeit látjuk Kim Ki-duk filmlírájában, amely egy távoli világ kedves ajándékait rejti: különösen figyelmes kamera rögzítette csendes forradalmárokat, az adni tudás mestereit.
(2005-11-02 )