Bella Tamás A torzak embersége
Tod Browning Freaks – Szörnyszülöttek című filmjének kritikája (DVD)

52 KByte

Sajnos a legkevésbé sem véletlen, hogy a honi Filmlexikon immár hagyományosan csak az 1945 után készült játékfilmekről szolgáltat adatokat: a magyarországi médiakultúrában máig terjedelmes és kínos hiátust jelent a huszadik század második negyedének (elsősorban) amerikai filmművészete. A zsánerművek - főként a horror- és gengszterfilmek, valamint a hangos burleszk - ezen első virágkorából még a mozirajongók is gyakran csak A sebhelyes arcút (Howard Hawks, 1932), esetleg Laurel és Hardy (a mucsai »Stan és Pan«-t ideje volna már a Horthy-korszak egyéb kulturális csökevényei mellé temetni) egy-egy filmjét ismerik. Pedig a megemlékezésekkel, tiszteletadó kikacsintásokkal és persze örökérvényű toposzokkal kezdettől előszeretettel élő filmművészet számos, ma soha véget nem érőnek tűnő története innen indul, King Kongtól Tarzanig. Szerencsére már most látható, hogy a bántó űrt egy-két évtizeden belül sikerülhet akár teljesen is felszámolni, mégpedig leginkább azért, mert a húszas, harmincas és negyvenes évek legérdekesebb filmjei sorra jelennek meg a magyar DVD-piacon.

Ilyen régóta várt kultuszfilm a Warner Home Video által most kiadott Freaks – Szörnyszülöttek is, mely még a különlegességek között is unikumnak számít. 1932-ben mutatták be, az USA filmgyártás talán leglázasabb, legfelbolydultabb időszakában. Az 1927-ben, nem egész fél évtizede született hangosfilm hőskorát élte, sok művész még nem is volt biztos az áttörés tartósságában. Csupán két éve volt érvényben a protestáns kulturális elnyomás máig egyik legrettentőbb fegyvertényének számító Motion Picture Production Code (Mozgóképkészítői Illemkódex), melyet a Motion Picture Producers and Distributors Association of America (Amerikai Filmgyártók és Filmterjesztők Szövetsége) tett kötelezővé, s amely jezsuita fanatizmussal és félelmetesen ostoba képmutatással minden »erkölcstelenséget« száműzni kívánt a gyöngyvászonról, a combok belső oldalától (!) a csipkés alsóneműn át a szerencsejátékokig. Mindennek hátteréül pedig a Nagy Gazdasági Világválság szolgált, munkanélküliségével és rémületével, meg persze az alkoholtilalom, bűntudatával és az elharapózó gengszterizmussal.

Ezekben az időkben - a temetkezési üzletágon kívül - talán egyetlen biztos legális jövedelemforrás sem létezett, a filmkészítés pedig pionírok hősi teljesítményéhez lehetett hasonlatos; annyi legalábbis biztos: felkavaró, szokatlan hangvételű művel csak olyan ember mert jelentkezni, aki nem ijedt meg a saját árnyékától – na és persze a bukás rémétől. Tod Browning, a rendező, épp ilyen jellem volt. A Metro-Goldwyn-Mayer megbízható szállítója, aki az amerikai filmtörténet második rendezői generációjához tartozott, nem kisebb név, mint maga David Wark Griffith keze alatt sajátította el a szakma fortélyait. A Türelmetlenségben (1916) színészként is közreműködött, de már előtte rendezni kezdett, és átlagos korabeli direktorként évente féltucat műfaji szemetet állított elő (ekkoriban még csak kevesen tekintették a filmet művészetnek), mígnem 1925-ben rátalált szerencseszínészére, Lon Chaneyre, akivel első nagy sikerét, a The Unholy Three című bűnügyi némafilmet forgatta. Ezzel Browning egy csapásra a kortárs élvonalba került, és Chaneyvel annak öt évvel később bekövetkezett haláláig együttműködve kidolgozta saját misztikus horrorstílusát, melynek alapján a sajtó egy hangzatos, bár meglehetősen felületes címmel is megajándékozta: »a mozgókép Edgar Allen Poe-ja«-ként emlegették. Persze mára már világos, hogy Browning nevét nem több, mint két játékfilm fogja az utókor számára megőrizni: legendát teremtő, a magyar Lugosi Béla főszereplésével készült Draculája (1931) és a Szörnyszülöttek.

A Freaks eredeti változata prológussal indult, melyet a DVD-n sajnos - a mű architektóniáját figyelmen kívül hagyva - leválasztottak a filmről. A bevezető szöveg ugyanis, mely cirkuszi mutatványosokat ábrázoló oldalfestményével, hatásvadász szövegkiemeléseivel és dagályosságával máris megidézi a bemutatni kívánt miliőt, valójában disclaimer (egyfajta nyilvános cáfolat), mely arra hivatott, hogy tompítsa a filmben látható képsorok élét. Jól bejáratott trükk ez, mely éppúgy ismerős A sebhelyes arcúból, mint a Szegénylegényekből - az elnyomó hatalom kijátszásának eszköze, mely általában jó ómen: értéket szokott takarni.

Mikor átrágtuk magunkat az előretolt bocsánatkérésen és a gyorstalpaló kultúrtörténeti leckén, még mindig nem értünk a cselekményhez: egy vurstli nagyhangú kikiáltóját látjuk, aki élő szörnyetegeket ígér a bámészkodóknak, majd a legborzasztóbbat rögvest meg is mutatja (a néző ekkor még nem lát belőle semmit). Csak mikor mesélni kezdi a kis ólban heverő lény történetét, indul el valójában a film. Mint a DVD-n található dokumentumokból kiderül, az eredeti koncepció nem ez volt, a Szörnyszülöttek moziváltozata mégis nagyon pontos keretes szerkezettel rendelkezik, amely a maupassant-i novellákból, vagy a régebbi regényhagyományból lehet ismerős: a prológust keret követi, ezután bontakozik ki a cselekmény, majd zárul a keret, és rövid epilógussal fejeződik be a mű. Persze korántsem a struktúra az egyetlen, ami a filmet az ezernyolcszázas évekhez kapcsolja: toposzaiban és cselekménybonyolításában is ott az irodalom századának lenyomata. Erről még lesz szó.

Az alomban heverő monstrum egykor szépséges akrobatanő volt: Cleopatra (Olga Baclanova), »a levegő pávája«, aki számos más férfié mellett cirkusza egyik törpéjének, Hansnak (Harry Earles) szívét is lángra gyújtotta. Hans hiába készül házasságra a bájos manóhölggyel, Friedával (Daisy Earles), nem képes ellenállni az egymagában is ötször annyi nő csábításának, és sutba dobva a józan észt udvarolni kezd Cleopatrának. Az alantas lelkű légtornász pedig még adja is alá a lovat, mivel Hans mesés örökségére pályázik, amelyből vissza nem fizetett kölcsön, drága pezsgők, majd egy platinanyaklánc révén egyre többet meg is szerez. A német törpe vagyonát titkolt szeretőjével, az erőművész Herculesszal osztja meg, akivel végül kitervelik, hogy a nő feleségül megy Hanshoz, akit eltesznek majd láb alól. Ám a naiv sűrítéssel már a lakodalomra időzített mérgezés nem sikerül; az erős szervezetű kisember gyanút fog, ápolása során torz barátai segítségével leleplezi az őt továbbra is mérgezni igyekvő intrikust, és (természetesen) egy viharos éjszakán a cirkusz aprónépe Cleopatrával és Herculesszel is könyörtelenül leszámol.

Mint látható, a történet nem több afféle sajtpapírra kívánkozó, filléres, butácska melodrámánál, melyhez képest Schiller korai drámái valóságos mesterművekként tündökölnek – újabb elem, mely a 19. századi (és még régebbi) populáris hagyományhoz kapcsolja a filmet. A cselekményhez hasonlóan könnyű kritikusi célpont lehetne a rendezés mesterkéltsége, mely valami módon szinte minden snittben a felszínre tör: a germán neveket viselő, beszédébe német szavakat keverő pár még kettesben is angolul szólal meg; az ármányt kitervelő Cleopatra néma- vagy rajzfilmbe illő módon elváltoztatja a hangját, és guvasztja a szemét; Hans a végső leszámolás előtt hosszan monologizál, ellenfele szavait idézve - s így tovább. A film mégis érdekes, mulatságos, mi több: helyenként megható. Mindennek legalább két titka van.

Az első titok a már-már mitikusan nagy horderejű témaválasztás. A Freaks középpontjában ugyanis korántsem a soványka cselekmény, hanem a freakshow, vagy sideshow borzongatóan rejtelmes világa áll. (A mélyen az angolszász hagyományban gyökerező szavak megizzasztják a fordítókat: vurstlikban, vagy cirkuszok mellett megtekinthető látványosságot jelentenek, melynek fő attrakciói a természet groteszk tréfáinak tartott emberek és állatok voltak, a szakállas nőtől kezdve a törpéken át a kétfejű borjúig - a látogatók szemében a határok ember és állat közt elmosódtak.) Azzal, hogy a freakshow népét tette filmje valódi főszereplőjévé, Browning - nem lehetetlen, hogy teljesen véletlenül - egyszerre aknázta ki és helyezte új alapokra a mozi egyik halhatatlan és kimeríthetetlen toposzát, s ezáltal minden bizonnyal a legfontosabb csomópontját alkotta meg egy, a mozgókép hőskora óta élő hagyománynak. A Freaks nélkül talán meg sem született volna, de biztosan egész másképp alakul David Lynch és Tim Burton életműve; hatását felfedezhetjük Fellini Satyriconjában (1969), Az elefántemberben (David Lynch, 1980), vagy akár Marilyn Manson videóklipjeiben. Az explicit hommage-ok sem hiányoznak: gondoljunk csak Robert Altman Játékosára (1992), Matt Groening Simpson családjára, vagy a közelmúltból Burton Nagy halára (2003).

Már utaltam rá, s most újra hangsúlyozom: a Szörnyszülöttek korántsem az első alkotás volt, mely mélyebben érintette a témát; a sideshow már a némafilm rekurrens közhelyei közé tartozott – itt elég a német expresszionizmus két klasszikusát, Robert Wiene Dr. Caligariját (1920) és a Magyarországon szinte ismeretlen Panoptikumot (Das Wachsfigurenkabinett, Paul Leni, 1924) említeni. Hogy miért válhatott Tod Browning filmje mégis egyedi hivatkozási alappá, azt a második titok, a bátor koncepció magyarázza: az, hogy a rendező a cirkusz emberi menazsériáját a kortárs Amerika valódi torzszülött-sztárjaival játszatta el - ez az ötlet valamiféle enyhén stilizált dokumentumtablóvá avatja a Freakst. Szinte hiánytalanul feltűnnek itt a harmincas évek Amerikájának legfurcsább testű emberei, érdemes sorra venni őket. Harry és Daisy Earles, a főszereplő törpék a The Doll Familyként (Babacsalád) ismertté vált német apróember-család tagjai; Daisy és Violet Hilton talán minden idők legigézőbb valódi sziámi ikrei voltak, akik később saját zenés show-jukkal járták az országot; a tűfejű Schlitze visszamaradottsága ellenére is kedvelt médiakabalává vált, és magas kort ért meg; a félig nő, félig férfi Josephine Joseph a kevés életben maradt valódi hermafroditák egyike volt; a megbízható színészi teljesítményt nyújtó Fél Fiú, Johnny Eck pedig medencével és lábbal rendelkező ikertestvérével a korszak egyik legizgalmasabb fűrészes bűvészmutatványát adta elő. A kevésbé ismert szereplők közé olyanok tartoznak, mint Frances O'Connor, a Kéz Nélküli Lány, Peter Robinson, a Csontvázember, Olga Roderick, a valódi Szakállas Nő, valamint Prince Randian, az Élő Torzó. Jól esne azt írnom, hogy a freak-csoport minden tagja hamisítatlan csodalény, ám a régi Hollywood művisége sajnos ezúttal is jelen van: a Madárasszonyként szereplő Elizabeth Greennek tulajdonképpen semmilyen testi elváltozása nem volt, egyszerűen csúnyaságát, hosszú orrát kihasználva kapta meg a szerepet.

(Részleges) dokumentarizmusa a film legnagyobb erénye: az önmagukat adó torzak egyáltalán nem ijesztő, hanem barátságos, szeretnivaló emberekként jelennek meg előttünk. Szimpátiánk kezdettől fogva az övék; a csalárdság kizárólag az egészséges testű emberek világában jelenik meg - Cleopatra és Hercules, a szép és az erős valójában aljasak. Browning legszellemesebb mesterfogása, hogy hétköznapi munkájuk, beszélgetéseik közben mutatja be a fura lényeket - így emberileg közelebb hozza őket a nézőhöz, de nem marad el kíváncsiságának kielégítésével sem: megleshetjük, amint az Élő Torzó csak a száját használva minden erőlködés nélkül cigarettára gyújt (állítólag kivágták azt a részt, melyben önállóan sodorja meg); vagy ahogy a Kéz Nélküli Lány elegánsan késsel és villával étkezik. És csodák csodája, a torzszülöttek körül szimbolikus mezők is működni kezdenek: az egész művön végigvonulnak az emberi és állati szférák szétválaszthatatlanságának jelei: nem csupán a Teknőclányra, a Madárasszonyra, vagy a századelőn az ember és majom közti hiányzó láncszemnek tekintett Tűfejűekre gondolok itt, hanem a nevek és gúnynevek kavalkádjára is. Hansot Hercules bogárnak és majomnak nevezi, Cleopatrát, a lég páváját pedig lónak csúfolják, s Kacsanőként végzi. Ennél is fontosabb az az erő, mely az egész cirkusz világát mozgatni látszik, s ez nem más, mint a szerelem: nemcsak a társulat normális tagjai – Herculesékon kívül Phroso bohóc és Venus idomárnő – turbékolnak, de majd minden freak is: a sziámi ikrek két külön férfihoz mennek feleségül, ami számtalan mulattató bonyodalmat okoz, a Szakállas Nő gyermeket szül a Csontvázembernek, a Josephine-fél által vonzott férfiakat a Joseph-oldal elriasztja, Hans pedig feleségül veszi álmai óriásasszonyát.

A Szörnyszülöttek 1932-ben sokáig visszhangzó botrányt keltett, és hatalmasat bukott, ezért néhány hónap után teljesen felfüggesztették a forgalmazását – több országban be is tiltották. Csak 1962-ben, Browning halálának évében mutatták be újra a Velencei Filmfesztiválon, ahol a jócskán megváltozott társadalmi klímában döbbenetes sikert aratott, és (nyugaton) hamarosan kultstátuszba emelkedett. Ideje, hogy idehaza is ismertté váljon, mert bár játékfilmként nem több poros tucatdarabnál, annyi vidám kuriózum és a legtermészetesebben tálalt humanizmus van benne, amennyit a közelmúltban csak az Amélie csodálatos életében (Jean-Pierre Jeunet, 2001) élvezhettünk. Ráadásul a DVD – elsősorban David Skal minuciózus kutatásainak köszönhetően – sok, lebilincselően érdekes, és a film világához szervesen kapcsolódó extra információt is nyújt a tengerentúli sideshow-k világáról, ezért nem csak filmrajongóknak, de minden Amerika-bolondnak is jó szívvel ajánlható.

 


29 KByte

30 KByte

32 KByte

24 KByte

29 KByte

50 KByte

50 KByte

26 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső