Bár még igazán gyerekcipőben jár, hiszen csak 5. alkalommal rendezték meg a Filmstock Internationalt Lutonban, mégis sikerült színvonalas és változatos programmal kirukkolnia a fesztivál két szervezőjének Justin Dohertynek és Neil Foxnak. A két fiatalember 5 évvel ezelőtt ugyanis elhatározta, hogy komolyan tesz valamit a városka kulturális életének felpezsdítéséért és azon kívül, hogy elhozza az addig jóformán csak Londonban látható filmeket a Luton-i közönségnek, egy olyan fórumot hoz létre a fiatal filmesek számára, ahol szinte családias légkörben mutathatják be filmjeiket és találkozhatnak a pályatársakkal, valamint a nagyközönséggel. Elhatározásukat tettek követték és azóta minden évben június 1-15 között rendezik meg a Filmstock Internationalt, amely a filmek elképesztően széles spektrumát kínálja. Minden évben meghívnak egy már neves filmkészítőt, aki azon túl, hogy megnyitja az eseményt, összeállít egy 10 filmből álló listát azokból az alkotásokból, amelyek őt a pályája során inspirálták. Tavaly Jim Sheridan tette itt tiszteletét, idén pedig a brit thriller nagy öregjének számító Mike Hodges mesélt pályájáról, illetve arról, hogy miként hatottak munkásságára az általa kiválasztott filmek. Új filmjével, a tavaly Edinburghban bemutatott, Csak halálom után nyugodhatok-kal (I’ll Sleep When I’m Dead) Hodges a nagy visszatérők közé számít. Rendkívül közvetlen, baráti hangulatban magyarázta, miként lehet az, hogy valakit olyan változatos műfajú filmek inspiráljanak egyszerre, mint Ingmar Bergman Hetedik pecsétje és Billy Wilder Nagy karneválja.

A Hodges által kiválasztott filmeket természetesen ugyanúgy megnézhette a közönség a kéthetes fesztivál során, mint az ő filmjeit, például a nyitófilmként szereplő Fekete szivárványt, a Krupiert, a legendás Get Cartert, és az azóta kult klasszikussá vált Flash Gordont, illetve legújabb alkotását, a Csak halálom után nyugodhatok-ot.

A számos klasszikus mellett a fesztivál legfőbb erőssége és vonzerejét a pályájuk elején lévő tehetségek jelentik, akiknek kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújt. A fesztivál szervezői által biztosított családias légkör és a lelkes közönség egyre több alkotót ösztönöz arra, hogy személyesen is itt legyen filmje bemutatóján, válaszoljon a közönség kérdéseire és ismerkedjen a többiekkel.

Annak ellenére, hogy az idén alig tucatnyi nagyjátékfilm debütált Lutonban, mind tematikában, mind filmes megjelenítésében erősen eltérő volt a mezőny. Legtöbbjük alkotójának valószínűleg nem ez az első film fogja meghozni a nagy áttörést, bizony van még mit csiszolniuk a történetmesélésen és a képi megjelenítésen is, de azért akadtak, komoly, érett, technikailag felkészült, átütő alkotások. A legjobb példa erre az első játékfilmes amerikai rendező Nyle Cavazos Garcia, Clean című filmje, amely magasan kiemelkedett a mezőnyből. Amerikai álom helyett kijózanító valóság várja a nézőt egy limuzinsofőr történetében, aki, mint mindenki, azért megy Hollywoodba, hogy híres legyen, hírnév helyett viszont be kell érnie azzal, hogy híres embereket fuvarozva testközelből tapasztalja meg, mit is rejt a csillogó felszín. A rendező - hódolatként -szívesen idézi meg kedvenc filmjei, Scorsese, Tarantino, Soderbergh és mások képi világát, merészen használja a vágóollót, s ennek köszönhetően különös atmoszférát teremt. (Filmje egyébként a június végén New Yorkban megrendezett Vision Fesztiválon elnyerte a Legjobb Film, a Legjobb Rendezés, a Legjobb Vágás díját, és főszereplője, Paolo Cascardo vihette haza a Legjobb Férfi Alakításnak kijáró díjat.)

Szintén neves rendező, Roman Polanski alkotásai, a Rosemary gyermeke és az Iszony ihlették Tony Spiridakis filmjét a Zajt (Noise). A nagyvárosi élet paranoiáját valamint a bérházak lakóinak kényszerű összezártságát tükrözi ez a nyomasztó alkotás, amelynek fiatal és sikeres hősnőjét módszeresen próbálja őrületbe kergetni fölötte lakó szomszédja. Joyce eleinte próbál visszavágni, de úgy tűnik, egyre inkább csak maga alatt vágja a fát. A kialvatlanság és az átmeneti gyógyírként szolgáló ital egyre jobban kikezdi az idegeit, elveszíti realitásérzékét és szinte fogalma sincs az idő múlásáról. A főszerepekben a 80-as évek több kiemelkedő alkotásában szereplő Ally Sheedyt, illetve a vonásaiban és törékenységében leginkább Audrey Hepburnre emlékeztető szupermodellt, Trish Goffot láthtajuk. Goff Riverrun Fesztiválon elnyerte a Legjobb Női Alakítás díját.

„Amerikában minden megtörténhet” - hangzik a mottója Stacey Childers Futár krónikák (Delivery Boy Chronicles) című filmjének, és bár ez akár az előző két alkotás mottója is lehetne, ezúttal jóval vidámabb történetről van szó. Néhány jó barát sorsát követhetjük nyomon, akik ugyan csak átmeneti pénzkereseti lehetőségnek tekintették a munkájukat – az éttermi futárként dolgoznak - , valahogy mégis képtelenek kitörni belőle. Próbálkozásaik folytán humorosabbnál humorosabb helyzetekbe kerülnek, és kiderül, hogy az őket alkalmazó nagy cég világa bármily őrültnek tűnik is, semmivel nem rosszabb és egy kicsivel se normálisabb, mint az őket körülvevő való világ.

Arra, hogy mi minden történhet még Amerikában, sajnos a legtragikusabb példát a már-már mindennaposnak számító lövöldözések szolgáltatják, amelyeknek egyre gyakoribb színhelye az iskola. Brian Ging bemutatkozó filmjével, az Amerikai évkönyvvel (American Yearbook) arra vállalkozott, hogy megmutassa, mi is lehet a hátterében annak, ha egy addig teljesen normálisan viselkedő kamasz fegyverhez nyúl és több tanuló életét is kioltja. A rendező szerint a válasz az iskolatársak durva ugratásaiban rejlik. Sokszor sem a tanárok, sem a szülők nincsenek tudatában annak, hogy mennyi durvaságot kell némelyik tanulónak elviselnie, és többnyire csak akkor szembesülnek mindezzel, amikor már késő. Ging fokozatosan építi fel a végső tragédiához vezető utat, s megmutatja hová vezet az egyre elhatalmasodó kétségbeesés.

Ultra alacsony költségvetéssel, nyomasztó fekete-fehérben még nyomasztóbb témát dolgoz fel az ausztrál Sam Voutas filmje a Karambol teszt (Crash Test). Utópiájában egy nagyhatalmú autógyártó cég embereket rabol el, hogy a technika tökéletesítése érdekében élő tesztbábokká formálja őket. Rémálomszerű vízió arról, hogy az emberi élet milyen kicsiny és jelentéktelen, ha a cég érdekeiről van szó, és ha a tét a tökéletes gép megalkotása. A gépeknek csupán egy ellenfelük van, egy ember, aki a maga tökéletlenségében és annak tudatában, hogy semmi veszteni valója nincs, fellázad a rendszer ellen.

Jóval színesebb, néhol egyenesen festői képekkel meséli el történetét az Imádkozó sáska lakomája (Le Festin de La Mante) című belga film, amelyet Marc Levie rendezett. A film kulcsszereplője egy gyönyörű fiatal lány, aki törékeny szépségével és szexuális vonzerejével hatalmába keríti a férfiakat, akiket aztán, mint a címben említett imádkozó sáska a hímjét a párzás után, elpusztít, hogy általuk nyerjen örök életet. Igazi 'végzet asszonya', ő, aki egyszerre része a természetnek ugyanakkor van benne valami természetfeletti is.

Szintén a látványvilág az erőssége a Világító Bogár (The Lightning Bug) című Robert Hall filmnek, itt azonban a látvány már korántsem mindig olyan szemet gyönyörködtető, mint Levie filmjében. A rémmaszkokban és horror effektusokban bővelkedő film hőse ugyanis hollywoodi maszkmester szeretne lenni, és minden alkalmat megragad, hogy szegényes körülményeivel dacolva kivitelezze rémesebbnél rémesebb ötleteit. Az álmai megvalósításában azonban nem csak ez hátráltatja. Kamasz szerelem, brutális nevelőszülő, a kisváros bigott vallási közössége és a rendkívül tenyérbe mászó seriff, aki egyben a helyi tévé sztárja, valamint egy családi tragédia, amelyen túl kell lépnie, ahhoz, hogy álmai valóra váljanak. Korunk digitális világában jó volt olyan rendezőket illetve filmeseket látni, akik ragaszkodnak a maszkmesterek hagyományos modellező munkájához.

Bár nem a vígjáték kategóriában indult, hanem tulajdonképpen dokumentumfilmnek készült, mégis a fesztivál legszórakoztatóbb pillanatait köszönhettük a színész, rendező Ted Mattison, Nélküled semmim sincs (Nothing Without You) című filmjének. Mattison nem kevesebbre vállalkozott, minthogy nekivág a nevadai sivatagnak meztelenül, víz, élelem, sátor nélkül, és kizárólag a Burning Man fesztivál résztvevőinek adományaira hagyatkozik. Bár elsőre teljes őrültségnek hangzik az ötlet, neki mégis sikerült bebizonyítania, hogy lehet az emberek segítőkészségében és jóérzésében bízni, hiszen a kezdeti alapvető adományok, mint a víz, a ruha és az élelem után hamarosan az egyik legjobban felszerelt táborhelyet mondhatta magáénak. Alig telt el az első egy-két nap, és azt a luxust is megengedhette magának, hogy koktélpartit adjon újdonsült barátainak, illetve, hogy videó kivetítő! segítségével vonzza oda a bulizni vágyókat. A film azóta számos rangos fesztivál díját nyerte.

Szintén merész vállalkozásnak indult a jóval komolyabb témájú spanyol-szomáliai dokumentumfilm, a Szomáliai kézikönyv (Somalia's Handbook), amelynek rendezője Dominique Mollard annak szeretett volna utána járni, vajon léteznek-e még Al-Kaida kiképző bázisok Szomáliában. Ebben a törvény és isten háta mögötti országban zajlott állítólag a terrorista csoport tagjainak kiképzése. Mára azonban úgy tűnt, csak az elhagyatott barakkok maradtak egyértelműen nem tanúsítva, de nem is cáfolva minden kétséget kizáróan, hogy mindez valóban igaz volt. Mollard dokumentumfilmje egyébként nem az egyetlen, amely aktuális politikai témát boncolgatott. Martin Thurlow filmje a Planespotting a Fairford-i katonai bázis előtt, az iraki háború ellen tüntető kis közösség életét örökítette meg.

Aki szereti a blues zenét, annak igazi csemegének bizonyult Tim Duffy Megélni a Bluest (Living The Blues) című dokumentumfilmje, amely kilenc kiemelkedő tehetségű blues zenészt mutat be. A zenészek, akik saját életükben élték meg Afrika átalakulását, vallanak a sorsukról, a gyapotültetvényeken végzett kemény munkáról és arról, miként adott kitartást és erőt nekik még a legnehezebb időkben is a zene. És ha már a zenéről van szó, szerepelt a programban a már több rangos fesztiválon is óriási sikert aratott, Az üvöltő emberek (The Screaming Men) című dokumentumfilm, amely egy különös férfikórus sikereit mutatja be.

A Filmstock fesztivál legnyüzsgőbb eseményének a rövidfilmes hétvége bizonyult, amelyen több mint száz rövidfilmet mutattak be. A rövidfilm hétvége egyébként versenyprogram keretében zajlott, ahol az egyes összeállítások filmjei különböző kategóriákban versenyeztek egymással a közönség szavazatai alapján. A program népszerűségéhez nagyban hozzájárult az is, hogy számos filmrendező, illetve színész maga is megjelent a vetítéseken, akik aztán szívesen beszélgettek a bárban a közönség tagjaival. Bár a legtöbb fiatal filmesnek csupán ujjgyakorlat a rövidfilm, egyfajta bemelegítés a nagyobb projektek előtt, némelyikük nevét mégis érdemes megjegyezni, mert filmjeik alapján úgy tűnik hallunk még majd róluk. (Sőt remélhetőleg jövő nyáron a Médiawaven láthatja majd őket és a filmjeiket a magyar közönség is.)

A legnagyobb népszerűségnek a komikus alkotások örvendtek, például az idén már Cannes-ban is bemutatkozott, Edward S. Marks által rendezett Behúzni Hitlernek (Punching Hitler), amely a Legjobb Komédiának kijáró díjat kapta megosztva Adam Procter L’entretien d’un chat című animációjával. Szintén nagy sikert aratott a korábban a Sundance-en vetített Pol Pot születésnapja (Pol Pot’s Birthday), Talmage Cooley rendezésében, amely a Legjobb Ötlet díját kapta megosztva a szintén amerikai Ronnie Cramer 30 mérföld (30 Miles) című filmjével. A 'megosztás' itt azért is lényeges, mert Cramer filmje osztott képernyőn mutatja be a címben említett 30 mérföldes útszakaszt huszonhárom év különbségével. Szintén közönségdíjas lett Cameron Fay Fishing for Trauster-je, amely egy hóbortos nagyapa és kamaszkorú unokája története és Mattias Sandstrom, Aki utoljára ér... (Sisten I or en skit) (Last One Is A Rotten Egg), amely a kiskamaszok strandélményeit mutatja be.

Voltak persze jóval fajsúlyosabb alkotások is, mint például, az Iota, Simon Dennis rendezésében, amely a Fesztiváligazgató Választása díjat nyerte. Lírai történet egy süketnéma kislányról, és apjáról, akiket a másik kislány halálának évfordulóján magukhoz szólít a szellemvilág. Hasonlóképpen megható történet, Stephen Unger A papír vár (The Paper Castle) című közönségdíjas alkotása, amely egy beteg kislány és egy haldokló ember kórházban szövődő barátságáról szól. Külön érdekes, ahogy a játékfilm és az animáció keveredik a film során, amely egyébként már több rangos amerikai fesztivál díját is magáénak tudhatja. Itt is szerepelt Andrea Arnold, idén a Médiawaven is bemutatott, A darázs (Wasp) című filmje egy a gyermekeit egyedül nevelő anya kétségbeesett próbálkozásairól, hogy összeegyeztesse a magánéletet és a kicsikről való gondoskodást. Tavaly Edinburghban mutatták be a Szeress vagy hagyj béként (Love Me or Leave Me Alone), Duane Hopkins rendezésében, amely igazi tinédzser se veled, se nélküled történet. Az olasz Massimilliano Manceri filmjének a C’era Una Volta Un Re-nak érdekessége, hogy két különböző felállásból mutatja be ugyanazt az epizódot egy fiatal pár életéből. Azt pedig, hogy milyen extrém helyzetekhez vezethetnek a kapcsolatok mi sem példázza jobban, mint az idei Sundance-en bemutatkozó, Margaret Harris által rendezett A 8A kijárat (Exit 8A). A film férfi főszereplője őrületes ámokfutásáért a Filmstockon a Legjobb Egyéni Alakítás díját kapta. (A Csoportos Alakítás díja a belga Damien Chemin által rendezett Rendez-Vous színészgárdáját illette.)

Számos rövidfilm foglalkozott a világban napjainkban zajló aktuális politikai konfliktusoknak az emberekre gyakorolt hatásával. Nancy Stein Az ártatlanság elrablása (Stealing Innocence ) két lány barátságának története, akiket az Izraeli-palesztin konfliktus tragikus módon elszakít egymástól. Szintén háborús konfliktus, illetve inkább a háború elleni tiltakozás áll Neal Coady Dub Ya War című filmjének középpontjában, amely a 2003-as Londonban lezajlott háborúellenes tüntetés pillanatait örökíti meg ütős Dub zenei aláfestéssel. Az, hogy a zene mennyire húzós tud lenni, jól példázza Gianni Poggi, Romeó és Júlia (Romeo and Juliet) című animációja, amelyet Prokofjev zenéjére komponált, és amely a Legjobb Animáció díját vihette haza, de ott volt még Craig Van Dyke Rágcsálókja (Lemmings), amely a Legjobb Hangeffektus díját kapta, vagy éppen Ramsel Ruiz Közönség díjas A kérdése (The Question). Bár a Legjobb Vizuális Megjelenítés díját a japán Masahito Araki kapta az Irony Mode 008 –ért, szerintem Claudio Cingoti Sciare De Focu című filmjének álomszerű képsorai, a női szépség és a borzalmas cselekedetek szürreális látomásának képi megjelenítése jobban kiérdemelte volna az elismerést.

Nem szerepeltek ugyan a Filmstock díjazottjai sorában, mégis meg kell említeni még néhány jelentős darabot, mint például Ellen Gerstein, Ronaldra várva (Waiting for Ronald) című filmje, amely a fogyatékosok intézetből való kikerülésének és a társadalomba való beilleszkedésének nehézségeit mutatja be. Egy másfajta kényszeres viselkedésről, a szerelem megszállottságáról szól Tsaiyun Mou rövid, ám csattanós A szerelem betege (Love Sick) című animációja. Rövidfilmhez képest meglehetősen hosszúra sikerült a John King által rendezett Tej (Milk), amelynek hősét annál inkább kísérti a tej, minél jobban undorodik a tőle. A mohóság nem ismer határokat, főleg ha testvérek közötti versengéssel párosul, mint Lucas Peltonen Aranyásók rohama (Golddigers’ Rush) című filmjében, amely hősei, attól sem riadnak vissza, hogy saját szüleiket rabolják ki, ami egy ilyen ütős vígjáték esetén számos poén forrása lehet. Scott Rudolph A behajtó-ja (The Collector) a cég mindenhatóságát és az emberi kétségbeesés határait feszegeti meglehetős iróniával. Daniel Small filmje az Újra és újra (Time and Again) az idősíkokkal játszik, ügyesen bonyolítva egy megtörtént gyilkosság előzményeit és következményeit. Tabu témát, a testvérek közötti vonzalmat mutatja be a Testvér (Sibling) című Todd Luoto film, amelyben szintén jól keverednek a megtörtént és csupán elképzelt események, csakúgy, mint a Gondoltad volna (Did You Ever) című filmben, (amely akár a fesztivál legerotikusabb rövidfilmje címet is kaphatná megosztva a rendkívül szókimondó Spokane-val, amelyet Lary Kennar rendezett.) A film tipikus amerikai roadmovie, amerikai szereplőkkel éppen ezért meglepetés, hogy rendezője a német Justin Leonard Stauber, egyike a kevés európai, illetve Közép – Európai rendezőnek. A másik szintén kiemelkedő koprodukciós alkotás az angol – román összefogással készült Tömd ki azt a medvét (Stuff That Bear) Bruno Coppola rendezésében.

A rövidfilm program sikerein felbuzdulva a fesztivál rendezői azt tervezik, hogy turnéra viszik a legsikeresebbeket. A fesztivál körút eddig szóba jöhető állomásai, Stockholm és Kalifornia mellett, Budapest neve is felmerült, bár ez még egyelőre a jövő zenéje. Addig is szívesen vennék, ha több Közép-Európai, illetve magyar film szerepelne a programban, legyen az játék-, dokumentum-, vagy rövidfilm. A nevezés feltételei, illetve további információ a fesztiválról a www.filmstock.co.uk honlapon található.