Joó Tamás Hétvége a Lumiére Intézetben
Beszámoló a második Francia-német Filmes Találkozóról – Lyon, 2004. november 26-28.
villalumiere: Villa Lumiere
Villa Lumiere
315 KByte

Az Air France Régional gépéből kilépve, amikor megpillanthatom A kis herceg írójáról elnevezett repülőteret, elfoghat végre a várva várt érzés, amely általában a magyar filmeseket elfogja, ha Franciaországba érkeznek. A második Német-francia Filmszakmai Találkozóra a Német-francia Filmakadémia nemzetközi producerosztályából kaptam meghívást.

Ez a program azért jött létre, hogy az európai koprodukciók, forgalmazás és az európai filmes intézmények szakembereit képezze ki. Egy éven keresztül Ludwigsburgban, Párizsban, Berlinben szakmai találkozókon és intenzív elméleti képzésben vettünk részt. Francia és német cégeknél dolgoztunk, készítettünk kilenc kisjátékfilmet az ARTE-nak és meglátogattunk a nagy európai filmfesztiválokat.

Lyon különleges helyszín, száznyolc évvel ezelőtt ebben a városban született a mozgókép. A konferenciának, amelyen részt veszek, a Lumiére Intézet ad otthont, amely egyben a feltalálók szülőháza, ma pedig egy fantasztikus filmmúzeum.

A szállodába érve német osztálytársaim fogadnak: "Bleibst du in diesem Jugendherberge?" (Itt maradsz ebben a diákszállóban?) - förmed rám Martin, miközben a szálloda minibárjának választéka számomra - ugyancsak leküzdhetetlenül - még mindig gyerekkorom misztikus "dollárboltjainak" csábító választékát idézi. Mondom neki, hogy persze, maradok. Este újra találkozom Martinnal. Elégedetten szivarozik: szerzett egy szobát a Rhone-parti Sofitel-ben.

A színpadon a legtöbb előadás a nemzeti sajátosságok körüli valamilyen általános elmélkedésessel kezdődik, egészen onnan kezdve, hogy a franciák nemigen mozdulnak ki hazájukból, hiszen úgy gondolják, mindenféle tájat megtalálhatnak országukban, míg egy igazi német természetesen nagy utazó. Egy francia (filmes) nemcsak hogy hisz hazája (film)kultúrájában, de általánosan elterjedt, hogy azt populáris rétegeiben is az alapvető ismeretek részének, klasszikusait igazi "szenteknek" tartja, ugyanúgy mint az irodalom vagy például a sanzonéneklés nagyjait. Talán ennek semmi köze a nemzeti öntudathoz, de megemlítendő, hogy egy francia a legritkább esetben beszél jól németül, viszont a németek - tapasztalataim szerint - a középiskolákban biztos alapokat kapnak franciatudásuk későbbi elmélyítéshez. A franciával szemben az ifjú németnek hazája hagyományával jóval ellentmondásosabb a viszonya, ez jellemző a német filmesek fiatal és középnemzedékeire, akik, ha nem elsősorban amerikai forrásokból táplálkoznak, leginkább még mindig a ´68 utáni új német film egykori képviselőit tekinthetik példaképeiknek. A németek filmgyártása szorosan összefonódik igen exportképes, magas színvonalú tévéfilmjeikkel és a film náluk elsősorban szórakoztatóipari terméknek minősül. Bár összlakosságuk nagyobb, kevesebb mint fele annyi filmet gyártanak mint a franciák (2003-ban ez az arány kb. 200 a 80-hoz) és kevesebbet járnak moziba (2.8 ill. 1.8 film évente) saját filmjeiket jóval kevésbé kedvelik (a francia filmek piaci részesedése immáron stabilan 30 és 40% közötti, a németeké 10% alatti).

A német filmesek, bár irigylik a franciák fejlett filmkultúráját, egyre büszkébbek saját nemzetközi eredményeikre, elsősorban a Lola fut, a Hontalanul Afrikában és Good bye, Lenin! világsikerére. Az, hogy Németország szövetségi állam, szintén minden beszélgetés és összehasonlítás alfája: nemcsak a film mint tantárgy bevezetése nehézkesebb ezáltal, hanem jóval többe kerül egy film marketingkampánya vagy bonyolultabb az ARTE-val való együttműködés is.

Fiatal francia producer vitatkozik az ARTE egyik vezetőjével, hogy a műholdas sugárzás miatt filmje egyes országokba jóval hamarabb eljut, mint azt a mozimegjelenés utáni korlátozások lehetővé tennék. Az ARTE találkozóján a filmes szerződések sok lényeges pontja terítékre kerül, amelyek a csatorna sajátos szerkezetéből adódóan bonyolult szabályozást igényelnek. Belegondolok a televíziók mint filmes koproducerek magyarországi szerepébe. Eszembe jut egy magyar szociológus cikke, amelyet még a repülőn olvastam, amiben egy Nyugat- és Kelet-Európa közti utazást húsz-harminc éves időutazásként írt le. Aztán leülök az ebédhez, a hangárnak hívott moziterem előcsarnokába terítettek, amely üvegtetejű, akár a régi műtermek. Az egész nagyon elegáns, mégis a helyszín miatt teljesen fesztelen a hangulat: iszik-eszik, ki-be járkál, beszélget mindenki. Mellettem francia producer ül, hatodik saját filmjét készíti elő, indiai-francia koprodukció. Egy angol srác legutóbbi reklámfilmje kapcsán a magyar helyszínekről áradozik. Később, az udvaron összefutok lengyel osztálytársammal: "jó látni, hogy itt létezik filmipar"- mondja vidáman.

Délután a filmes nevelésről szóló munkacsoportot választom. Két hölgy a "College au cinéma" programtól valamint a Rhone-Alpes régió önkormányzatától lelkesen ismerteti a diákok lehetőségeit az általános iskola alsó tagozatától a gimnáziumig. Évi három film a gimnázium alatt talán nem tűnik soknak, és az osztálynak ezt is kezdeményeznie kell. A lényeg az egyéni felfedezés elősegítésén van. Intézményi szinten a mozik és a gimnáziumok együttműködését támogatják, találkozók, klubok szervezését - a finanszírozás megoszlik az állam és a régiók között. A program 1993-ban, Jack Lang minisztersége alatt jött létre. A filmes neveléssel foglalkozó intézetektől érkezett német résztvevők szkeptikusabban szólalnak meg, bár azt is elárulják, hogy két tartományban, Brandenburgban és Észak-Rajna Vesztfáliában a film mint tantárgy már tanterv részét képezi. A szó hamar Uschi Reich-hoz, a Bavaria produceréhez kerül, akinek kezei alól az utóbbi évek legnézettebb német gyermek- és ifjúsági filmjei kerültek ki. A valósnál most jóval távolibbnak tűnik Magyarország.

A következő program pódiumbeszélgetés három német és három francia rendező között arról, hol érzik otthon magukat (film)kulturális értelemben. Megjelenik-e a filmjeiben, hogy Wolgang Petersen eredetileg német, miért tudott biztos kézzel bánni a francia Julie Bertucelli egy nagyrészt Grúziában játszódó filmmel, és miért érzi magát Caroline Link inkább otthon Los Angelesben mint Párizsban? Majd konkrét, provokatív kérdések következnek: miért nem lehet mégsem nemzetközileg eladni a német romantikus filmeket, mikor lesznek újra német filmsztárok?

A beszélgetés később a német-francia koprodukciók felé kanyarodik. Ezek elenyésző számát a 2001-ben elindult ún. "Mini-Traité" (évi 3 millió eurós francia-német filmalap) növelte meg jelentősen, ennek köszönhetően az utóbbi években már kb. évi tíz, zömében többségi francia koprodukció készült. Amikor Alfred Hürmer német producer büszkén franciául kezdett el beszélni, közbekiáltás szakította félbe, kérve, hogy beszéljen az anyanyelvén - erre Dominik Moll francia rendező állítja helyre az egyensúlyt, ő németül számol be koprodukciós tapasztalatairól. A házigazda Frémaux magát a rendezőt is vidáman francia-német koprodukciónak nevezi, utalva német és francai szüleire.

Este bulik, egyesületi ülés, előtte a záróünnepségen Thierry Frémaux André de Toth-ot idézi, másnap a múzeum egyik rövidfilmjében Mitterand elnök szavai: ha mozira gondol, Fábri Zoltán Körhinta című filmje jut eszébe.

A kurzus során egyszer az a szerencse ért, hogy egy vacsorán Jean-Claude Carriére asztalához ültettek. Carriére németes direktséggel szegezte nekem a kérdést: "Van ma Magyarországon élő és érdekes filmkultúra?" Diplomatikus válaszomba beleszőttem, hogy nagyon sok a fejlődés és figyelmébe ajánlottam a cannes-i fesztiválon játszott Kontrollt.

"Que Paris est beau / Quand chantent les oiseaux / Que Paris est laid / Quand il se croit Français" (Párizs szép, amikor énekelnek a madarak, Párizs rút, amikor franciának képzeli magát) A T^etes Raides L'iditenté (Identitás) című számát hallgatom útközben. A filmesek szakmájához az is hozzátartozik, hogy az általános, közös élmények megidézésén át képesek legyenek minél több nézőhöz eljuttatni történeteiket. Egy ilyen találkozó szervezői mindenképpen sokat tesznek azért, hogy a nemzetközi kapcsolatok fejlődjenek, és ezáltal az írók, rendezők, producerek minél eredményesebben találják meg Európa közös történeteit.

A cikkhez kapcsolódó írás a Filmkultúrában:

Joó Tamás: Beszámoló az első Német-magyar Produceri Találkozóról

 

villalumierebelso:  A Villa Lumiere belülről
A Villa Lumiere belülről
60 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső